Füst Milán: ADVENT – Regény –

Full text search

Füst Milán: ADVENT
Regény –
Különös ez a hajnali zaj! – Kipróbáltam már mindenképpen! – Akár fennmaradtam egész éjszaka, akár kora hajnalban keltem, – egyformán rendkívüli hatást tett reám mindig. – Úgy látszik, a hangoknak talán más a természetük ilyenkor, – másként hatolnak át a derengésen: – ez a ferde, gyenge fény talán megváltoztatja mivoltukat? – A kiáltás a kapualjban oly magánosan teng-leng – s a csizmák koppanása is a kemény rögön oly idegenszerű, – mintha egy üres világban hangzanék el!…
Pedig – izeg-mozog, kiabál minden, ami már életre kelt s mintha fürgébb volna az egész ébredő világ. – A pékek ott szaladnak háromkerekű kordéjukkal az út közepén s felkiáltanak az emeletekre… Válaszképpen egy-egy kócos női fej jelenik meg a köd-ülte ablakokban s lekiált:
– Jövök már! – El ne menjen!
S nemsokára papucsok csattogása visszhangzik az alvó ház mélyéről, a pék pedig megáll az utcasarkon… – Fagyos kezeit melengeti leheletével, vagy csörgeti a pénzt táskájában, aztán taligájával tovább dörög…
Néhány perc s már messziről hangzik rekedt kiáltozása. A kendőkbe burkolt nők pedig ott álldogálnak még egy percig a huzatos kapualjban, – fázósan, álmosan s mégis, máris beszélgetve… – Úgy szeretném arcukat látni, – vajon mi van rájuk írva az éjszakából?
A tejárus csenget – s oly kíméletlenül, – mintha kárörömmel riogatna minden alvót… – odébb kenti parasztok tojást cipelnek kosarakban s egyikük tilinkózik…A skót foltozó szabók is útra keltek, – hónuk alatt vasaló párna – hátukon tű, dob, rongycsomók: egy egész kis bolt púposodik… S oly jókedvűek!
A kereskedők is kinn állanak már a boltajtókban – s kendőjükbe burkolózva topognak a hidegben, – mialatt a boy benn lámpa mellett nagy porfelhőket kavar seprűjével… – Furcsán kong, dönög valami: nagy, rozsdás vasakat hajigálnak egy szekérről a szemben levő udvarban…
Csak most ébredek reá, mily lusta életet éltem eddig…
Egy gyógyszerész is ott ágaskodik egy széken boltja előtt s rakja ki cégérnek száraz füveit… – Véle aztán beszédbe elegyedtem s megkérdeztem, mit ajánl sebemre?…
– Bizony, bizony, – mondá, – itt vigyázni kell! – s olyannyira előzékeny volt, hogy ő maga kötött rá epekövekből darált lisztet – s biztosított róla, hogy most már nem lesz semmi baj, – ez majd kihúzza…
Csak ne igyam sok vizet mostanában…
Már régen éhes voltam ugyan, – még sem volt kedvem betérni sehová.
Inkább nézelődtem, – forgolódtam, – figyeltem e világnak forgó kerekét. Néztem az embereket: s ma újra felvilágolt előttem valami régi csodálkozás… Ott láttam őket újra törekvéseik látható vonalán haladni – s oly különösek voltak! – Egyik erre, másik arra siet s azzal a konok, eltökélt szándékkal, mint akinek határozott s változhatatlan célja van…
– S mindebből én semmit sem tudok? – Keresztezik egymást s oly buzgón mendegélnek, szorgalmasan váltogatva apró lábaikat, – egy óriási euclidesi idom láthatatlan átlóit vonva meg, – mit sem törődve egy másik lehetséges iránnyal…
Akár a hangyák! – Mikor a hangyabolyokat figyeltem, voltam ennyire meglepve…
– Ha nézed, – mit sem értesz belőle, – gondoltam ekkor Augustinus-szal… – Aki Istent akarja látni, le kell hunynia szemét!…
Mire aztán kisütött a téli nap, – borzongató melegétől teljesen kimerültem… Zúgó fejjel jártam közöttük s valóban semmit sem értettem többé…
Ekkor – betértem egy csapszékbe reggelizni s ott, a kemence közelében, egy padkán, ültömben elaludtam.
Kinn már nappali fényben zajlott a világ, mikor teljesen felfrissülve felébredtem… – Nagyot nyújtóztam – s e pillanatban eszembe jutott Mac Rochum…– De akkor már nem haboztam egy pillanatig sem…
Vettem a sapkámat s mentem.
– Ó – most már nékem is határozott utam van! – gondoltam útközben…
– – – A King’s Bench címeres kapujából Mr. Pearchy lelkendezve futott elém.
– Mi hír? – kérdeztem tőle komoran.
– Még nincs döntés, – felelte suttogva… De ma még lesz…–
Alkalmasint! – Felmegy? – kérdezte aztán…
– Igen…
– No – akkor várom a kifőzésben… – Hideg van ma Sir!…–
De jól figyeljen! – És eljöjjön ám kiváltani!… – mondá és máris elsietett.
– Hát hová megy? – kiáltottam utána szórakozottan.
– Jól enni és inni, – az félig már táplálék nekem, – kiáltotta vissza, hunyorgatva a naptól… – S azzal rohant tovább.
A kapuban sokféle nép állt már akkor… – többnyire asszonyok, – izgatott, hangos beszélgetésben… Egyes kisebb csoportok elvonulva suttogtak valamiről. – Legtöbbjük fazekat tartott fagytól vörös kezében, – némelyek kendőkbe csavarva a hónuk alatt szorongattak valamit – s topogva ugrándoztak a hatalmas kőlapokon, mint a szegénység táncosai… Megkérdeztem valamelyiktől, – nyilvános-e a mai tárgyalás? –
Erre mind elcsöndesedett.
– Nyilvános Uram, – feleltek többen egyszerre s még a suttogók is felütötték fejöket… – némelyikök máris közelebb húzódott… –
Úgy látszik, kérni akartak valamit szegények, – de én áttörtem magam rajtok s felszaladtam az ódon, lépésektől kivájt lépcsőzeten…
– Ó hányan mentek már erre! – gondoltam…
Nedves és kongó falak, – mintha sok, kimondhatatlanul sok kínról nyöszörögnének! – egy-egy ajtó utálatos nyafogása hullámzik idáig kihalt, távoli folyosókról, – s válik dallamosabbá a messzeségtől…
Aztán dörrenés hallik s utána hosszas kattogás… – S vajon a láncok csörömpölése sosem ér már véget? … – Igen, igen – hiszen ez egy kulcsár s bezárja valamely raktár vasajtaját…
– Ó ó – mintha én is jártam volna már erre valaha pokolkínokkal a szívemben! …
– – No de mindegy! – teljesen nyugodt vagyok, az a fő, – – – csak a lábaim hidegek…
– Hiszen nincs is ok nyugtalanságra… – legalább eddig! – Eddig nem találkoztam még semmi olyasmivel… – olyasmivel, ami borzasztónak volna mondható…
Mindez még nem borzasztó – ó nem! – csak silány, silány, silány!…
Egy-egy rosszarcú, sunyi tekintetű, «bennfentes» mosolyú szolga – a bírák reggelijével…
Egyik folyóson egy ügyvéd a kliensével, – fontoskodó, ostoba, szamár!
Megálltam egy pillanatra s néztem őket… – érdemes volt! –
A kliens úgy ugrált mögötte, mint valami kis állat, – úgy látszik, nem tudta, hogy helyezkedjék el az ügyvéd úr széles hasa körül…
A kliens hebeg, – nyilván nagyon kétségbe van esve – s a semmiségbe bámul, üres, reménytelen szemeivel… – Valami szabó lehet! – gondolom. – Az ügyvéd úr pedig meg sem áll… – Minek állna meg, – mikor annyi a dolga? – Sebes menetben s úgy ad neki tanácsot, hogy meg sem keresi apró embere merre fityeg körülötte… – ő is a levegőbe beszél tehát maga elé, mintha az igazság mindenütt jelenlévő szellemével társalogna… – akivel pedig már úgyis értik egymást…– Nézem őket!…
A kétségbeesett kis ember pedig kezével tölcsért csinált füléhez s úgy kapkod mohón, minden szó után:
– Hogyan ?… Hogyan?… No de Mester!…
S az ügyvéd lassan lehunyja a szemét s szenvtelen türelemmel újra a levegőbe beszél… – Aztán eltűnnek mögöttem…
Valaki kiszalad egy szobából s aztán a fejéhez kap és újra beszalad…
Ó – hiszen ez még mind nem borzasztó!…
– De hátha nincs innen többé szabadulás – s bezárul ez a szép, címeres kapu mögöttem! – jutott eszembe ekkor… – de azért csak mentem tovább!
Az első emelet egy fordulójánál pad volt a fal mellett s a padon egy feketeruhás, szép, fiatal úri hölgy ült hunyt szemekkel… – Jobban megnéztem…
Csurgó könnyeitől egészen át volt nedvesedve ruhája… – Mellette egy nyúlánk, szőke kis fiú, aki szorongó hangocskáján szólongatta:
– Mamám! – Édes mamám! Nahát nézzen ide! – – Megálltam.
– Ki vagy, te szép kis fiú? – kérdeztem mosolyogva s meg akartam simogatni fürtös fejét…
Úgy látszik azonban, kardomtól még jobban megijedt, mert feléje sandítva húzódott anyjához s most már nyöszörgött:
– Mamám! – Én félek! …
– Ne félj te kis vitéz! – mondtam legbarátságosabb hangomon s nem akarván sokáig zavarni őket, indultam tovább. – Mintha az utolsó pillanatban a hölgy egy parányit kinyitotta volna szemét.
Alig léphettem fel egy-két lépcsőfokon, mikor hangos zokogás állított meg. – Visszafordultam. – A fiatal hölgy zokogott, utánam emelve lankadt karjait – s mikor meglátta, hogy visszafordulok, – térdre vetette magát.
– Uram, segítsen, könyörüljön… – tegyen valamit értünk, elhagyatottakért! – sikította s leborult a földre.
Segítségére siettem. – S különösképpen: a szívem jéghideg maradt.
– Nyugodjék meg Asszonyom, – mondottam azért nagyon melegen, – meghatottságot mímelve és karjaimba zártam őt… Szepegve, pihegve, félájultan sírt tovább…
– Ó hiszen nem vagyok én asszonyi szív közelségéhez szokva, – gondoltam ekkor rettenetes keserűséggel – s a sötétség elől lassan lehunytam szemeimet. –Milyen melegek könnyei!…
– Miben lehetnék segítségére? – kérdeztem kissé szárazon.
Nem felelt. – Unszolnom kellett őt – s ez kissé fárasztott.
– Ó – nem tudom, – nem tudom… – mondotta végre maga elé bámulva… S a szemei megtörtek és oly szenvedők voltak, mint a Szűz Anyáéi…
A kisfiú pedig, – mintha csak most eszmélne anyja bánatára – csak most kezdett el hangosan sírni…
– Ne sírj fiam! – mondottam kissé józanul s a legszívesebben megcsaptam volna… – No de mégis Asszonyom, – gondolkozzék kérem, – hátha valóban tudnék valamit tenni az Ön érdekében… – Nekem itt vannak valamelyes összeköttetéseim…
– Nincs segítség, – hiszen én tudom, – mondotta ekkor feljajdulva s az ajkába harapott…
– Ejnye, – kiáltottam most már, valóban megindultan…–
Nézze, – nem szabad így kétségbeesnie… Asszonyom, – hallja-e? – Lássa, most hogy folyik a vére… Adok Önnek egy tiszta zsebkendőt… tessék! – fogadja el kérem… És üljön szépen ide le, – úgy! – És most mondja el, mi baja!
– Hiszen hiába!… – hiába mondok én Önnek akármit, – mondotta maga elé bámulva s hosszan bólogatott utána. – Igen! – folytatta aztán, – s mintha evvel saját magának is bebizonyítaná reménytelenségét. – Csend volt körülöttünk.
– Tommy-kám, – Tommy-kám,– kiáltotta ekkor szívszakadva, – s gyermekét oly erővel szorította magához, hogy azt hittem megfullad ölelésétől. S engem, – nem tudom miért? – most már teljes erejével megrázott az iszonyat. – Talán valami sejtelem kezdett derengeni bennem? – lehet. – Tény az, hogy rögtön szavai után hörgésszerű csuklások törtek fel a mellemből – s úgy éreztem, hogy lehetetlen! – megfulladok, – ezt a levegőt nem bírom el tovább… – s hogy futnom, menekülnöm kell innen, – a reménytelenségnek, a könyörtelenségnek ebből a hideg poklából… Ezek közül a borzalmas, jeges falak közül…
De nyomban ezután ökölbe szorítottam kezeimet s azt parancsoltam magamnak hangosan, szinte üvöltve: – Nem! – S a nyirkos falak visszhangja visszadörögte parancsomat, – aztán csend lett megint. – – –
A fiatal, kedves, szegény asszony pedig, – akit annyira megszerettem… – tágrameredt, harmatos szemekkel bámult reám… – Talán várt valamit tőlem ez érthetetlen kitörés után… a szegény! – S én rögtön elfordultam, – nehogy hiú reménységekkel áltassam tovább.
– Megyek… fel… felmegyek… – dadogtam… – s rohantam fel a lépcsőn, vissza se nézve reá.
*
Mikor beléptem az ünnepélyes boltozatú tárgyalóterembe, – előbb az alabárdosok két során kellett átmennem és így az első pillanatokban nem láthattam semmit… – Úgy álltak ott, mint a sűrűn ültetett fák… Teljes szélcsendben… – S valóban e pillanatok alatt halálos csend is volt… Csak éppen, hogy lépteim koppantak s valaki hátul szerényen köhintett… – –
S még nem is értem ki az emelvény lépcsőzete elé, mikor egyszerre egy megdöbbentő dörej szakadt fel valahonnan…
– Hazudik! – kiáltotta egy jól ismert hang…
Odanéztem: – valóban az elnök volt.
Ő is megnézett: – haragos, merev nézéssel, mint a sas… Mintha haragudnék az érkező idegenre.
Mélyen meghajtottam magam előtte…
Pillanatok teltek el…
Mintha észre sem venné alázatos üdvözletemet, – elnézett felettem…
S csak mikor már indultam helyemre rezdült meg fövege bojtja, – amint kurtán biccentett… S az aktákban mélyedt el újra.
– Úgy látszik, – nem ismert meg, – gondoltam.
Mielőtt leültem volna, a teremmester odajött s a kardomat kérte…
– Ez is új dolog… – Hogy félnek ezek!… Még tőlem is… – gondoltam s a szeme közé mosolyogtam a pribéknek, mielőtt átadtam néki kardomat. – Mily furcsa is az ember! – Íme, mosolyogni tudok, holott a lábaim inognak.
– Hát hiába! – hazudik! – mondta ezalatt már higgadtabban, de annál nagyobb meggyőződéssel az elnök…
– Mélyen tisztelt Elnök Úr, – szólalt meg ekkor egy csengő, tiszta hang – s elnémult megint. – Odanéztem. – S csak akkor vettem észre, a vádlottat két alabárdos között…
Egészen fiatal, – fiatal hirtelenszőke, nyúlánk ember…– Esküszöm, hogy sose láttam őt… – Nagyon sápadt… – merev tekintettel néz az elnök felé… – Látszik, hogy rettenetesen megerőlteti magát…
Mélyen tisztelt Elnök Úr, – kezdi újra… – de újra elakad.
– Miféle valótlanságokkal akar bennünket megint fejbe kólintani, Sir, – mondta most az elnök nevető szemekkel s szinte jóságosan… S az egyik bíró némán bólintott szavaira…
– Nézze, – kezdi újra az elnök, – tegnap már kezdett őszinte lenni – Sir… Ma pedig megint, – megint csak csökönyös… – Nem tudom, mi viszi Önt arra, hogy szavait minduntalan megmásítsa?…– Talán a hallgatóság? – Talán vannak itt barátai, akik előtt szégyenkezik gyengének látszani? …– Ha kívánja… – kiüríttetem a termet… – Nagyon szívesen…
– Aha! – Tehát megismert! – gondoltam kihűlő kezeimet gyötörve – s nem mertem körülnézni, – ki hát kívülem a hallgatóság? … – Tehát megismert! Nem baj…
Nézzünk csak egyre előre!
Az elnök szavai után az alabárdosok mintha meginogtak volna merev tartásukban… – Az egyik bíró pedig két karját maga elé nyújtva a feketeposztós asztalon – oly jóságosan, oly rábeszélőn nézett a vádlottra… Szelíd szemrehányással ugyan, – s mégis szinte könyörögve: – hogy legyen már végre is esze és adja fel ezt az életéért való gyerekes küzdelmet… – És szolgáltassa már ki végre is testét-lelkét – legalább neki! … Ha másnak nem, – neki, – ki oly szépen néz reá!…
– Ó gyűlölet… – tudom ki vagy!
A másik három bíró azonban mozdulatlan maradt és közömbös. Magatartásuk csendje bizonyos régi szobrokat hozott eszembe, – akiknek mit az égzengés! – Hozzászoktak ők már holmi kis zivatarokhoz… – Föveges fejüket kissé előredöntve magukba merültek… s nékem az volt az érzésem, hogy e percben jóleső biztonságukat élvezik borzongva.
– No de beszéljen hát tovább, – mondta most az elnök – s e szóra a feszültség mintha engedett volna…
– Voltaképpen nincs is semmi különös mondanivalóm, – kezdi a vádlott most már fakó, reménytelen hangon… Amit védelmemre elmondhatnék, már elmondtam, – sokszor… És ez semmi egyéb itt már… amit most mondanék… mint afféle kapkodás… levegő után… belátom… És… és megnyugszom, – tette hozzá szinte hibbant mosollyal. – Szünetet tartott. – Az Elnök Úrnak… talán… talán az Elnök Úrnak igaza is van, – folytatta most már egészen megzavarodva, – bár mindvégig nagyon szelíden és elhallgatott
– Annyit azonban meg kívánok itt jegyezni, – szólalt most meg egy vékony, friss és ambiciózus hang…– azt feltétlenül meg kívánom állapítani, hogy védencemet védelmében a bíróság, – kimondom egyenesen, – megfélemlíti… Így aztán nem lehet csodálni…
– Eláll! – csapott le most újból az a bizonyos iszonyú hang – s minden megmozdult tőle a teremben… – Még a bírák is mintha felfrissültek volna általa.
– Megtiltom, hogy ilyen hangot használjon! – dörgött tovább az elnök… S ha még egyszer így mer beszélni, – kivezettetem és lecsukatom…– – S az ambicíózus hang rögtön szerényebb is lett…
– Én pedig mély tisztelettel a céh védelme alá helyezem magam, – mondá az öntudat és alázat furcsa elegyével s meghajtva magát leült.
A védő oly kis termet volt, hogy első pillanatban alig tudtam megállapítani, – ki is beszél hát? – Végre felismertem izgatottan rezegő baretjáról a baloldali emelvényen: – feje alig emelkedett túl a korláton. – Kedves, bár kissé fásult arc…
S még be sem fejezte, mikor a vele szemben levő emelvényen egy köpcös, szintén alacsony termetű férfi indulatosan pattant fel a kis ember szavaira… Oly felháborodás mutatkozott arcán, mintha a sérelem kizárólag őt érte volna… Ajkai már az elnök szavai közben megremegtek sürgős mondanivalójától, – karját pedig már előre felemelte…
– Mindenesetre különös, hogy a védelem milyen hangokra vetemedik mostanában, – kezdte hatalmas hangon. – De rögtön lehűlt – : – látván, hogy az elnök egy unottan gúnyos, megvető mozdulatot tesz s aztán beszélgetni kezd az egyik bíróval.
– Ha meggondoljuk, – mégis csak különös fogásokat használnak a Kollega Urak ugyebár, – folytatta, – miután érzik, hogy úgyis reménytelen ügyük… S ezt mindenesetre megkívánom most, ítélet előtt állapítani… Az ilyen perekben, – amelyek elvállalása úgyis eléggé odiózus… – mégis csak ajánlatosabb volna egy kissé óvatosabban nyilatkozni… Elvégre, – én azt hiszem! – az ilyesmi inkább csak árthat, – mert a Bölcs Bíróság figyelmét felhívja rá, – hogy egyesek itt nem annyira az igazság kiderítésén fáradoznak, – mint inkább azon, hogy akadékoskodásukkal azt elhomályosítsák… – – – Megpróbálta – rámosolygott az elnökre és leült. – A merev arc azonban meg se rezdült közeledésére, – sőt mintha még csak bosszúsabb kifejezést öltene szavaitól…
– Még egy szót, – ha meg tetszik engedni… – mondá most a kis ember s az elnök biccentésére igen elfogódott hangon kezdte: –
– Hogy én, mély tisztelettel viseltetem a Magas Bíróság s az Elnök Úr nagyra becsült személye iránt, – úgy hiszem, azt nem kell itt külön hangsúlyoznom… S ha igaz az, amit mélyen tisztelt Kollégám épp az imént mondott… Hogy az ilyen pereket vállalni úgyis eléggé hálátlan feladat s elég súlyos megpróbáltatás minden jó érzésű hazafinak… – mert ki merné kétségbe vonni, hogy csak két éjszakán át való latolgatás s a ténykörülmények alapos átgondolása után voltam hajlandó oly ember mellé állni, aki azzal vádoltatik, hogy elég merész volt az Állam és az Egyház szent ügye ellen cselekedni… – mondom, ha ez igaz… akkor kétszeresen igaz az is, hogy a Kollega Úrnak nem volna szabad megfeledkezni róla, – mennyire meg van a mi kezünk kötve!… S én csak azt voltam bátor már védőbeszédemben is hangsúlyozni, amit most is, – hogy a vád úgyis eléggé súlyos természetű, – minek azt még – legyen szabad így mondanom: – külső eszközökkel súlyosbítani… Miért ne lehetne legalább a védelem legteljesebb szabadságát engedélyezni az ilyen emberek számára, akik úgyis ekkora eltévelyedéssel vádoltatnak… Hiszen a Bíróság bölcs figyelme ez által úgy sem vezethető félre, – mert, – hiszem, – semmiféle ravasz fogás az ily kitűnő judiciumu jogászi elméket el nem terelheti az igazság egyenes útjáról… Ahogy Cicero mondja: – Nulla calumnia, sive vis mala ingenium horum prudentissimorum doctissimorumque hominum a recto cursu veritatis depellere possit…
– S hogy én enyhíteni kívántam a vád terhelő előadását, tettem ezt azért, mert egész lelkemmel meg voltam győződve azok túlzott mivoltáról… S fel kellett hívnom a Magas Bíróság figyelmét védencem nemesi származására is, – fiatal, tapasztalatlan korára s arra, hogy – ismétlem, – sem a felségsértés, vagy lázadás, nemkülönben a hazaárulás vádja, – véleményem szerint ilyesmikkel: mende-mondákkal, izgatott elmék ráfogásával, – bizonytalan, téveteg gyanúsításokkal még nem bizonyítható… – Súlyos vádpontok ezek Magas Bíróság! – Itt legfeljebb egy különös vérmérséklet rendkívüli életmódja az, amely oktalan, túlzott gyanúra adhat alkalmat… – ezt belátom… S elismerem azt is, hogy könnyelműségében az Egyház érdekeit sértő kijelentéseket tett… – Enyhe ítéletet kérek! –
Így szólt a kis ember és nekipirosodva leült.
Izgatott, halk mozgolódás támadt szavai után: – mintha mindenki, aki a teremben volt, változtatni készülne helyzetén… A bírák előredőltek… S a hallgatóság is megmozdult.
Gyorsan körülnéztem köztük: – csak hárman voltak mindössze kívülem… Egy fiatal diák-féle, – úgy látszik ügyvédsegéd, aki eddig nyilván feljegyzéseket tett s most éppen pennáját törölte dús hajába… – S két egyenruhás ember, – talán bírósági hivatalnokok… Ők, mintha tudnák, hogy most mi következik, egymással sugdosódva előrehajoltak, bizonyos készenlétben helyezkedvén el…
– Élet és halál – mily keveseket érdekel, – gondoltam ekkor… – s már nem is voltam szomorú… – Oly természetes mindez! … S csak akkor lettem megint izgatottabb, mikor eszembe jutott pártfogóm…
– s az, hogy ő sincs itt! … – – Mindegy!
Minden, mintha feléledt volna itt merev, nyomasztó mozdulatlanságából…– Még én magam is, mintha jobban érezném most magam… – Ó – szabadulni!…
Csak a vádlott ült épp oly tehetetlenül – mereven az elnökre szegezve szemeit… – aki e pillanatban az iratok közt lapozott s aztán lassan, anélkül, hogy felpillantana, – a csengőt kereste kezével…
Az érc éles hangja szinte belénk hasított s az elszórakozott elmét ismét az örök, változhatatlan szomorúságra irányozá… – Minden elnémult megint.
– Éppen eleget tudok, – kiáltotta ekkor váratlanul durván. – A bíróságnak igazán semmi szüksége további fecsegésre. – Olyan kaján, nyers hangon mondta ezt, hogy veszélyes hatalmától, most már mindenki megremegett a teremben, nem csak én. – Felfüggesztem az ülést… – S felállott.
Mint a diákok a tanítás végén, úgy csúszott ki a padjából egymás után a két hivatalnok – s szaladtak előre… – A fiatal jogász pedig ásítva nagyot nyújtózott s aztán lustán szedelőzködni kezdett…
A vádló is lelépett már katedrájáról…– S a bírák a megkönnyebbülés kifejezésével arcukon, – mosolyogva s egymással beszélgetve lassan vonultak kifelé az emelvényen… – Az elnök szeme köztük csillogott…–
Székek tologatásának zaja volt aztán hallható…
Az ügyvéd ez alatt odament védencéhez s izgatottan beszélt néki valamit… Úgy látszott, mintha lelket akarna beléje önteni… – A vádlott azonban nem volt többé feléleszthető: – apatikusan ült helyén s csak őreinek többszöri, türelmetlen unszolására emelkedett fel lassan padjáról…– Csupán az alabárdosok álltak ott még mindig változatlan szigorúsággal két sorban, – mindaddig, amíg a bíróság ki nem vonult sorfaluk között… – akkor végre megingott sisakjaik egyenes vonala is…
Vezényszó hallatszott aztán…
Nemsokára pedig egészen kiürült volt már a terem s én még mindig ott állottam helyemen... – nem tudva, mit is akarok voltaképpen…
Ekkor, a belső feszültségek egy elviselhetetlen pillanatában – mintha küldte volna valaki, – kétségbeesett, furcsa, különös ötletem támadt – s máris ugrottam ki a padból… s szaladtam ki a folyosóra… – Szerencsém volt!
Az elnök ott állt az ablakmélyedésben és a két feszes állású hivatalnokkal beszélgetett. – Mikor engem meglátott, – nyomban otthagyta őket.
– Isten hozta Öcsém, – kiáltott fel és sugárzó arccal jött elém. – Már vártam is!… – Hát mégiscsak eljött – úgy-e?… No ez szép! – mondotta. – Legyen szerencsém, jöjjön be a szobámba!…
– Ön nagyon kedves irántam Elnök Úr, – feleltem csodálatos módon hirtelen megkönnyebbült szívvel…– Mintha régen elhalt apámmal találkoztam volna.
– No, hogy tetszik? – kérdezte ő, – mosolygósan nézve szemembe… – Úgy-e, hogy nem oly nagy dolog!…
– No, – hiszen nem olyan nagy dolog, – szó sincs, – feleltem… – Már amennyiben egy embernek a feje sem sokkal nagyobb, mint, – mondjuk, – egy dinnye…
Nevetett. – Én azonban akkor már verejtékezni kezdtem lelkem nagy erőfeszítésétől.
– No de mi lelte az ujját Sir? – kérdezte ő ekkor… – Mért hord kötést?…
Reánéztem s lassan feleltem neki:
– Mióta a múltkor úgy a körmömre koppintott, – azóta bekötve hordom Elnök Úr!…
Úgy? – A körmét? – Egészen szellemes! – kiáltotta harsányan nevetve… – Szerény tréfa, de kedves tréfa… – Hát annyira a körmére koppintottam volna Baronet?…
Én azonban e pár szó után máris teljesen kimerültem… Hiszen sosem volt bennem valami nagy készség a szellemeskedésre – komor és vigaszt hozó töprengésre születtem én! – de most, – e pár szó után egészen úgy éreztem, mintha minden erőm elhagyott volna vele…– össze tudtam volna esni a gyengeségtől… – S valami mély, mély, végzetesen komoly és kábító sötétség kezdte beborítani szívemet. – A torkom összeszorult.
– Sir, – mondottam ekkor néki szinte könyörögve… Sir, – egy tréfa, ha szerény is – elvégre mégis csak tréfa… – Nem írhatnám fel ismét előlegül?…
Összeráncolta homlokát, – mintha képes volna ilyesmit komolyan mérlegelni…
– Hát – kedves Baronet, – mondotta lassan s hamiskás, élénk szemeivel rám kacsintott…– Egy kicsit jobban meg kell ezentúl erőltetnie magát… – Ha ezt megígéri? – – S máris mosolygott. – Ahogy valaki kisfia nevetséges kérésein szokott mosolyogni… – No de halljuk, – miben lehetek szolgálatára? … tette aztán hozzá kissé elkomolyodva.
– Nem az én szolgálatomra, Elnök úr… Hiszen irántam még talán senki sem volt oly szíves, hogy a szolgálatomra kívánt volna lenni…– feleltem, – de el kellett hallgatnom, nehogy megeredjenek könnyeim.
A folyosón sétálók ezalatt tisztes távolságban meg-megálltak, – elkerültek, – félénk és áhítatos pillantásokat vetve az ablakfülke felé.
– Nem kérelem… – inkább afféle … afféle… mint mikor az ember az Ég felé fordítja szemeit… és nem szól, nem könyörög… talán még csak nem is sóhajt…
– mondottam szinte magamon kívül. –
Csend volt.
– Irgalmazzon! – súgtam ekkor feléje – s nem tudtam volna egy hangot sem kihozni többet… Majd hogy el nem vágódtam.
De ő, – bár szemei komolyak maradtak, – hangosan felnevetett. – Ugyan kedves Sir… – hát nem gyerekes kérés ez? – kiáltotta s most már szemmel láthatóan élvezni kezdte nagy kétségbeesésemet.
– Kedves Baronet, – ne legyen már olyan nagy gyerek… – Az Isten is megáldja… – kérlelt nagyon barátságosan s a karomat simogatta közben. – Ugyan mit! – Egy pár évvel több, vagy kevesebb! – Nem mindegy az, hogy mennyit él az ember? – tette hozzá halkan s legyintett. – No de jöjjön be hozzám, Sir… – Reggelizzünk… – És melegedjünk meg egy kicsit…
S én kóválygó fejjel mentem utána.
(Folyt. köv.)

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi