Gyergyai Albert: Dominique
Gyergyai Albert: Dominique
Születésének százéves fordulójára, úgy látszik népszerű szerző lett Fromentin–ből, a keveseknek és a válogatósoknak ebből a csöndes és méla kedveltjéből. A franciák szívesen, bár kissé elhamarkodottan ünnepelnek, s a Dominique szerzőjében most egyszerre a regionalizmus művelőjét, a vidéknek, a családnak és a fajfenntartásnak apostolát vélik fölfedezni. Párizsban, egy regionalista estélyen élőképeket mutattak be, a Dominique–korabeli s a Dominique vidékéről való jelmezekkel. Az ünnepi cikkek tömegében pedig felüti fejét a furcsa párhuzam Fromentin és René Bazin, sőt Fromentin és Henry Bordeaux között, mit szólna, szegény, ehhez a dicsőséghez?... Az ünneplésből – bár e sajátos jogcímek nélkül – talán még mi, magyarok, is kivehetjük a részünket. Fromentin nálunk sem ismeretlen, egyetlen és szép regényét «Domonkos» címmel hozta, régesrég, a Budapesti Szemle, az egyetemen, annak idején, mindenki tudta, hogy ez a kedves könyve egy még ma is rettegett professzornak, s egy fiatal magyar tanár, aki rajong a morális szépségekért, évek óta dolgozik már egy Fromentin–értekezésen, habozva és csüggedten, mint szeretett hőse, Diminique, de egyúttal szívósan, s akarattal, mint Dominique kiegészítője, a kemény Augustin. Nekünk is voltak Fromentin–jeink: örökkön félhomályban élő nemes elmék, akiket származásuk és függetlenségük, büszkeségük és melankóliájuk, józanságuk és tisztaságérzetük halálig távoltartott a vásártól, s akiket tán épp ez az aggályos tartózkodásuk akadályozott meg abban, hogy elérhessék azt az eszményt, amelyet, első, nagyralátó ifjúságukban, kissé magasra tűztek... Van hát okunk és van jogunk a Dominique szerzőjének ünneplésére, s düledezett viskónkban, e kietlen falu végén, amelyet ma is Európának hívnak, tegyünk egy szál gyertyát ablakunkba, egy jó s igaz európai lélek emlékére...
*
Mert férfi volt és úr maradt még az irodalomban is, könyveinek ez a legszebb és legsajátosabb ereje. Elbeszélésének monoton árnyalatossága, amely sosem feszül rikítón tragikussá, és nem hígul olcsó érzelgősséggé, leírásainak érdes tömörsége, amely sose kendőzi magát kölcsönkért alkalmi színekkel, hangja, ez a mély, rekedtes, majdnem színtelennek tetsző hang, amelyet azonban ezer halk zönge kísér, és amelyen átizzik mindaz, amit csak jelez, amit kikerül, vagy elhallgat – megannyi úri s ritka tulajdonság. A nevelés és a hajlam bizonyos férfias szemérmet érlelt benne, s az önösség irodalmi fénykorában, sőt, ami több: saját önéletrajzában önzetlen és józan mindvégig. Tevékeny, kissé bíbelődő, kissé ceremóniás jelenség, szeret magábamélyedni, szívesen dédelgeti emlékeit, és a gyöngeségig érzékeny a percnek, az évszaknak és az éghajlatnak futó és finom változatai iránt. Amellett jó gazda és jó apa, nem süllyed el önmagában, nem merül ki a napi gondokban, s gondolatban átöleli egész korát és egész generációját. Hallgatagságából csak ősszel enged, olyankor, négyszemközt beszédessé válik, bár akkor is tétovázón, körülírón, részletezőn, bizonyos aggodalmas eleganciával, s bizonyos hűvös merevséggel, amely megvet minden hatást, s minden tapintatlan kíváncsiságot. Ideális vidéki földesúr, akit, mint Madame de Sévigné Montaigne–t, szeretnénk mindig szomszédunknak tudni, s akivel szívesen beszélgetnénk, ősszel, egy vidéki úriháznak kissé kopár csöndjében.
Dominique, rövid s álmatag gyermeksége után apáinak egyhangú földjén, egy tengermelléki, szerényebb kastélyban, s első tanulmányai befejeztével, egy aluszékony és fullatag vidéki városban, Párizsba kerül, tizennyolc évvel, homályló vágyakkal a híresség után, s egy kamaszszerelem elmérgedt sebével, egyetlen barátjának húga iránt, aki egyébként férjhez is ment, idősebb lévén Dominique–nál, s rangjához illő módon éli a párizsiak szokásos társas életét. Dominique dolgozik, tanul, versel is, élveteg barátjától elhidegül, s magányában és gyötrődéseiben Augustin tartja benne a lelket, aki nevelője volt vidéken, s a tulajdon konok és munkás céltudatosságát tartja példának Dominique elé. De a szenvedély ereje – vagy az akarat gyöngesége? – kitéríti Dominique–ot szépen induló pályájáról, szerelme, amely eddig táplálta, most mintha kiölné minden becsvágyát, s Madeleine–ről, aki szereti, le kell mondania, mert becsüli is? vagy mivelhogy e fájdalmas rajongás, amely mindig csak fölfelé néz, fél, hogy a testi birtoklással örökre lent, a földön maradna? vagy – íróról s romantikusról lévén szó – csak azért, mert ragaszkodik e szerelem egyetlen sajátosságához, amely, mint ezt maga is mondja, a logika, vagy a teljesség hiánya, s amely sajátosság nélkül e szerelem csak esztelenebb, avagy boldogabb lehetett volna? Mindegy, egy végső, s már–már végzetes kirobbanás után, Dominique visszatér az ősi házba, földet túr és gyermeket nemz, s biztosítja barátját, akinek elbeszéli élettörténetét, hogy boldogságának immár híja nincsen. Bizonnyal maga is hiszi, amit állít, de csakugyan igaz–e, amit állít?
*
A «boldogság»: ez a romantikának s egy kissé édes mindnyájunknak untalan s meguntalan problémája. Dominique–ban is vagy ötször bukkan föl, s mindig más–más meghatározásban. A kamaszkor lobogásában: a fiatal képességek teljes kivirágzása. Az első szerelem vakságában: a boldogság szükségszerű s határozott követelése. Az első csalódás pihennivágyásában: embertelen magányosság, s évekig tartó munka odahaza. Párizsban, Madeleine közelében és főképp otthon, ahol vendégül látja: ...«Igen, azt hiszem, hogy boldog voltam, ha a boldogság abban áll, hogy hevesen s gyorsan éljünk, s minden erőnkből szeressünk, megbánás és akár remény nélkül.» – «A boldogság csak legenda» – Dominique barátja, Olivier szerint, s ő csakugyan feneketlenül boldogtalan. – A boldogság titka – így Madeleine – a boldogság akarásában rejlik. – A boldogság, mondja Dominique, negyven évvel a vállán, a révben, s még akkor is habozón, a boldogság semmi más, mint erőnk és vágyaink egyensúlya. Ez az egyensúly, hiába erősködik, meglehetősen ingatag Dominique–ban. Aki a romantikusokkal kezdte, romantikus marad mindhalálig, még akkor is, ha elszakad tőlük, s épp akkor, mikor elszakad tőlük. A Dominique józansága nagyon is új, nagyon is hangos, s inkább pihegő megfutás, mintsem bátor és bölcs megbékélés. A józanságnak, a megtérésnek, az önkorlátozásnak és az önmegismerésnek gyakori, s tetszelgős hangsúlyozása – a regénynek elején, derekán és végén is – mindenesetre gyanús tünet, aki valóban átesett rajtuk, nem veszteget rájuk oly sok szót, hacsak nem író és romantikus, aki a régi és közhasznált tömlőt ezzel a fanyar s még ki nem kóstolt borral akarja megtölteni.
Két barátja közül az idősebb, Augustin, szintén a józanságot prédikálja, a munkát, a logikát és a valóságos «életet», amelynek törvényei és nehézségei, fájdalmai és igaz örömei minden tévedéstől meggyógyítanak. Könnyű neki, ő már így született, egyszerűnek, okosnak, ideáltalannak, akinek nem önmagával, legföljebb az «élettel» kell csak megküzdenie. E becsvágyó, kissé sivár, bár egyenes és becsületes lélek útja, akinek még származása is homályos (persze, Antony is törvénytelen gyermek), s aki nevelőből s nagyurak titkárából független, s neves moralistává emelkedik, nem igen csábíthat senkit követésre, oly göröngyös és kopár a pálya, s oly hiú a cél, a végén! Az Augustin józansága veleszületett szárazság, s már–már antipatikussá válna, ha egyszer csak ki nem derülne, hogy «mint minden embernek, neki is van szíve és szenved». De akkor meg mi jogon leckézteti Dominique–ot? Olivier, a másik barát, sokkal megvesztegetőbb jelenség, csupa homály és csupa fény, csupa szikra és veszedelem, a maga és a mások számára. Életben vagy irodalomban, ki ne találkozott volna e már ragyogó és koravén kamasszal, aki mohón s mégis életuntan zörget az élet ajtaján, s akinek számító hiúsága forró odaadással párosul? Ki ne érezte volna varázsát ennek a hódító fiatalságnak, e mesterkélt, s már–már romlott «Chérubin–nek, akinek egyetlen becsvágya, hogy mielőbb Don Juan lehessen»? Van valami benne a sima ragadozókból, bár vonzóereje odavesz ifjúságával, s az erkölcsi mocsártól csak felszínes gőgje tudja megóvni. Az élet unalmát és vulgaritását azonban ő se tudja kikerülni, és tunya és temetői magányában baudelaire–i hangulatfoszlányokon évődik, amelyek akkor, úgy látszik, szinte a levegőben voltak... Augustin és Olivier a Dominique lelkének pólusai, két szélső képe egy triptychonnak. Dominique helye középen van, s mértéke, maga mondja, a középszerűség...
*
A «közepesség» dicsérete, bár kesernyés és kényszeredett dicsérete nem más, mint a haldokló romantikának újabb s vakmerő csalafintasága. A romantika sárkánya nem pusztult el, s Flaubert, ez az új Szent–György lovag, csak földre teperte, de meg nem ölte. Dominique, mint a Forces Perdues*, mint az Education Sentimentale, halottas–énekek, átoknak készült, ez az átok azonban veszedelmesen hasonlít valami burkolt, s bánatos hódolathoz. Mert Fromentin, e talpig úriember, hiába akar szakítani múltjával, leszámolni szaporán gyártott, s egyformán egzotikus vásznaival, felülemelkedni minden mesterkéltségen, minden rossz pátoszon, s minden nyegleségen, hiába igyekszik magát, csak önmagát adni, közvetlenül, őszintén, tanulságul, s mintegy ítéletképp: mihelyt tollat vesz kezébe, már nem szabad, már nem a magáé, s az irodalom, e borzalmas pók, minden oldalról behálózza. A forma, amelybe életét szorítja, a romantikus autobiográfia. A Dominique szerelme: tisztára romantikus gondolat, nem maga vallja–e be valahol: «Csak annak engedünk, ami megejt bennünket... Már pedig minket más nem ejt meg, mint az, amit nem lehet elérnünk, ami chimerikus, vagy tilos...» Dominique első megjelenése: ez érdekesen búskomor vadász, az esti fényben, mögötte a tengermosta síkság, lábainál két szép vadászeb, s vele szemben ujjongó gyermekei, akik anyjukkal feléje sietnek – nem René jut–e mindnyájunk eszébe, René, aki megtérve bolyongásaiból, letelepül, s megházasodik valamelyik francia megyében? S a trembles–i idill a csónakázással, ahol maga is idézi Elvire–t, s az erdei jelenet Madeleine fékevesztett lovaglásával, ahol megidézhetné Mauprat–t, aminthogy Madeleine egész alakjában sok minden van Edmée–ből, s a serdülőkor érzékbeli válsága, s a tavasszal való és sokszínű harmonizálása. Amaury–ra, a «gyönge Amaury»–ra emlékeztet, akinek «vigasztalan történetét – mint egy leveléből látom – több mint hússzor olvasta»*. Nem csoda, ha ezt a könyvét George Sand–nak ajánlja, a romantika e patrónájának nem egy jogcíme volt ez ajánláshoz. S nem csoda, ha a könyv közepetáján kissé szomorúan konstatálja: «...A magam élettörténetét mások könyveiben találtam meg újra, amelyek közül nem egy halhatatlan...» Igen, mert a könyv új könyvet szül, s észrevétlen alakítja az életet és az irodalmat. Ki gondolná pl., hogy Madeleine–t, ezt a kastélyos, hűvös, büszke hölgyet az életben Léocaide–nak hívták, kreolnő volt, kacér és jóval idősebb a gyermek Fromentin–nél, s egy tőzsérhez ment feleségül, akinek három gyermeket szült?* S ki ne tudná, hogy Dominique a valóságban szorgalmas festő volt, és pedig, mint Sainte–Beuve mondja: «két nyelvű festő»*, mert nemcsak a színekkel akarta s tudta kifejezni, ami «bensőjét kínozta», hanem az írói tollal is, nemcsak egyszer, hanem akárhányszor, Dominique előtt is, utána is, útirajzokban és műtörténetben, s mindenütt, mint Dominique–ban is, különös módon egyesítve a lírát és a szerzett tudást is, a morális elvontságot és az eleven életet. – «Még az oly alkotásokba is, amelyek nem tűrnek semmi vulgaritást, majdnem mindig belekevertem az alsóbbrendű természetek ki nem kerülhető prózáját.» – Igen, s ezért nem regény Dominique, s ezért nem puszta műtörténet a «Régi mesterek», megannyi kísérlet minden műve, az élet és a művészet egybefoglalására, a Sahelben és a Saharán művészi problémák foglalkoztatják. A «Lélek és a Formák» írója azt mondaná: platonikus volt.
Maxime Du Camp regénye.
Lettres de jeunesse 228.
L. Gillet, Revue de Paris 1905. VIII.
Nouveaux Lundis VII.
*
«A quoi servent les Petits Poétes»: ez a címe egy tanulmányának, huszonötéves korából, és élete végéig ugyanaz marad a problémája. Bizonyos, hogy a Fromentin középszerűsége nem belső szegénység és nem fogyatékosság, s bizonyos, hogy mélyebb és árnyalatosabb akárhány kothurnusos nagyságnál. Az ő középszerűsége szinte transcendens, s mértéke az emberi vágyak, erők és képességek határoltságának. Különösen Dominiqueban, a betellő, kissé fáradt ősznek egyenletes, puha temperaturája ez, a novemberi enyhe napoké, amikor néha vissza–visszatérnek a fülleteg nyári hangulatok, s amikor a korai hó frissen szántott földet takar. Az ősz – mondja egyhelyt Dominique – a mérsékelt életpályák képe. Az ősz fanyar, sokszínű atmoszférája szinte halk kísérete e könyvnek, amely még egyszer eljátssza, ezúttal hegedűn és hangfogóval a romantika örök énekét. Nem regény ez, csak kísérlet, nem élmény, csak hangulat, s e vékonyan csengő finomkás dal után kétszeresen jól esik az Education harsány polifóniája...
