Nagy Endre: Conference egy szigorú szerkesztőről
Nagy Endre: Conference egy szigorú szerkesztőről
(Elmondtam a vígszínházi ünnepen)
Tisztelt hölgyeim és uraim! Mindenek előtt is ünnepi ellágyulástól mentes tárgyilagossággal megállapítom, hogy kettőnk közül már huszonöt évvel ezelőtt is Osvát Ernő volt az idősebbik. Én a hagyományok hibátlan tiszteletével, merev ortodoxiával jártam Bukovay Absentius görbe útjain, délelőtt az egyetemi olvasókörben biliárdoztam, alkonyatkor az Andrássy-úti hölgy-korzón kergettem a délibábot, vacsora után a Szikszayban Farkas Pali muzsikáján andalogtam, éjfél után a Kazinczy és Nyár-utca szerail-jaiban vesztegettem a hímport, – szóval jogi tanulmányaimat folytattam. Ő pedig akkor még író volt, a Budapesti Hírlap munkatársa, Montaigne, Chateaubriand, Lemaître társaságában otthonos és a hónapvégi nagyböjtök idején gyarló földi örömöktől megtisztultan, vezeklő lélekkel zarándokoltam el lakására, a terézvárosi plébánia templom szomszédságába. A nap bármely szakában jöttem is, mindig ágyban fekvőnek találtam, de mindjárt megéreztem, hogy ez az ágy nem a henyeség pállott műszere, hanem mesevizeken járó bárka, amelyet tobzódva öveztek a könyvek s jegyzetek roppant tömegei.
– Egész éjszaka dolgoztam, – mondta mentegetőzve. – Herczeg Ferenc új regényéről kell írnom, a Simon Zsuzsáról.
Lopva odapillantottam a rengeteg kéziratra. Furcsa kéziratok voltak azok! Egy-egy szerzetes-gonddal lerajzolt szó, aztán brutálisan áthúzva, némely helyütt a sok emeletes reparációk egész felhőkarcolókká tornyosodtak. Vasárnap aztán megjelent a B. H.-ban az egyheti folytonos munka eredménye: egy tizenöt-húsz soros tanulmány, kis ékszer-remek, csiszolt gyémánt szavak, platina-mondatok vázába illesztve, megmozdíthatatlanul. De minél jobban buzogva dicsértük mi, bihari pajtások a munkáját, annál szomorúbbra ingerlődött ő. Szidta a hebehurgya elhamarkodottságát, amellyel félig nyers főztjét piacra dobta és szidta a zsurnalisztikát, amely pongyolaságra csábítja az írót. Már akkor élt bennem Osvát Ernő bifurkációjának sejtése: az egyik Osvát Ernő elemi erupcióval dobja ki magából az anyagot, a másik pedig ott várja már csipeszeivel, fúróival, lanszettáival, esztergáló késeivel, neki esik, fúrja, faragja, esztergálja, ahol a másnak már fénylik a simaság, ott ő még mindig ripacsokat lát, hull-hull szakadatlan a földre a drága gyaluforgács és ha a szigorú szerkesztő ki nem tépné a kezéből, addig meg nem pihenne, amíg csak egy szemernyi marad belőle. El-elkérdezgettem magamtól: mi hát az a végső tökéletesség, amelynél ő is elégülten megpihenne? Talán ha az egész örökfényű volna, mint az álló csillagok, amelyeknek fényét százezer év óta bámulja az ember…Biztos, hogy önkínzó munkájában egyre tökéletesedett, mert a B. H.-ban tanulmányai egyre kurtábbak lettek és végül teljesen meg is szűntek. Mikor számon kértem meddőségét, mentegetődzve mondta, hogy regényén dolgozik, „a” Regénye, a nagy piramison, amelybe örökre beletemetkezni óhajt. Akárhogy iparkodom is, sehogy se tudom képzeletemben rekonstruálni azt a változást, amely éppen belőle szerkesztőt csinált: korán kelő, későn fekvő, örökké mozgékony lényt, aki minden szavával munkára serkent és aki a kisürgetett kéziratot itatóspapír helyett a levegőn szárítgatja a nyomdába vivő útjában. – Meg kell emlékeznem ez időkből való külsejéről. Szikár testű fiú volt, sápadt barna arccal, koromfekete hajának semmiféle hajlama se volt negroid göndörödésekre, sőt kifogástalanul ária-szálassággal őrködött magas homlokán. Ajka változatlanul mosolygott, gúnyos mosoly volt ez, de mindent megbocsátó jóindulat ellenmérgével ellátva. E mosoly fölött két folytonosan tágrányitott fekete szem patetikusan tüzelt különös ellen térképen. Azóta – amint ma megtudtuk – évtizedek múltak el, a „Nyugat” hónapról-hónapra változatlanul megjelenik, de az ő külseje némi módosításokon esett át. Holló-haja megfehéredett, a szerkesztői bőrtáska testéhez nőtt és inggallérja, nyakkendője, fekete ruhája divat kereskedők és szabászok önkényétől függetlenítve magát, puritán szerzetesi formákat öltött, mint ahogy Puvis de Chavannes freskóján Giott-szerű apostoli palásttá stilizálódik Anatole France havelokja. Csak kettő maradt meg változatlanul, a tűz a szemében és a mosoly ajkán. És a Nyugat azóta is megjelenik két hétről két hétre, azóta sok minden történt: volt világháború, forradalom kommün és azóta a hivatalos nemezt nagy erőfeszítéssel iparkodik a megkicsinyített ország méreteihez zsugorodni, nehogy szellemi fejlettségével az uralkodó kisgazda-ország érzékenységét megsértse, de a „Nyugat”-ot ki nem tudta kezdeni mind e változás. Annak a szentélyében az irodalom hajthatatlan főpapja őrködik, ott még a régi tekintélyek, régi istenek uralkodnak. És azóta mindig friss érdeklődéssel lesem a „Nyugat” legújabb számát, hogy megkezdődött-e már benne a regény, Osvát Ernő regénye. Mert hogy valahol a föld alatt, vagy a felhők fölött kifürkészhetetlenül megvan a zord zárda szerű Normandiai várkastély, boltíves termében éjszakánként egy-egy íróasztalnál ott ülnek ketten: Flaubert Gusztáv és Osvát Ernő és fáradhatatlanul, robusztus erővel törlik ki kézirataikat. Én ezelőtt huszonöt évvel még igen előre haladott stádiumában láttam ezt a regényt, akkor még egy egész oldalnyi kézirat volt meg belőle, de azóta folyton dolgozik rajta és nem hinném, hogy egy-két sornál több megmaradt volna belőle. Azóta hiába várom hát azt a regényt és egy gyászos napon egyszer csak szívbe csönget a telefon, hogy huszonöt év elszaladt és jubileumra kell összeülnünk, Osvát Ernőt jubiláljuk, akárcsak egy bank igazgatót, vagy egy királyi tanfelügyelőt.
*
No, Nagy Endre úr, most aztán tessék csak készülődni arra a jubileumi tósztra! Tessék csak a karosszékben ülve, lehunyt szemmel besüppedni a szent „transz”-ba és fakír-erővel fölidézni a huszonöt évet, amely nemcsak jubilálton, hanem a jubilálón is végig takar! De hiába ültem a karosszékben, hiába hunytam le a szemem, semmi se jutott az eszembe, fejem lehunyt szemmel a mellemre csuklott, hiszen a fej akkor a legnehezebb, amikor üres. Egyszer csak, honnan, honnan nem – egy sovány fiatalember termett előttem. Holló-haja sörtésen meredt a homlokán, tüzes szeme majd átdöfte domború szemüvegét. Epés nevetéssel mondta:
– Remélem, szintén arra a jubileumra készül? Intelligens, szép, érdemes foglalkozás mondhatom!
Régi tavaszok édes fuvalma simogatta a szívemet és boldog aléltsággal kérdeztem:
– Ernőké! Osvát Ernő! Te vagy?
Elvörösödött és egy pillanatra a gúnyos mosolyt is leolvasztotta ajkáról a megilletődés. Zavartan hebegte:
– Valóban nem számítottam rá, hogy heves bemutatkozás nélkül is megismerjem!
Fájdalmasan tiltakoztam:
– Hogy én nem ismerlek meg, Ernőkém! Hát nem együtt kezdtük-e huszonöt év előtt? Nem kenyeres pajtások voltunk?
– Azok voltunk, ez tény – felelte ő. – De huszonöt év telt el és ön azóta kifejlődött, sikerei voltak, minden esetre az lett önből, ami csak lehetett, – én pedig…én pedig – essék csak rám nézni – az vagyok, ami voltam: kezdő író. Ma talán még kezdőbb, mint valaha!
Hirtelen elsötétedett az arca és az öklét rázva kiáltotta:
– És mindezt neki köszönhetem! Huszonöt év óta nyom el tudatosan. Kacagnom kell, ha látom, hogy kik után lohol lelkendezve, kiknek nyúl a hóna alá, kiknek a lába előtt söpri az utat és ha én akármit írok is, soha egy biztató szava sincs a számomra. Hát tessék csak készülni arra a jubileumi szónoklatra! Tessék csak ünnepelni! Én nem kérek belőle!
Eltűnt. De mos, hogy lenézek a színház elsötétített nézőterére, mintha ott látnám megint. Ott…ott…egy oszlopnak támaszkodik…szeme átvilágít a sötéten, sápadt arcán szinte szikrázik a galvanikusan vonagló gúny-mosoly. Zavarba ejt, torkomra forrasztja a szót, mondhatom, kényelmetlenül érzem magam és szeretném szelíd szóval megkérni:
– Édes pajtásom…jó-jó…én tudlak érteni, hiszen voltam én is kezdő író, emlékezhetsz rá…De most ne zavarj bennünket, kérlek…csak egy kis türelmet kérek…majd rád is kerül a sor…mondjuk a legközelebbi huszonöt év múlva…
