Merész Károly: Számadó életek • (Dráma egy felvonásban)
Merész Károly: Számadó életek •
(Dráma egy felvonásban)
(Dráma egy felvonásban)
Szereplők: Valkó sekrestyés, a felesége, Somlai cipész, Pintér, egy napszámos (mindnyájan 60-70 év között), Valkó gimnazista fia: Béla (18 éves, Valkó két unokája: Pista és Zsuzsi (8-10 évesek.)
Szín: A sekrestyés tágas szobája. Jobb előtérben ajtó, ami az udvarra szolgál, végre nyitva van. Az ajtótól balra templomi pad. Körben a fal mellett néhány bútor, bal előtérben kis íróasztal. Bal oldalt ajtó, a belső szobába. Hátul két gót ablak, melyen keresztül a templom pillérei látszanak.
Valkóné a baloldali ajtó előtt áll, mintha habozna, hogy benyisson-e. Ünneplő fekete ruha van rajta. Néhány pillanat múlva kilép Béla. Az ajtót hirtelen teszi be, hogy az ott settenkedő Valkóné be sem pillanthatott.
Valkóné: (félénken) Még mindig nem lehet, fiam?
Béla: Nem. Most imádkozik.
Valkóné: Mi is vele kellene…
Béla: Egyedül kell imádkozzék. (Leül az asztalhoz, elgondolkozik. Valkóné mellette áll, kérdezősködni szeretne. Kis szünet.)
Valkóné: A papi köntöst felvette?
Béla: (kijavítja) A reverendát, anyám! (Az udvarról Pista és Zsuzsi beszalad, megrohanja Valkónét.)
Béla: Így kell bejönni?
Valkóné: Csendesebben…
(A gyerekek mintha nem is hallanák, nagyon élénken, egyszerre beszélnek:)
Zsuzsi: Igaz, hogy nagytata nem lesz ezentúl sekrestyés?
Pista: Azt mondja a cipész bácsi, hogy pap lesz, de misét nem fog mondani.
Valkóné: (boldogan) Igen, gyermekek, olyan ruhát fog viselni, mint a tisztelendő urak. És egy szép aranykeresztet, amit a méltóságos püspök úr ajándékozott nagytatának.
Pista: (Zsuzsihoz) Ugye mondtam! Nem hitted.
Zsuzsi: (elragadtatva) Arany keresztet?
Pista: Akkor a bajuszát és a szakállát le kell vágatnia.
Béla: Hallgassatok! Elég legyen.
Valkóné: Jól viseljétek magatokat.
Zsuzsi: A nagy bajuszát…? (a bal ajtó felé) Megnézem.
Valkóné: Nem szabad.
Béla: Menjetek játszani.
Valkóné: Imádkozik nagytata, azután ki fog jönni.
Pista: Az arany keresztet is felteszi?
Valkóné: Hogyne. (a pad felé viszi őket) Üljünk le addig, gyertek.
Zsuzsi: (a két ablak között levő bőr karosszékre) Nem, én ide ülök! (oda szalad.)
Pista: Én is! (odaszalad, beülnek a karosszékbe, a továbbiak alatt élénken figyelnek a baloldali ajtóra. Valkóné a jobb előtérbe ül le. Az udvari ajtóban megjelenik Somlai, az öreg cipész, egy jobb kabátot vett magára és a kötényét félrehajtotta.)
Somlai: Dicsértessék az – – –
Mindnyájan: Mindörökké, ámen.
Somlai: Nem hagyott békét a feleségem, hogy nézzem meg a sekrestyés urat.
Valkóné: (áhítattal) Imádkozik. Üljön le addig, Somlai szomszéd.
Somlai: (leül a padra) Nagy kegy a jó Istentől.
Valkóné: (sóhajt) Bizony… Mindig is olyan áhítatos volt.
Somlai: Már amennyire egy magunkfajta, gyarló teremtmény az lehet. (szünet)
Somlai: (Bélára, aki egy füzetet forgat) Örökké tanul a fiatalúr. Mindig mondom az unokámnak: látod, Béla úr négy órakor már ministrál…
Valkóné: Soha el nem maradna! (Bélának nincs ínyére, hogy róla beszélnek.)
Somlai: Úgy is kell. – Ki volt az az ember, fiatalúr?
Béla: (nehezen felel) Bolond volt vagy részeg.
Valkóné: Mi történt?
Somlai: A sekrestyés urat kereste.
Béla: Összevissza beszélt.
Somlai: A fiatalúr elkergette, az ajtóban ültem, odajött. De nem értettem jól…
Béla: (türelmetlenül) Részeg volt.
Somlai: Nem a'. Valami nagy tüzet emlegetett, ha jól hallottam.
Valkóné: Bizonyosan koldulni akart.
Somlai: Nem hinném. Talán Béla úr…?
Béla: (kurtán) Nem hallgattam rá. (Szünet. A baloldali ajtó lassan nyílik. Mindnyájan, szinte önkénytelenül felállanak, zavartan, ámulva néznek a belépő sekrestyésre. Valkó vállas öregember, dús, fehérbejátszó a szakálla és a bajusza. Papi reverendában van, mellén jókora fénylő keresztet visel. Elfogódottan áll a nyitott ajtóban.)
Valkóné: Dicsértessék az – – –
Mindnyájan: (alig hallhatóan) Mindörökké, ámen.
Zsuzsi és Pista: (hozzászaladnak) Kezét csókolom nagytata. (kezet csókolnak, aztán ott maradnak a közelében és le nem veszik róla átszellemült tekintetüket.)
Valkó: (tempósan a középre jön, mindinkább olyan viselkedést vesz fel, ami a papoknak a sajátja) Édes gyermekeim…
Valkóné: (meghatottan csókol kezet a férjének, amit az vonakodás nélkül elfogd. Azután Valkó homlokon csókolja az asszonyt.)
Béla: (kezet csókol, azután visszamegy az íróasztalához)
Somlai: (gürüzdöli a torkát, nem tudja, hogyan köszöntse.)
Valkó: Az Úr rátekintett jámbor szolgájára.
Somlai: Nagyon tisztelt…
Valkó: A mi kedves szomszédunk is…
Valkóné: Látni óhajtott Somlai úr.
Somlai: (kezet fog) Tisztelt sekrestyés úr… igaz szívemből… a nőm is… mindnyájan üdvözöljük a szép kitüntetés alkalmával.
Valkó: A gondviselés… az Úr akaratja… (hosszan rázzák egymás kezét, de nem tudnak alkalmas szavakat találni.)
Valkóné: Foglaljon helyet, Somlai úr. (a férjéhez) Te is, János. (szék után néz.)
Pista: (a háttérben levő bőrszékre) A nagy székbe! A nagy székbe!
Zsuzsi: Oda üljön, nagytata.
Valkóné: Jól mondjátok Gyere, Béla. (a szoba közepére hozzák a karosszéket.)
Valkó: Minek fáradtok.
Valkóné: Annyit csak megérdemelsz. (mindnyájan leülnek, csak Béla nem, nekitámaszkodik az asztalának.)
Valkó: A püspök úr őméltósága jó színben van. Mi, feleség? Örült az ember lelke.
Valkóné: Az a jóságos mosolya… És milyen szépen beszélt veled. Azt mondta, viseld, fiam, úgy eme öltözetet…
Valkó: (türelmetlenül közbevág) Rosszul mondod! (hangsúlyozva, emelkedett hangon) Járj emelt fővel az emberek előtt, mert íme beteljesedett az életed. (felindulva, átszellemült arccal hallgatták.)
Valkóné: Így! Így! Beteljesedett az életed…
Somlai: (aki csak úgy falta minden szavukat, meghatottan) Mit is várhatna még?
Valkó: Magunkfajta ember ennél többet még gondolatban se kívánhat.
Somlai: Mi érne fel vele? (kis szünet) Olyan, mint a papoké.
Valkóné: Szakasztott olyan!
Somlai: Mindenki megkapja, aki negyven esztendeig szolgálja a szent egyházat?
Valkó: Nagyon is ritka körülmény.
Valkóné: Amíg oda voltunk, keresett valaki.
Béla: (csaknem ingerülten) Nem kereste! Csavargó volt vagy koldus.
Somlai: Napszámos-féle.
Valkóné: Valami nagy tüzet emlegetett.
Béla: Nem értem, anyám… Mondtam, hogy egy szerencsétlen bolond és mégis…
Valkó: Hagyjátok. (Szünet.)
Somlai: (előredűlve nézi a keresztet) Fénylik.
Zsuzsi: Aranyból van?
Valkóné: Aranyból, lelkem.
Valkó: A püspök úr őméltósága ajándékozta.
Somlai: (m. f.) Gyönyörű ajándék.
Béla: (az atyjához lép és áhítattal, szertartásosan megcsókolja a keresztet.)
Valkóné: Úgy, édes fiam, úgy.
Somlai: Jövőben ötven esztendeje lesz, hogy a plébánia udvarán lakom.
Valkó: (közömbösen) Nagy idő.
Somlai: És sohasem merült fel ellenem panasz, sekrestyés úr.
Valkó: Emlékezetem szerint nem.
Somlai: Elhiheti! Maga a gondnok úr is elismerte. (Az ajtó felé pislant, meghalkítja a hangját) Noha ő szeret úgy… Nem bírálgatom a ténykedésit, de sokszor mintha nem is volna igazságos.
Valkó: Már engedelmet kérek…
Somlai: (zavartan) Szigorú, mondom. Nem rossz ember és nem megszólásképpen bátorkodtam kijelenteni… de nagyon szigorú a gondnok úr.
Valkóné: Tagadhatatlan, hogy egy kicsit szigorú némelykor.
Valkó: De kell is ám! Annyi mindenféle lakó, aki nálunk van…
Somlai: Az igaz.
Valkó: Csak helyeselni tudom, hogy rendet tart a Plébánián.
Somlai: Velem még se volt baja. Soha egy szóval se!…
(Az udvar felőli ajtóban megjelenik Pintér. Napszámos kinézésű, görnyedt öregember. A cipője fényesre ki van takarítva. Félénken, alázatosan viselkedik.)
Pintér: Bocsánatot kérek. Szerencsés jó napot kívánok.
Béla: (bosszúsan megy feléje) Mit akar megint?
Pintér: (a küszöbig hátrál) A tisztelendő sekrestyés úr…
Valkó: Maga az, Pintér?
Béla: Megmondtam pedig neki…
Pintér: Engedelmet kérek, sekrestyés úr, hallottam a megtiszteltetést és azért gondoltam…
Valkóné: Hadd el, Béla.
Pintér: Azt hiszi a fiatalúr…
Béla: (bosszúsan) Éppen most zavarjon bennünket?
Valkó: Ha már eljött…
Béla: (a bal ajtó felé megy).
Valkóné: Csak nem mész el?
Pintér: (szinte könyörögve szól Béla után) Amiért így nézek ki… (Béla bemegy a belső szobába. Kellemetlen csend támad. Pintér zavartan áll az ajtóban, most már neheztelnek rá és nem akarnak törődni vele, csak a két gyermek figyeli kíváncsisággal vegyes félelemmel).
Somlai: A keresztet csak ünnepnap viseli?
Valkóné: Nem is való mindenkor.
Pista: (Pintérre) Milyen rongyos a nadrágja!
Valkó: Már bíz' én mindig itt fogom hordani. – Az én életem ünnep lesz ezentúl.
Valkóné: (sóhajt) Milyen igazat mondtál!
Somlai: (elfogódottan) Boldog is lehet… (szünet)
Pintér: (előredűlt fejjel bámul a sekrestyésre, bólogat) Hm. Aranykereszt.
Valkó: (a feleségéhez, Pintérre) Nem emlékszel rá? Mikor a templomot tatarozták…
Pintér: Egy egész nyáron…
Valkóné: Aki mindig a meszet kavarta?
Pintér: (boldogan) Igen, a meszet kavartam itt az udvaron, ha tetszik emlékezni.
Valkóné: Megvénült.
Somlai: (oda se hallgatott) Bizony, márciusban kerek ötven esztendeje lesz, hogy a Plébánián lakom.
Valkó: (Pintérre) Sok baj volt vele. (Pintér restelkedve hajtja le a fejét.)
Somlai: (türelmetlenül) Nem olyan csekélység!
Pintér: Olyan az ember sokszor… nem gondolja meg… Azért kitűnik az… akik csak tréfálkoznak… úgy né… időtöltésből… Kitűnik az…
Somlai: És olyan tisztességesen, sekrestyés úr… (bosszúsan hagyja félbe, hogy nem ügyelnek rá.)
Valkó: (Pintérhez) Hol dolgozik most?
Pintér: (egy lépést bennebb került) Hívnak ide-oda. Hányódik az ember… Amióta a tűz pusztított, csak hányódok erre-arra.
Somlai: (türelmetlenül) Kíváncsi volnék a véleményére, szomszéd úr.
Valkóné: Micsoda tűz?
Pintér: Amikor a Bodó háza égett, tisztelt asszonyság. Nagy tűz volt!
Valkó: (Somlaihoz) Mely irányban?
Somlai: (növekvő izgalommal beszél) Arra kértem ugyanis a Hadházy prelátus urat… ha kieszközölhetné őméltóságánál… szeretnék… tisztelettel szándékoznék egy jó komót cipőt… azt gondoltam…
Valkó: A püspök úr részére?
Pintér: (Valkónéhoz) A fiatalúr haragudott… pedig amiért így nézek ki.
Somlai: Igen, őméltóságának… ha sikerülne. (A sekrestyés fontoskodva húzogatja a vállát.)
Valkóné: (csodálkozva, Pintérhez) A Bodóék háza… Nagyon rég volt!
Pintér: Borzasztó tűz volt az. Földig leégett.
Valkóné: (bosszúsan) Milyen rég volt! Mit beszél…
Pintér: Régecske volt… (restelkedve húzódik el.)
Valkó: (Somlaihoz) Nem hinném, tisztelt szomszéd úr.
Somlai: Mióta dolgozok a Plébániának! Ne felejtse el: (Valkó hallgat.)
Pintér: (csendesen panaszolva) Azért kitűnik az… Hányódik az ember…
Somlai: A palotába is majd mindenki… és hogy meg vannak elégedve!
Pintér: (m. f.) A fiatalúr rosszul ismer. Rongyos vagyok… (mormog magában.)
Valkó: (Somlaihoz) Nem állítom, de nem is biztathatom. Lehetséges.
Pintér: (felsír) Kitűnik az!
Valkóné: Simay, a szabó kapott a püspök úrtól egy kis feszületet.
Somlai: (az asszony szavába vág) Miért ne sekrestyés úr? Szabad kérdenem, miért ne? (Valkó vonogatja a vállát.)
Pintér: Hogy fénylik a kereszt!
Zsuzsi: Amit Simay bácsi kapott, az is aranyból van?
Valkóné: Dehogy is, lelkem. (Somlaihoz) Én azt hiszem, meg fogja engedni a püspök úr.
Pintér: (sajátságos nyugtalanság fogja el, mintha termérdek panasz zubogna a torkában, tátogó szájjal hogy egyikhez, hol másikhoz fordul, de senki sem törődik vele.)
Valkó: Amennyire én ismerem a méltóságos püspök úr nézeteit… hogy úgy mondjam, zárkózott természetű.
Pintér: (csaknem kiáltva) Megérdemli! Megérdemli! (csodálkozva pillantanak fel, kis szünet.)
Valkó: Kísérelje meg, Somlai szomszéd.
Somlai: A prelátus úr biztatott.
Pintér: (közelebb lép Valkónéhoz, könyörögve) Amiért úgy nézek ki…
Valkóné: (nem hallgat rá) Simay, a szabó többször volt a palotában. Dicsekedett nekem.
Pintér: (Valkónéhoz, kiabálva) Én mentettem meg Bodót! Ölbe hoztam ki a folyosóra. (mutatja) Így, a két karomon. (Megütődve néznek rá) Bodót, a kereskedőt! A két karomon… (Valkóné félve húzódik el)
Somlai: Részeg. Olyan cipőt senki nem csinálna.
Valkó: (bosszúsan) mit kiabál, Pintér?
Valkóné: Hozzá se szóltam…
Pintér: (izgatottan) A fiatalúr úgy beszél… De ki mert volna az emeletre menni?! Ki?!
Somlai: (hangosan, hogy elvonja a figyelmüket Pintérről) Lehetetlen, hogy őméltósága visszautasítsa. (Egyszerre kiabál Pintérrel) Sekrestyés úr! Rosszul ítéli meg!
Pintér: (hadonászva magyaráz a sekrestyésnek) Nagy füst… a lépcső alól kicsapott a láng… Senki se ment!
Valkó: Ejnye, Pintér!
A két gyermek: (a nagyanyjukhoz menekülnek) Részeg! Részeg!
Pintér: (mind jobban elveszíti önuralmát, a szoba közepén kiabál) Csupa füst volt! Istenemre! Én vállalkoztam. Felszaladtam.
Valkó: Hallja!… (Mindnyájan felszöknek a helyükről)
Valkóné: (az ajtó felé viszi a gyermekeket) Ügyeljetek…
Pintér: (erőlködve, kétségbeesetten kiabál, mintha meggyőzni akarná őket az igazáról: élénk gesztusokkal) Kicsapott a láng! Istenemre! Szaladtam… Itt is! Ott is! Nem bántam… Ott feküdt!… Mint egy halott… a szobában… A szemem közé… Nem láttam! Felkaptam. Égett a lépcső… rohantam. Így vittem… Istenemre!… Szaladtam. Nehéz volt. A folyosóra!… Felcsapott a láng! Istenemre! Az ajtónál! Az ablaknál!… (roskadozik) A lábam… Füst!… Nem bírtam… A karom… Levegőt!… A hőség!… (térdre rogy) Nem bírtam… Nem bírtam… (Ijedten, tanácstalanul néznek egymásra. A baloldali ajtót felrántja Béla, megtorpan a küszöbön.)
Valkó: (Pintér felé megy) Álljon fel…
Béla: (ingerülten) Mondtam! Részeg!
Pintér: (feleszmél, tiltakozva kiáltja a fiatal Valkó felé) A lángok! A füst!… Én felszaladtam! Senki se mert… én kihoztam!… Fulladtam… (erőtlenül) Nem bírtam… A lábam… (összerogy, köréje sereglenek.)
– Függöny –
