Strém István: A szépség
Strém István: A szépség
Osvát Ernőnek és a Szépség minden imádójának.
(Éjszaka. A szoba sarkában a Művész halott hitvesének készülő szobra áll.)
Művész: (farag)
Miként a csillagok, kik gyűlölik a rendet,
lángolva szállok én magányos utamon,
szívem, mint katonák, akik rohamra mennek,
győzelmi mámoromnak előre átadom,
s sárba lopva lázam` Isten gyanánt teremtek,
száz művész álmát alszom és lázát lázadom!
Óh, ihlet, lengj előttem, hószín liliomzászló,
az anyagot legyőző, belé életvarázsló!
Kipp-kopp! tovább, tovább, zengj, bűvös kalapács!
Kisfiú: Úgy félek! Oly sötét az út, a kert, a rács…
Művész:
Munkára csak! Tovább! Tovább!
Börtönbe zárni a csodát,
márványba lázadó erőmet!
Kisfiú:
Apám, apám, úgy félek tőled!
Művész: (a szobor előtt)
Te óriási drágakő
a végtelennek ajtaján,
minden vonásod égbe nő,
minden mozdulatod talány,
hajad felett hímpor lebeg
időtlen fák virágiból,
szerelmem régi hangja szól,
az ajkadon balzsam csepeg:
nem látható kert illatát
leheld szép istennő gyanánt!
A vágy, mely rég szívembe` forrt,
ma bűvösebb alakba folyt
és túlvilági fényözönt
fehér márvány kebledre önt.
Hallod? Hallod? a búza zeng.
S hideg szűzen csak állsz, te szent?
Az éjbe` zsong szerelmes ajkán
a végtelen – s orcád oly halvány?
Mozdulj, mozdulj, kőkedvesem,
szemed csillag gyanánt ki ma
gyúljon jövendő fényesen,
nótád` a búzától tanuljad
az legyen ajkadon ima,
szerelmes csók gyanánt az ujjad
bimbózó száz csodát fakasszon!
Mozdulj, mozdulj, szép kőmenyasszony,
és légy a börtön kulcsa te,
melyből kivágy a rab szíve!
(Farag)
Most még csak e mosolyt reád,
csupán az örökkévaló:
sötét, bús óceánon át
úgy száll mint kis gyémánthajó.
Most…most…már él…szemem ragyog.
Tündér! Győztem! Ember vagyok!
(A szobor darabokra törik szét és kilép belőle a szépség)
Művész: (leborulva)
Ember vagyok!
Szépség:
Te ostoba,
engem nem győzhetsz le soha,
mivel vagyok s látatlanul
tőlem a lét titokba nyúl –
mivel vagyok, nincs semmi más:
csalóka délibáb, varázs, –
mivel vagyok, nevem: a hit,
hozzám ezer folyón a híd. (Eltűnik.)
Művész:
Felém új, bűvös nap ragyog.
Ember vagyok!
(Észreveszi a kisfiút, akit a széthulló márványdarabok halálra sújtottak. Fiacskája holttestét és a szobor omladékait egyszerre ölelve magához:)
Ember vagyok!
