Kovács Mária: Halottak napja
nem köszöntöttük egymást ragyogó szemmel és karjaink egymásba nem fonódtak
mint virágos ágak buzgó tavaszon.
nem száll belőle láz, izzó pára, mi részeg felhőket kergessen szemeink elé
hogy boldog sírásban felszakadva elárasszon a mámor.
Előtte föld pora, elmarta föld mérge, szétszaggatták földi viharok -
és nem inthet többé a testnek, ajkainkat nem mozdíthatja suttogó szóra.
még ott rémlik vörös bársonyával és ott rémlik az utolsó szó keserű íze -
dac?…bánat?…megbocsátás?…
Nincs vérünk, nincs életünk, nincs álmunk, nincs kívánságunk
és szemünknek elhamvadt üszke soha már hívó szóra fényesen föl nem lobban.