Babits Mihály: Előszó egy új Madách kiadáshoz • (Az Athenaeum jubileumi Madách könyve számára.)
Babits Mihály: Előszó egy új Madách kiadáshoz •
(Az Athenaeum jubileumi Madách könyve számára.)
(Az Athenaeum jubileumi Madách könyve számára.)
Száz esztendeje, hogy Madách Imre megszületett: olvasd újra művét s úgy fog hatni rád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol, szédülten és remegő újakkal teszed le a könyvet. A versek, amik nehézkesek és avultak voltak megírásuk napján, frissek ma, mintha tegnap keltek volna: mint némely sütemény, mely szárazan és keményen jön ki a sütőből, frissséget nyer az idő fürdőjében.
De Madách remeke máshogyan friss, mint egyéb monumentumai az irodalomnak. Azokat a forma örök öröme tartja fenn, eszméik koruk eszméi s úgy hatnak ránk, mint a homok, melyet a léghajó visz: valami az alacsony földből, ahonnan érkezet, minél kevesebbet cipel belőle, annál messzebb szállhat. A szépség minden koré és avulhatatlan, a gondolat a századok múzeumai bélyegét viseli, még a legnagyobbaknál is. Madáchnál másként van: itt a tartalom az örök, s az eszme nem csupán téma és anyag, hanem maga a hímzés és bűvölet. Ebben az rételemben azt lehet mondani: Madách költeménye az egyetlen igazában filozófiai költemény a világirodalomban. Dante, Goethe és mások verseiben a filozófikum csak eszköz és nem cél, az eszme csak szerény szolgája, színeknek, érzéseknek. Madáchnál színek, érzések szolgálják az Eszmét…
*
És ez a speciális Madách probléma: a tartalom, a mondanivaló szerepének problémája a kötészetben. A költeményben a forma a lényeg, a tartalom csak néma anyag s vászna a hímzésnek, – de Madáchnál tagadhatatlanul a tartalom fontos. Az eszme, mely véresen aktuális tudott maradni éppen azért, mert nem volt aktuális: nem a kor eszméje volt, hanem minden korok eszméinek szeméje, az aktualitások semmiségének örök aktualitása, mely véressé válik minden szeme forduláskor. Ez filozófia, mert kritika, felül a századok hangulatain, világkritika, dehogy tud ez egyúttal költészet is lenne? Hisz a költészet féltékeny úrnő s nem tűri az egyúttal. S a kötészetben a forma a lényeg…
*
Madách a formai puritánság klasszikusa: ősei protestánsok voltak s mintha benne is volna valami protestáns, költeménye a puritán templomra emlékeztet, nemes formákkal, de minden dísz nélkül, szigorú egy felesleges szó, sehol egy, a szükségesnél jobban és a maga kedvéért egyénített jelenet, még a hasonlatok is mintha csupán a megértést szolgálnák, akár valami tanulmányban, az érzelmeket felülről látszik nézni, beállítása mindenütt felségesen racionalisztikus.
Ennek dacára Madách műve még sem száraz bölcselő költemény s hatása nem a hideg tanítás hatása, hanem a meleg életé. Hogyan lehet ez? ebben áll, ismételjük, a speciális Madách probléma, az eszmei tartalom problémája. És mi a megoldás? az, hogy itt az eszmei tartalom maga csupán forma. Más filozofikus költeményben színeken és életeken át csillognak az eszmék. Madáchnál az eszméken ég keresztül az élet, a líra: az eszme jégszekrény, melybe fájó, forró szívét rejti…A gondolat kristályán át tüzet érzünk: s olykor a kristály maga olvadni kezd…
*
Madách huszonhat éves korában nemzetének tragédiáját élte át, az életrajzokból tudjuk, hogy két testvért vesztett és börtönt szenvedett maga is. A szabadságért való küzdelem csak még nagyobb szolgaságba vetett s mintha „ész, erő és oly szent akarat” leküzdhetetlen átok nyomását éreznék…S az ideálokban való csalódás mellett ott van az életben való, a Köz csalódása mellett az Egyesé: az Asszony, a „bestia”, ahogy ma szokták mondani, kicsinyes és morál nélküli lelkével, ki udvarlókat tart, míg férje hazájáért szenved, eszmék helyett pénzt éhez s képes a boldogsághímes fátylát fölfejteni, hogy darabjaiból új ruhát varrasson magának.
Madách nem menekült a kiábrándulás elől, hanem elmélyedt benne és elmélyítette magában: filozófiát csinált belőle. Eszmékkel fejezni ki a szív eleven kínjait, még megrázóbb, mint képekkel és zenével tenni azt, hasonlattal s rímmel: mert az eszmékben a csalódás túlnő egyéni jellegén s a természeti törvény könyörtelen általánosságába öltözik, egyetlen ember könnyei elborítják az egész világot. Ebben áll az Ember Tragédiája hatásának titka.
*
Madách költeménye alapjában pesszimista, sőt nihilista mű: rettenetes ítélkezés az emberiség ábrándjai, rajongásai és egyáltalában az emberi élet érdemessége fölött, annyira, hogy a Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál első pillanatra szinte engedmény és ellentmondás színében tűnik föl. Mint bizonyos vissza rettenés a legsötétebb konklúzió levonása előtt. Majdnem gúnynak hat az, ahogy Ádám, nem kétkedve a jövő rettenetes semmiségében, a csalódások reménytelen körforgásában, a nyomtalan pusztulás bizonyosságába, amelyet Lucifer elé fest, mégis elfogadja ezt a sorsot, oly gyengeséggel, mely azt szinte igazolja s megérdemeltté teszi. Ha ennyire nincs semmi érdemes a világon, akkor e semmihez való ragaszkodás, s e minden meggyőződés elleni bizakodás kacagni és megvetni való.
De Madách hangja nem a kacagás és megvetés hangja.
Ha az volna – ha csak annyi volna – műve egyszerűen a XIX. század nagy pesszimista költeményeihez sorakozna, sóhajaihoz annak a folytonos kiábrándulásnak és elégedetlenségnek, mely a nagyon is cselekvő, egeket ostromló századot gyötörte, mint a nagyon is sokra vágyó embert. Byrontól Anatole France Pingvinek Szigetéig a kiábrándultság és a gúny kórusa zeng végig e századon, s lehetetlen nem éreznünk, hogy a mi költőnk hangja valahogy mégis idegen ebben a kórusban. A vágyak kicsapongásának blazírtsága, az érzésbeli kimerültség frivolsága helyett Madáchnál komolyság és fájdalom szól az eszmék nyelvén, s ez a puritán és racionális alkotás talán melegebb és érzőbb életet takar, mint a költészet minden külső pompájával csillogó külföldi rokonai. Ez az érzés igazolja a befejezés logikátlanságát, fenségessé teszi a nevetségest, tragédiává emeli azt, ami nélküle csak az Ember Komédiája volna…
A XIX. század többi nagy pesszimista költeménye kiábrándult filozófiát takar, az élet és színek tarka köntösébe.
Madách a kiábrándult filozófia köntösébe vérző életét takarja.
Így lesz az eszme formává, a gondolat puritán meztelensége gazdag költészetté. S épp ebben rejlik e mű klasszikus volta és maradandósága a szobor nincs kifestve, anyaga a szikla, s színe is a szikla: semmiféle eső le nem mossa. A gondolat takaratlan ereje őrzi meg sorait – nincs költemény, mely a modern gondolatot oly egyszerűséggel és pontossággal rögzítené – de az egész költemény is, egyetlen ilyen klasszikus sor gyanánt, fölbonthatatlan konstrukció pontosságába zárva őriz meg egy emberi lelket, a Madáchét, mint az Isten egy örök gondolatát.
