Ignotus: Stíluskeletkezés
Ignotus: Stíluskeletkezés
Az izsajásian szigorú könyvben, mit Ernst Bloch Az Utópia Lelke címmel írt, megvetően mondja a mai felkapaszkodásról, hogy egyedül a fürdőszoba s a klozett nőtt belőle úgy, mint a bútor a rokokóból s az építészet a gótikából.
Meg kell mondani, hogy még ha így volna, sem volna szégyen, vagyis értéktelensége ezen időnek azon időkhöz képest. Nem szabad ugyan elfeledni, hogy úgy a fürdőszoba, mint a klozett kezdetei Angliába nyúlnak vissza, azokba az empire-időkbe, melyekből ott bútor is nőtt, még pedig, mint Bloch is megengedi: stílusos. S ha Bloch azt mondja s nyilván nem dicséretképpen, hogy a modern szanitárius fölszereltség lemoshatósága s vízlecsorgása valahogy a priorija minden mai gépárunak, beleértve a legköltségesebb architektúrát, akkor meg legyünk bátrak megfigyelni, hogy e csorgóvizesség és e lemoshatóság híja viszont visszahatóan stílustalanság gyanánt érzik a mai idegzet számára, mikor a mai ember valamely ősi kastély antiszanitárius hálószobájába vetődik. Mint a halottnak körme és szakálla, úgy nő még a halott idők halott stílusa is tovább a későbbi időkben – s ahogy s amiért s amely formában a régi gótikát ma érezzük stílusosnak, abban mindenesetre van stílusa, saját stílusa és benne van a stílusa a mi stílustalan gyanánt lenézett időnknek ahhoz képest, ahogy a saját idejében érezték az akkori stílusos emberek a gótikát. Még az sem bizonyos, hogy stílust nem lehet kigondolni és elhatározni – a szecesszió ugyan nem sikerült, de az empire igen s ez nagyrészt eltökélten s tudatosan kimódolt stílus volt. Noha nem bizonyos, hogy kimódolóiban s az emberekben, kiknek számára kimódolták, valóban több áhítat lett volna, mint amennyinek híjáért szokás okolni a mai nemzedéket s mint amely híját az áhítatnak szokás okolni azért, amiért a mai időnek nincsen stílusa.
Fogadjuk el, hogy nincsen, bár ilyesmi sohasem bizonyos – mint a célok, a stílusok is utólag szoktak kiderülni. S elfogadva, hogy a mai időből egyéb sem nőtt, mint klozett s fürdőszoba. ez sem olyan utolsó kitalálás. A testi kultúra és pallérozottság semmivel sem kevésbé lelki dolog, mint a lélekbeli s a kéjes kényelem, mit a fürdőszoba, a klozett, a gyorsvasút, a hajó s a repülőgép ád a mai embernek, még alkalmasabbá tehetné az áhítatra, mint a büdös lekötöttség, miben ősei éltek. Aminthogy teszi is – nem lehet elhinni, hogy a mai festő kevesebb áhítattal festene, a mai tudós kevesebb áhítattal kutatna, a mai építész kevesebb áhítattal szerkesztene, mint a régiek. S ha azt veszik stílustalanságnak, hogy a mai betonos és acélos konstruktor kényszerűségből konstruál és szimmetrizál, míg a régi csak díszítőkedvből, akkor a nyilván a régit becsülik alá. Konstruálva a régi épület, akár a vertikális gót, akár a horizontális görög vagy renaissance, ugyanúgy a fa, a kő s a tégla teherbírása szerint volt, mint a mai a vasnak, az üvegnek s a betonnak szükségei s lehetőségei szerint. Az ékesség pedig kiütközött volt rajta, belső konstrukciójából külső felülete szerint, mint a cukor a gyümölcsön, mint az ornamentika a kígyóbőrön. Mindig így volt – az építőművészetben az emberen keresztül mindig a természet művészkedett, mely ugyanúgy teremtette meg, ugyanazon törvények szerint az ember kezével a templomokat s a palotákat, mint a maga tartományában ezek őseit: a lombos fát s a kőbarlangot s ugyanúgy fejlesztette s egyben formálta az ember kezével s az ember bukdácsoló tapasztalatain át óriáshajóvá a fatörzset, mint a maga mulatságára a sejtből a halat. Ha valamiben különbözik a mai idő az előtte jártaktól, akkor azzal, hogy a természet ma követelőbben, szinte tudatosabban s mindenesetre egyenesebben avatkozik bele a művészetbe, mint ezelőtt.
Izgató párbaj folyik száz év óta az ember s a természet között – minél inkább ura, ellesvén törvényeit, az ember a természetnek, annál inkább ura, ráparancsolván formáit, a természet a művészetnek. Óhatatlanul. Raoul Francé nemrég könyvben mutatta ki, hogy pillérzetek, géprészek, egész gépek, egészükben úgy, mint részeikben s kivált ornamentika gyanánt ható külső megjelenésükben, mennyire ugyanazok, mint bizonyos növényi részletek vagy alakulatok. Már pedig nyilvánvaló, hogy a mai építészet új rendeltetése a régihez képest, a régin túlmenően, a gépszerkesztés módjára, pontosan a vas, az üveg, a beton törvényszerűségei szerint való megszerkesztése a függőhídnak, a pályaudvarnak, az áruháznak s a közraktárnak. Meg kell szokni, hogy ami konstrukció és szimmetria így keletkezik s ütközik ki, éppúgy művészetnek és stílusnak tekintessék, mint a régi. A festészet bizonyára művészibb művészet, mint a természet piktúrája: a fotográfia. Ahogy a homokkal behintett érclapon, ha vonóval megszólaltatom a szélét, a hangrezgések a homokban látható ornamensekké transzponálódnak: az bizonyára lelketlenebb ornamens, mint aminőt az ember tud összealkotni a különben szintén a természettől adott növényi s állati formák vonalaiból. De ahogyan a vasrudak teherbírásának s az átívelendő távolság parancsának puritánul geometrikus és matematikus kiszámítottsága áttranszponálódik olyan visualéba, aminő például a drezda-blasewitzi vashíd: igazán nem tudni, hol az a római Pantheon vagy roueni Maclou, ami fönségesebb s egyben bájosabb volna és művészibb és stílusosabb volna. S ha azt vetik ellene, hogy nem lehet művészet, mert nem fejez ki egyéniséget, akkor annál rosszabb vagy a művészetre, vagy az egyéniségre, vagy az eddigi művészetelméletekre nézve –, akkor megint bebizonyosodik, hogy a művészetnek csak egy törvénye van: az, hogy a művészetben mindenkinek igaza van, aki valamit meg tud csinálni s ha ez a valaki maga a természet, akkor a természetnek van igaza.
