Szívós Zsigmond: Üvegszemek

Full text search

Szívós Zsigmond: Üvegszemek
– Dráma egy felvonásban –
Játsszák:: Egy asszony, egy férfi és egy vakember
A szín: Majdnem olyan, mint egy leányszoba. Talán puhább és színesebb. Egy ajtaja és egy ablaka van.
Az asszony: Egy kereveten hever. A szomszéd szobában üt az óra. Hét óra. Te. Te! Csókolgatja a férfikezeit.
A férfi: Te! Mellette ül. Egészen ráhajol: Szeretlek.
Az asszony: Nem bír magával. Boldogan nevet.
A férfi: Gyorsan és ijedten szájára teszi a tenyerét.
Az asszony: Megijed. Szájához húzza a férfi fejét. Halkan és igen forrón susog: Akkor is épp hét óra volt… mikor először itt ragadtál. Emlékszel-e? Nem is tudom, miért? Akkor még nem ezért! Csak úgy. Csicseregve nevet: Csak úgy.
A férfi: Minek emlegeted?
Az asszony: Nagyon szeretlek. És olyan jó emlékezni azóta. Tőle már elbúcsúztál. Bejöttél. Miről is beszéltünk? Igen…
A férfi: Egészen elsötétül.
Az asszony: Ráragyog: Az idő eltelt. Ő bejött. Megkérdezte, van-e itt valaki. Én. Én! Alattomos-huncutul felnevet: Én eltagadtalak.
A férfi: Felejteni szeretne. Ráborul. Csókolja: Ne! Ne!
Az asszony: De igen! Azelőtt sose kérdezte. Épp akkor este. És akkor még semmi oka sem volt, hogy gyanakodjék. Igenis eltagadtalak.
A férfi: Szegény.
Az asszony: Igen. Akkor is haragudtál. És azóta is. Ne is tagadd. Ma is haragszol majd. De letagadlak! Szenvedélyesen átkarolja: De letagadlak!
A férfi: Elterül a villogó karok között.
Az asszony: Forrón. Emlékezéssel: Mi a gyönyör? Ezt akkor éreztem először. Mikor ő idebent volt. És te is. Mi! Mi ketten és ő!
A férfi: Az asszony ölébe süllyeszti fejét: A gyönyör öntudatlanul-mély emlékezés.
Az asszony: Lehet. Akkor a biblia jutott eszembe. Féltem. Úgy ült itt. Ilyen mereven. Mintha nem is vak volna…
A férfi: Te!
Az asszony: Hebeg:Hanem láthatatlan! Féltem. Úgy rémlett, lát. Nevet: úgy-e bolondság?
Vadul csókolóznak.
Az asszony: Akkor éreztem először úgy… hogy meztelenek vagyunk.
Forrón összesimulnak.
Az asszony: Talán nem is egyéb a szerelem… szenvedélyesen: Csak érezni, hogy meztelenek vagyunk és… hogy valaki… néz bennünket, de nem lát!
A férfi: Talán ez a mienk. Hagyjuk. Hagyjuk. Csacsi.
Az asszony: Miért?
A férfi: Mert. Csókolja: Mert… nem érzi?
Az asszony: Felriad: Mit?!
A férfi: Csendesen: Hogy ez istentelenség.
Az asszony: Rámered.
Kopognak.
A vakember: Még odakint: Szabad?
Az asszony: Merev, szerelmes mosolytól terhes arca megelevenedik: Szívecske! Gyorsan.
Rövid csók
A férfi: A függönyös benyílóba terem. Ott leül az ágyra.
Az asszony: Szabad! Szabad!
A vakember: Szemeit tenyerével takarja: Szabad? Édeskésen utánozza az asszonyt: Szabad.
Az asszony: Ijedten: Mi lelte?
A vakember: Nevet. Van-e itt valaki? Éneklő hangon: Ki van itt? Cica. Van-e itt valaki?
Az asszony: Dühösen: Bolond. Izgalommal: Vegye le a tenyereit.
A vakember: Édeskésen nevet: Jaj, nem szabad. Cicus. Határozottan: Van-e itt valaki?
Az asszony: Síró-izgatottan:Bolond. Bolond.
A vakember: Csak én! Csak én! Mért nem mondod, mint mindennap. Csak én!
Az asszony: Igenis. Egyedül vagyok!
A vakember: Vadul nevet. Lekapja a tenyereit, széttárja karjait: Egyedül vagy?!
Az asszony: Rettenetes félelemmel sikolt: Szemei vannak! Ezután minden ízében remeg. Vakon bámulja a vakembert. Torkában dobog a szíve, a kezeit odaszorítja. Hörög.
A vakember: Üvegszemei vannak. Leül a kerevetre. Liheg: Cicus. Te megijedtél!
Az asszony: Kővé váltan és cérnahangon: Megijesztett! Összeszedi magát: Te rossz! Te rossz!
A vakember: Komoran reszeli a torkát: Cicus. Én meg azt hittem, hogy örülni fogsz…
Az asszony: Felcsuklik: Minek?
A vakember: A szemeimnek.
Az asszony: Delejesen nézi: Üvegszemek.
A vakember: Hozzáteszi: És kékek. Nyugtalanul figyel mindenfelé. Minden érzéke szinte észrevehetően működik: És látok is velük!
Az asszony: Idegesen nevet.
A vakember: Makacskodik: Látok velük!
Az asszony: Már bátorodik. Férje vállára teszi a kezeit. Vizsgálgatja a szemeket: Szépek, de merevek. Kis uracskám, de azért szépek. A tieid.
A vakember: Látok velük.
Az asszony: Szép üvegszemek.
A vakember: Most kinevetsz, hamis. Pedig látlak. Látod, látok velük.
Az asszony: Akkor meg minek kérdezed? Mondd meg, hogy ki van itt? Van-e itt valaki?
A vakember: Megragadja az asszony csuklóit: Van! A szeretőd van itt!
Az asszony: Kirántja a kezeit: Megőrült!
A vakember: Lesi.
Az asszony: Arrébb húzódik. Eszelősen nevet.
A vakember: Csendesen megfogja az asszonykezet. Szorítja, de cirógatja is: Pedig ne hidd, hogy ezek a szemek csak olyan egyszerű üvegszemek. Három hónapig törtem rajta a fejemet.
Az asszony: Három hónapja.
A vakember: Azóta! Mára készültek el. Nézd jól meg őket. Ezek a kék üvegszemek: a te lelkiismereted!
Az asszony: Felsikolt. Hebeg: Ne szorítsd úgy a kezemet. Goromba.
A vakember: Nem is szorítom.
A férfi: Felsóhajt.
A vakember: Igen sebesen arra fordul.
Az asszony: Lelkendezik: Te!
A vakember: Te biztosnak hiszed magad magadban.
Az asszony: Mit beszélsz?
A vakember: Figyelj ide. Természetes. Ez a világ az érzékeinkre épült. Te most szeretsz.
Az asszony: Kimerülten ül és hallgat.
A vakember: Minden érzékedet betöltheted. Ez a megáldott bizonyosság. Kínnal, sűrűn, sötéten: Én is szeretek!
Az asszony: Felragyog.
A vakember: Megérzi: Ma. Megloptam a bizonyosságodat! Vadul nevet.
Az asszony: Kezeibe fogja a röhögő fejet. Kéjesen megrázza: Te! Kis bolondom.
A vakember: Nevess. Nevess. Fenyegetőn: Te nem tudod, mennyit töprengtem, sírtam, átkozódtam! Szinte időtlenül. Minden kis pillanatban, öröklétig, én lestelek. Jaj, benned voltam minden kis mozdulatban, ha öleltél, ha csaltál, ha hazudtál.
Az asszony: Mondd! És most már biztosan tudod?
A vakember: Megzavarodik. Határozatlanul: Amilyen biztosan csak te tudod, hogy én nem tudhatom.
Az asszony: Édesen nevet. Fejét az ölébe lehajtja: Én biztosan tudom!
A vakember: Gonosz, feldúlt arccal néz reá: Ládd, ezek a szemek végtelenek. Nincs bennük semmi énbelőlem.
Az asszony: Befogja a füleit: Elég! Elég már!
A vakember: Inkább magának: Csak szép nyugodtan. Így-e. Így-e. Simogatja: Én mindent megfontoltam ám! Szinte az egész világot láttam én ezekkel a világtalan szemekkel. A denevér leragasztott szemekkel is megérzi az akadályokat. Én is. És tudod-e, hogy ez az érzés szabályozza a világot? A tömegérzés, ki a holt tömegeket elevenerőképp fogja fel. E szerint az érzés szerint igazodnak a csillagok. Az állat így érzi meg a veszedelmet. Hallod?
Az asszony: Jaj, szeretnék már lefeküdni.
A vakember: Vonagló ajakkal: Így jön tisztába az egyik ember a másikkal. Ez teremti a társadalmat. Ez a kis semmi és homályos érzés, hogy én sötétben is tudom, vakon és ezerszer megcsalatva, hogy valaki van mögöttem.
Az asszony: Ásít: Te őrült.
A vakember: Persze te neveted. Pedig ez az érzés teremti a társadalmi törvényeket. Ez mondja meg, hogy mivel tartozik a feleség a férjnek! Idétlenül nevet: Eszerint hullnak le a fényes öröknek tetszelgő kis csillagok!
Az asszony: Fel akar emelkedni: Pont.
A vakember: Elszánt erővel lefogja: Te is hulló csillag leszel! Egy kis pisztolyt szedett elő. Az asszony halántékához illeszti: Tudod mi ez?
Az asszony: Fel akar ugrani. Visít: Elég volt!
A vakember: Megőrült. Erősen tartja az asszonyt, elszántan a pisztolyt.
A férfi: Feláll, de megmoccanni sem mer.
Az asszony: Iszonyú félelemmel visít, erőlködik, hörög. Harap.
A vakember: Röhög. Hívd hát! A szeretődet! Te! Te jószág! Ordíts. Üvölts! Üvöltsd ki a nevét. Te állat! Most segítsen! He, itt leselkedik! Vadul körülkémlel: Ember! Ember! Ha megmoccansz, lövök. Nincs irgalom, nincs perc, ki visszatartson, ha a bizonyosságod színét megérzem. Gyere hát, te! Gyere!
Az asszony: Megérzi, hogy a vakember még mindig nem biztos a dolgában. Elönti a remény, érzi, hogy ez az egyetlen módja a menekedésnek. Ez a bizonytalanság. Nyugodtan elterül.
A férfi: Ugyanezt érzi. Meglapul.
A vakember: Hát meghalsz!
Az asszony: Nyöszörög: Anya vagyok.
A vakember: Elképed. Vigyorog.
Az asszony: Nehezen, terhesen szuszog.
A vakember: Tagolatlanul felordít: Hazudsz!
Az asszony: Kimerült. A szemeit lehunyja.
A vakember: Hazudsz!
Az asszony: Mozdulatlan.
A vakember: Vigyorog: Fiad van. Mi? Felelj!
Az asszony: Nem felel.
A vakember: Attól, mi, aki itt van?
Az asszony: Alig hallhatóan: Senki sincs itt.
A vakember: Esküdj meg a magzatod életére!
Az asszony: Csendesen marad.
A vakember: Önhitten felnevet: Esküszöl-e?
Az asszony: Felüvölt: Nem esküszöm!
A vakember: Hát arra, aki itt van megesküszöl-e, te?
Az asszony: Minek?
A vakember: Kétkedőmogorván: Nem vagy te terhes!
Az asszony: Arra esküszöm!
A vakember: Önhitten felragyog. Vonásai egészen kiderülnek. Elengedi az asszonyt.
Az asszony: Nagy óvatosan feltápászkodik. Kikémleli a világtalan arcot. Egyszerre mint a párduc felszökik. A férfihez rohan.
Összefonódnak.
A vakember: Felugrik. Szimatol. Ordít: Hát mégis itt van! Eszeveszetten üvöltve zokog.
Az asszony és a férfi az ajtóhoz lopakodnak.
A vakember: Sötéten: Meghaltok mind a ketten.
Az asszony: Felvisít: Becsukta!
A vakember: Kacag. Feléjük lő. Kacag.
Az asszony és a férfi lebuknak.
A vakember: Vonásai egészen meglazultak. Vonaglanak és merevek. Ötször egymás után ötöt lő. Azután felfigyel.
Csend.
A vakember: Falrengető röhejbe tör ki. Kikaparja a szemeit: Nesztek! A földre dobja őket. Összeroskad. Minden íze megrendült, rángat és reng. Az ablakhoz kerül. Leül a párkányra. Tapogat. Egész lénye sóvárgó kisugárzás. Sírva felordít: Egyetlen biztos pont a végtelenben! A fegyverét a szájába veszi. Rettentő dördülés. Vér, hús és velőcafatok. Ő lebukik.
Az asszony és a férfi: Felemelik verejtékes, jéghideg fejüket a fölről. Az ablakban már csillagok ragyognak.
– Függöny –

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi