Füst Milán: Zsoltár
Füst Milán: Zsoltár
Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret,
Megadod majd, megadod máskor...
Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret,
Megadod majd, megadod máskor...
Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, -
Gondjaim terhén merengek, - barna hajam eső veri
S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, -
Gondjaim terhén merengek, - barna hajam eső veri
S kitárom Előtted karjaim...
S mégsem tudok már szólani Hozzád Uram!
Néma lettem én - s a szívem nem talál!
Néma lettem én - s a szívem nem talál!
Talán a dolgok végén! Talán majd megtalállak!
Ha majd megkérded tőlem: «miért fiam - s hogyan?»...
Ha majd megkérded tőlem: «miért fiam - s hogyan?»...
S a hangod úgy zeng majd felém, mint jó apámé...
És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl
Majd ismét előcsalja régi könnyeim...
Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él:
A forró vágy, - szeretni Téged Alkotóm,
Fényednek varázsától ujra éled:
És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl
Majd ismét előcsalja régi könnyeim...
Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él:
A forró vágy, - szeretni Téged Alkotóm,
Fényednek varázsától ujra éled:
Akkor majd lelkemet örökös derűd
Fiatal tavaszában fürdetem
És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem
Hogy nem talált sehol e földön és egen...
Fiatal tavaszában fürdetem
És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem
Hogy nem talált sehol e földön és egen...
