Molnár Ferenc: „A hattyú” első felvonásából
Molnár Ferenc: „A hattyú” első felvonásából
(Az alább következő három jelenettel végződik Molnár Ferenc új vígjátékának, „A hattyú”-nak első felvonása. Három öreg ember ül együtt: egy hercegkisasszony anyja, nagybátyja és nagynénje. A családnak vendége van: a trónörökös, aki nem akarja a lányban észrevenni a nőt. Ez a baj. Ezen akar segíteni az anya, aki most mondja el, hogy mire készül.)
SYMPHOROSA: Mit fogsz csinálni?
BEATRIX: Borzasztó, hogy csak ez az egy mód van.
SYMPHOROSA: Melyik mód?
BEATRIX: Csak egy. Egy borzasztó.
SYMPHOROSA: Félek tőled Beatrix.
BEATRIX: Bizony most félhetsz is. Mert ami most jön, az olyan rettenetes, hogyha más csinálná, egész életemben megvetném érte.
JÁCINT: El se tudom képzelni, mire gondolsz.
BEATRIX: Isten meg fogja bocsátani egy anyának, amit gyermeke boldogságáért tesz. És egy özvegynek, amit a családja hivatásáért cselekszik. (Könnyezve Jácinthoz.) Te ezt meg fogod bocsátani nekem.
JÁCINT: Én már meg is bocsátottam, kedves Beatrix, teljesen és tökéletesen. De ezért legalább annyit kérek, hogy tudjam, mit követsz el.
BEATRIX: A legborzasztóbbat, amit anya elkövethet. De most nem tudom különválasztani magamban a jó anyát az okos asszonytól.
JÁCINT: Azt nem is szabad.
SYMPHOROSA: Én ismerlek, Beatrix. Ha te így beszélsz, én előre azt a tanácsot adom neked, hogy ne kövesd el.
BEATRIX: Te leszel szíves hallgatni… Itt egy baj van. Azt, hogy Albert figyelme nincs felhíva a lányra. A figyelme – mint férfié.
SYMPHOROSA: Szent Isten.
BEATRIX: Miért? Olyan borzasztóan kezdődik?
JÁCINT: Elég ijesztően.
BEATRIX: Hát készüljetek el még erősebbre is. Alexandra nem mehet túl bizonyos határon. Alexandra nem kacsinthat rá.
SYMPHOROSA: Kezdek megnyugodni.
BEATRIX: Alexandra nem kínálhatja magát neki.
SYMPHOROSA: Hála Istennek.
BEATRIX: Képtelen is volna megtenni, de az én büszkeségem ezt nem tudná túlélni.
JÁCINT: Tehát?
BEATRIX: A férfi figyelmét egy nőre igazán csak… egy más férfi figyelme tudja felhívni.
SYMPHOROSA: Rettenetes.
JÁCINT: Eddig még nem. Csak éppen furcsán kezdődik. Folytasd.
BEATRIX: Más cél nincs, minthogy Albert észrevegye Alexandrában a nőt. A többi azután a mi dolgunk. Idő nincs. Holnap utazik. Alexandra okos és fegyelmezett. És Albertnek nagyon megtetszett… a tanár.
JÁCINT: Tyhű angyalom, ez kezd melegedni.
SYMPHOROSA: Beatrix!
BEATRIX: Hagyjátok a szenvedés tetőpontjára érkezett anyát! Senki ne zavarja az anyát az ő végtelen szeretetének paroxizmusában. Én ebben az őrületemben szent és sérthetetlen vagyok.
JÁCINT: És mi történjék avval a tanárral?
BEATRIX: Meg fogjuk hívni ma este a búcsúestélyre.
SYMPHOROSA: Vége van a világnak.
BEATRIX: És Alexandra foglalkozni fog vele.
SYMPHOROSA: Ez… ez… Dante tollára méltó.
BEATRIX: Nem nyúltam volna ehhez a végső eszközhöz, de maga Albert hívta fel rá a figyelmemet… mikor dicsérte… szinte kijelölte. És ezt kell felhasználnom, ezt az elcsépelt udvari romantikát… a nevelő úr és a királykisasszony… mert higgyétek el, még mindig az ilyesmi hat rájuk a legerősebben. Egy rangjabeli riválist lenézne. De egy alkalmazott, az félelmes.
SYMPHOROSA: Nem élem túl.
BEATRIX: Parancsolom, hogy túléld. Alexandra rá fog nézni a tanárra. És… és… Alexandra egy négyest fog táncolni a tanárral. És Isten pedig meg fog bocsátani nekem is és Alexandrának is. Én viszont a tanárnak soha nem fogok megbocsátani.
JÁCINT: Miért?
BEATRIX: Amiért rászorultam.
SYMPHOROSA: A trónörökösre nem mosolyoghat. És a tanárra igen?
BEATRIX: Az más. Az olyan, mintha a ponnyra mosolyogna.
SYMPHOROSA: Jácint, édes Jácint, miért hallgatsz? Te hallgatsz ezekre a borzalmakra?
JÁCINT: Ezek nem borzalmak. Ezek asszonyi praktikák, amiket ti fújtok fel ilyen nagyra. Én nem is ezért hallgatok. Másért hallgatok.
BEATRIX: Ugyan miért?
JÁCINT: A tanárért szegényért.
BEATRIX: Mi baj történik itt a tanárral?
JÁCINT: Mondd, édesem. Mosolygott már valaha Alexandra a tanárra?
BEATRIX: Hogy kérdezhetsz ilyet?
JÁCINT: Szóval nem. Hát mit gondolsz édesem, ha most egyszerre rámosolyog…
BEATRIX: Attól ne félj, hogy az az úr ebből valami reményt formáljon. Arra itt vagyok én.
JÁCINT: Meg ő. A tanár fiatal és temperamentumos. Az én szemem ugyan már elszokott az ilyesmitől, de csak egyszer kell látni, hogy hogyan néz ez a fiú a lányodra. Áhítattal, de férfiasan. Mint a macska a kanárira, amikor énekel. Tiszteli, de… meg is enné.
BEATRIX: Csak nem akarod azt mondani, hogy szerelmes belé?
JÁCINT: Nem. De hogy az ő figyelme fel van híva, az bizonyos.
BEATRIX: Tehát?
JÁCINT: Tehát egy ilyen szegény tisztességes fiú nem arra való, hogy vért csapoljanak a szívéből és aztán kidobják.
BEATRIX: Szóval, te tanár-párti vagy.
JÁCINT: Ember-párti vagyok.
BEATRIX: Szóval, neked az ő esetleges két-háromnapos kis melankolikus felhőzete drágább, mint a testvéred és a ničce-ed boldogsága és a családod történelmi szerepe.
JÁCINT: Énnekem az emberi szív méltósága drága. Nekem semmise drága, csak a szeretet és az egészséges fiatal érzés. Nekem nem drága a te terved és az Albert trónja, nekem nem drága az Alexandra koronája – nekem drága az ember, aki nem eszköz, hanem Isten gyermeke. Mikor még versenyistállóm volt, futtattam lovat én is úgy, hogy vezesse a másikat, hogy iramot diktáljon neki és a célnál szépen maradjon le, hogy a másik nyerje meg a versenyt. De ez ló volt, édes fiam. És aki egy ember szívével ilyen érvényesülési manővert akar csinálni, aki egy ember lelkének a nyugalmát csak ennyire becsüli, az, édes húgom, az igazán nagyon rászorul arra a mentségre, hogy anya. Ez az én véleményem, édesem és most megyek én is egy percre megnézni azt a vákuumot.
(Elsiet, ki a kertbe.)
(Szünet.)
BEATRIX: Engem az utamon nem állít meg senki és semmi. Ne sírj. Parancsolom, hogy tedd el a zsebkendődet. Most én életveszélyes vagyok. Ő vele pedig ne törődj. Mindig volt véleménye és sose volt modora. Ha férfiakon múlt volna, már a tizennyolcadik században trónfosztottak lettünk volna. Menj és küldd be Alexandrát.
SYMPHOROSA: (Kimegy jobbra.)
(Pillanatnyi szünet.)
(Alexandra bejön jobbról.)
ALEXANDRA: Hívattál, anyám?
BEATRIX: Igen, gyermekem. Ezen a világon te állsz legközelebb az én szívemhez. Benned az én vérem folyik. Te meg fogsz érteni engem.
ALEXANDRA: Igen, anyám.
BEATRIX: Te épp úgy tudsz akarni, mint én.
ALEXANDRA: Óh igen, anyám.
BEATRIX: És ha nem tudnál, akkor akarj úgy akarni. Olyan nagyon, olyan szívósan, mint én.
ALEXANDRA: Igen, anyám.
BEATRIX: Tudod miről beszélek és tudod mit akarok. Akarod-e te is olyan nagyon, mint én?
ALEXANDRA: Akarom, anyám. Tudom az értelmét, a súlyát, a jelentőségét. Mindent tudok és értek.
BEATRIX: A hiúság kis sebei hamar begyógyulnak. Végül a rózsák mégis csak szebb teremtményei Istennek, mint a tehenek.
ALEXANDRA: Óh, anyám…
BEATRIX: És az akarat az egyetlen erő ebben a földi küzdelemben. Értesz, lányom?
ALEXANDRA: Értelek, de nem tudom, hogy mit parancsolsz.
BEATRIX: A mai búcsúestélyre meg fogjuk hívni a tanárt. Te fogod a mai búcsúestélyre meghívni a tanárt.
ALEXANDRA: Én, anyám?
BEATRIX: Te.
ALEXANDRA: A tanárt?
BEATRIX: Azt. (Könnyezve.) Belátom, édes gyermekem, hogy borzalmas, amit itt most mondtam… De a végső kétségbeesés kényszeríti a te szegény anyádat… Szeress engem, szegény, szegény kis lányom… szeress engem, amiért ennyire szeretlek téged…
ALEXANDRA: (Nyugodtan és fegyelmezetten.) Anyám…
BEATRIX: (Könnyeit letörölte.) Mit magyarázzam neked? Hiszen tudsz mindent, minden gondolatomat tudod, érted.
ALEXANDRA: Értem, anyám.
BEATRIX: Bécsből akartam hozatni egy herceget, de arra már nincs idő. És nem is olyan jó.
ALEXANDRA: Amint parancsolod. Meg fogom hívni a tanárt a mai estélyre.
BEATRIX: De nem ezzel az arccal.
ALEXANDRA: Tudom anyám. Más arccal.
BEATRIX: És meg fogod neki engedni, hogy… (Sírva fakad.)… hogy egy négyest táncoljon veled. (Alexandra hallgat.) Nos? Mért hallgatsz?
ALEXANDRA: Nagyon hirtelen jön ez, anyám.
BEATRIX: Nincs időnk, nincs időnk! Hiszen ha időnk volna! Nos? Beszélj?
ALEXANDRA: Anyám, ne értsd félre ezt a komolyságomat. De kell egy perc, néhány pillanat, amíg ezt a gondolatot megszokom. A tanár egyszerű kisbirtokosok gyermeke.
BEATRIX: Fájdalom, az.
ALEXANDRA: És ha elgondolom, hogy a karján fogom nyugtatni a karomat…
BEATRIX: Hosszú kesztyűd lesz, lányom.
ALEXANDRA: Nem az érintés teszi anyám. A gondolat.
BEATRIX: Ő éppúgy Isten teremtménye, mint mi, édes gyermekem.
ALEXANDRA: Tudomásul veszem, anyám.
BEATRIX: Hát kérdezed a növényektől, vagy a kedves állatkáktól a származásukat?
ALEXANDRA: Nem anyám.
BEATRIX: Na látod. Hiszen egy kedves lovacskára is rámosolyogsz. Egy kis mókuskára is. Azokkal is foglalkozol.
ALEXANDRA: Igen anyám, így már megnyugtatóbb a dolog.
BEATRIX: Na látod, édesem.
ALEXANDRA: Csak… valami mégis van.
BEATRIX: Csak mondd bátran, fiam. Megfelelek rá.
ALEXANDRA: Ő is… hát mégis ember. Ugy-e?
BEATRIX: Óh, hogyne, hogyne.
ALEXANDRA: Ő mindenesetre gondol erről valamit. Itt kezd ő különbözni a mókuskától.
BEATRIX: Az az ő dolga.
ALEXANDRA: De megtörténhetik, hogy félreért.
BEATRIX: Te nem fogsz olyat tenni, amit ő félreérthet. E felől nyugodt vagyok.
ALEXANDRA: Nyugodt is lehetsz, anyám. De ez a hirtelen változás mégis csak hatni fog rá.
BEATRIX: Azzal mi ne törődjünk.
ALEXANDRA: De tudnom kell, hogy mit csináljak, ha… Isten ments… csak azért mondom, mert mindenre kell gondolni… ha vonzódni talál.
BEATRIX: Csak nem vettél rajta észre ilyesmit?
ALEXANDRA: Arra is kell gondolni.
BEATRIX: Észrevettél rajta ilyesmit?
ALEXANDRA: Én nem veszek észre semmi olyat, amit nem akarok észrevenni.
BEATRIX: Szóval… igen?
ALEXANDRA: Nem mondhatnám. De… ő nem nyugodt, mikor velem beszél. Ő nem nyugodt.
BEATRIX: Ez nem baj gyermekem. Ne restelld, ez nem szégyenítő. Nem hagy foltot. Istenem, elvégre… volt már arra sok eset. Néha vonzódnak így magasabb katonatisztek… sőt orvosok is.
ALEXANDRA: De észrevenni nem szabad.
BEATRIX: Isten őrizz. Azt ők végezzék el magukkal. De ők nem is szólnak. Ők ezt önmagukkal szokták elintézni, néha igen nobilisan.
ALEXANDRA: És azután?
BEATRIX: A többivel ne törődj. Itt vagyunk mi. Neked csak egy célod van. A jövő felé menni, semerre sem nézni, csak előre.
ALEXANDRA: Igen anyám.
(Alfréd inas jobbról belép).
ALFRÉD: Fenség, a tanár úr jelenti, hogy a kis fenségek víváshoz öltözve várják fenséged parancsát.
BEATRIX: A fiúk menjenek a vívóterembe és ott várjanak. A tanár úr pedig jöjjön be.
(Alfréd kimegy jobbra.)
BEATRIX: (Könnyezve.) Légy erős… szegény, szegény kis lányom… (Megcsókolja, két kezét forrón megrázza.) Légy erős… (Balra kisiet a kertbe.) (Alexandra egy pillanatra egyedül marad.)
(E rövid szünet után jobbról belép Ághy, vívójelmezben. Balkezében a maszk, jobbjában kard. Parancsra várva feszesen áll.)
ALEXANDRA: Ma éjszaka… valami csillagászati esemény van?
ÁGHY: Igen, fenség.
ALEXANDRA: És mi az?
ÁGHY: Ma éjjel látható legszebben a Véga és a Capella.
ALEXANDRA: Mi az a Véga?
ÁGHY: A Lant főcsillaga, fenség. Zöld csillag, amely ezerszer fényesebb, mint a nap.
ALEXANDRA: És a másik?
ÁGHY: Capella, a szép aranycsillag.
ALEXANDRA: Ön ezt ma éjjel meg akarja mutatni a fiúknak?
ÁGHY: Igen, fenség. A toronyban.
ALEXANDRA: Ön szereti a csillagokat?
ÁGHY: Nagyon, fenség.
ALEXANDRA: És tud róluk mindent?
ÁGHY: Nagyon keveset tudok róluk, fenség. De ez a kevés is csodálatosan szép.
ALEXANDRA: Ez a ma esti csillagnézés elmarad.
ÁGHY: Parancsára, fenség.
ALEXANDRA: Ma este búcsúestély van a kastélyban a trónörökös tiszteletére. Ő holnap elutazik.
ÁGHY: Milyen kár.
ALEXANDRA: A búcsúestélyen a környék előkelő hivatalos személyiségei is részt vesznek. Nem leszünk sokan. Én azt az óhajomat fejezem ki, hogy mi Önt erre a mai estélyre meghívjuk.
ÁGHY: (Nagyot néz, aztán meghajol)
ALEXANDRA: Ezért marad el a csillagvizsgálás.
ÁGHY: Boldog vagyok fenség és ha valami tetézheti ezt a boldogságot, úgy ez az, hogy fenséged ajkairól hallhatom ezt a megtiszteltetést.
ALEXANDRA: Remélem, nem fog unatkozni, bár valószínű, hogy kissé feszes lesz a dolog.
ÁGHY: Fenségtek környezetében legszebb perceimet fogom tölteni.
ALEXANDRA: Ha nagyon unná magát a főispánok és kegyelmes urak közt, keressen fel.
ÁGHY: Ha megengedi, fenség.
ALEXANDRA: Legalább egyszer másról is hallhatom beszélni, mint a tőrvívás fogásairól. Mert eddig másról nem is beszélt velem.
ÁGHY: Nem rajtam múlt, fenség.
ALEXANDRA: A csillagokról fog nekem beszélni. A zöld csillagról és az arany csillagról.
ÁGHY: Boldogan, fenség.
(Szünet.)
ALEXANDRA: Érdekes… Most félek Öntől.
ÁGHY: Miért, fenség?
ALEXANDRA: Olyan agresszív jelenség így, nekiöltözve, karddal a kezében.
ÁGHY: A legtöbbször ilyennek méltóztatott látni… a vívóteremben.
ALEXANDRA: Az más volt. Akkor az én kezemben is kard volt. Egészen különös. Védtelennek érzem így magamat.
ÁGHY: Olyan rossz az impresszió?
ALEXANDRA: Nem rossz.
ÁGHY: Hanem?
ALEXANDRA: Támadó.
ÁGHY: Csodálatos, fenség. Én úgy érzem, csupa védekezés vagyok most, ebben a percben.
ALEXANDRA: Tehát kilenc órakor.
ÁGHY: Igen, fenség.
ALEXANDRA: Nem sajnálja a zöld csillagot?
ÁGHY: Nem, fenség.
ALEXANDRA: Jó napot. Kilenckor, pontosan.
ÁGHY: Köszönöm, fenség.
ALEXANDRA: Szívesen tanár úr.
(Fejbiccentéssel kimegy balra a kertbe.)
ÁGHY: (Felgyulladt szemmel, emelt fejjel, csodálkozva, elgondolkozva néz utána.)
(Pillanatnyi szünet.)
FÜGGÖNY.
