Gellért Oszkár: Huszonegy éve
Gellért Oszkár: Huszonegy éve
múlt ezen a tavaszon, hogy a Budapesti Naplóban megjelent egy Veronika című vers. aki a verset írta, másodéves jogász, akkor kórházi ágyon feküdt. És íme, másnapra kopogtatott az ajtaján valaki, aki olvasta azt a verset. Bemutatkozott, leült az ágya mellé és elmondta, hogy átvette a Magyar Géniusz-t, a lap első száma, amit már ő szerkeszt, néhány nap múlva megjelenik, abban újra közölni akarja a verset és mellette más verseket is, adja oda mind, amit eddig írt. Az ifjú szabadkozott: egy éve betegen fekszik, ami verset adhatna, egytől-egyik régi, gimnazista-időkből való, végül is meg kellett ígérnie, hogy majd kis ágy-asztalkáján emlékezetből leír néhányat. Az ifjú akkor már nagyon fásult volt, hosszú-hosszú hónapok kínjai után tele halál-vággyal. De mikor a látogató elment, egyszerre mintha könnyebbnek érezte volna testi fájdalmát is, mintha a látogató szeméből olyasmit olvasott volna ki, hogy ne kívánkozzék még el az élettől, maradjon. Maradjon, mert érdemes.
Hat évre rá egy testben-lélekben egészséges férfi találkozott valakivel, aki akkor Nyugat címen meginduló folyóiratának első számához gyűjtötte a kéziratokat. Az egészséges férfi már jó ideje nem gondolt versírásra, megnősült és politikával foglalkozott, belesüppedt az élet örömeibe. Nagyon is élt, és abból a szempárból most mintha egy kis szelíd szemrehányást is kiolvasott volna. A közönséges örömöket habzsoló életen kívül van egy másik élet is, ami szebb az igazi életnél, mert a művész maga teremti meg önmagának. Hűnek kell maradni ehhez is, hőnek! Ehhez az álomvilághoz.
És ímhol csak most történt, még négy éve sincs, hogy az egykori látogató előtt kiöntötte szívét a költő. Nem bírja tovább ezt a levegőt, ezt a földet, ezt a folyót, ezt a mások szenvedését, el innel! És a válasz csak ennyi volt: Ne menj. S az a szempár még hozzátette: Üvöltsd ki, ha nem bírod, de maradj. Maradj hű a fájdalomhoz.
Életem három nagy fordulójánál így álltál utamba, Osvát Ernő. Ha nem érezném, hogy igazad volt, átkoználak érte, így áldom a sorsot, hogy utamba állított, drága barát.
