Füst Milán: Móricz Zsigmond két új könyve • (Házasságtörés, – Egy akol, egy pásztor.)
Füst Milán: Móricz Zsigmond két új könyve •
(Házasságtörés, – Egy akol, egy pásztor.)
(Házasságtörés, – Egy akol, egy pásztor.)
Az első könyv regény s témája, mondanivalója oly finom, hogy alig összefoglalható. Egy hivatalnok – fiatal házas – azon gyanakszik, hogy hátha megcsalja a felesége. Ebből a gyanúból valami névtelen búbánat nehezül szegény lelkére, – a havi fizetésből is hiányzik valami: s emiatt is baj van az asszonnyal…Végül is a ziláltságnak, rossz lelkiismeretnek, gyanúnak ebből a borzalmas poklából kirántja őt egy barátja, – s belerántja, magával húzza még nagyobb fertőbe: elviszi őt lumpolni. Iszik, elkölt újabb négy forintot, – sőt! sőt még meg is szólít egy kislányt az utcán, – a gyalázatos! – s elkíséri őt egy szállodába és ott – ott megzavarodott lelke, be nem teljesült vágyai minden búbánatával öleli, undorodik, rajong, könnyezik, hangosan monologizál az életről, női hűségről és halálról s közben gyönyörködik: hogy ez a kislány voltaképpen milyen szép, milyen drágalátós: – könnyű és mély! – gyermekes és borzalmas!…s hogy mennyivel jobban illik ez ő hozzá, mint a felesége. – Kóválygó fejével, tisztátalansága rémétől üldöztetve hazarohan aztán Kispestre a feleségéhez s ott letérdel a hidegedő szobában annak ágya elé és zokog…penitenciát tart, mialatt az ágy alól passzátszelek veszélyeztetik hűlésre érzékeny hasát…Reggel pedig mesél…ahogy a férjek szoktak lumpolásaikról. Szégyenletes…mintha engem magamat, szegény olvasót, tetten értek volna, úgy szégyenkezem: hogy miket hazudik ez össze minden szükség nélkül, – hogy jóvá tegye, kisimítsa, rendbe cibálja ezt a sok mindenféle szörnyűséget…s lelke kuszaságát… – míg végül ugyanúgy lendületbe jön, mint mi mindnyájan bűnös lelkek ilyenkor: mikor a hazugság békít ki vele minket, teszi jóvá, ami elmúlt…És ebben a hazudozásban mindenféle foglaltatik: erkölcsi felháborodás a züllött nők ellen, kellemes, rejtélyes dicsekvés bizonyos férfias mulatozásról: egy nők előtti ismeretlen világról…amelybe öt érzékeny szeretettel vonta be a barátja…a szállodabeli kislány szépségének leírása, transzponálva persze egy másik nőalakra…Hogy némely ember mily durván bánik a feleségével még meg is veri – úgy bizony… – Aztán elmegy a hivatalába s ott rettenetes patáliát csap: – mert ő megelégelte már azt az erkölcstelen hangot, amellyel itt némelyek a nőkről beszélnek…Végül is itt az ideje, hogy valaki védelmébe vegye lelke templomának szentjeit: az anyákat és hitveseket…Majd elmond romlott nőkről is történeteket, mert hiszen van egy másik fajta nő is, – tudja ő azt nagyon jól, – olyanokról, akik szállodákba járnak – s bizony nem átallja, hogy célba ne vegyen bizonyos nőtlen kollégákat, akiknek nyílván van valamelyes közük az efféle szállodabeliekkel…Nagyszerű lendület viszi, – ragyog az ékesszólástól és meggyőződése bizonytalanságában…S végül valóban meg is nyugszik egy kissé, bár még mindig nincs kielégülve…hiszen minden szégyenét, lelkiismeret furdalását mindenféle alakba átformálva kikiáltotta már – s úgy csapott fel az erény átszellemült védnökévé hirtelen, mintha gyalogos életében egy nagyszerűen dübörgő szekérre kapna fel – s onnan fitymálná a többi szegény gyalogost…egy már ismerős, régen robogó szekérre a sok ismeretlen között…Már a feleségének is bőven, sokszorosan igazságot szolgáltatott – s mégis valami baj van vele. Dolgozni próbál tehát aktái között s ez a másik fajta vágtatás megint jól esik neki. Mindaddig, míg eszébe nem jut a szállodai kislány. – S ekkor boldog ábrándozás veszi hatalmába lelkét s nemsokára fájdalmasan kérdi magától: hogy óh, miért is nem tudta meg legalább a címét.!
Ezek után pedig azt kérdezhetném magamtól, hogy hát miért is csalta meg ez az ember a feleségét? nem tudom. Valami vitte nyilván. Mi, – a fájdalom talán? Lehet. Oka volt a fájdalomra? nem. Mi viszi hűtlen? Hogy öleljen, szeressen, undorodjon? S mi van benne, mondjuk a szerelem pillanataiban, ami hajtja: – szeretet, gyűlölet, emlék, vagy csakis zűrzavar és semmi más? – Hja, mindez ki nem található: – ki tudná érthető indokaira bontani ezt a görcsös keserves vonaglást? Az író talán, – igen, az megkísérli néhanap, de aztán ő maga is megunja az ékesen szólást, a szabályok és törvények lendületes, de szegényes világát és odavet nekünk valami mást, – ami gazdagabb, aminek gazdagsága szörnyű! – S nem is kell gúnyolódnia: – oly komoly maradhat, mintha feszület előtt tenne hitet…még csak egyebet sem kell tennie, mint a jelenségeket sorra leírnia, úgy, ahogy végbemennek lélekben és tettekben – s az olvasó, aki egy kis édes logikát úgy áhítana már – és magyarázatot, léte homályos, logikátlan, sistergő káoszában – és egy kis békességet és igazság szolgáltatást és rendet, – hogy elhihesse végre, hogy nem is volt ez sosem akkora káosz… – a szegény olvasó, megint csak sziszegni fog és szégyenkezni, s nem tudja majd, hová legyen és mit gondoljon az élet és az élete felől? Mert, ha az egyes ember érzése, gondolata, cselekedete ilyen, hogy ő maga sem tudja mit miért akar, – miből áll akkor össze e világ akarata, véleménye, hite? – Zűrzavar-e tehát az egész? – amely mégis rendben tovább folyik s amelyben mégis érdemes volna akarni és tovább dolgozni? Hiszen ha a világ mozdulását nézed, az emberiségét: nincs az az ostoba, logikátlan lény, aki annyira ostoba és logikátlan volna, mint az emberiség együttvéve. S ezt nemcsak háború, béke, megszállás és átok mondatja veled, hanem ez a kis regény is, amely úgy hat, mint egy újabb tapasztalat. Emberek vitatkoznak benne például s beszélnek erényről, bűnről, nőkről és életről – s csodálkozva kérdezed végül – hogy hát mi jön ki mindebből úristen, mi tisztázódik mindebből, vélemény, hit, cselekedet…hiszen ők: ezek a hivatalnokok ők maguk e világ sötét többsége…Hát ennyire reménytelen az egész? – gondolod még egyszer.
Mivelhogy a káosz nemcsak kezdetben volt, hanem mint örök magja az örök változásnak, mint a kezdet örökkévaló, sötét és zavaros indulata, – ott rejtőzik a kifejlésben és lehullásban s nem csak fenn a tejúton, hanem itt a szívedben. – Tehát csak sóhajtani lehet…És nincs felelet logikus kérdéseidre. az író felé fordulsz tehát lelked minden rokonszenvével: ő egyetlen vigaszod, hogy van valaki, aki ennyire tudja, amit te tudsz, amit láttál és álmélkodva figyeltél: – hogy nincs remény! – s ezt így ki tudja fejezni. Aki hidegen néz már: – éppúgy, ahogy te szeretsz – és úgy ábrázol, oly rémekül, oly csodálatosan, ahogy e szeretnél.
Ezt a kis regényt csak úgy odavetette. S megállapítom ezt a témának finom vonalakkal alig-alig megrajzolt kontúrjaiból s a keresztülvitel játékos, leheletszerű könnyedségéből, szabadságából s abból a kedvtelésből, hogy a jelentéktelent most meghagyta jelentéktelenségében s nem dagasztotta hatalmassá, monumentálissá féktelen építő indulata. Ez a nagyszerű kiteljesítő indulat nagyszerűbbet, lendületesebbet már produkáltatott vele, – de ily fölényeset, ily nyugodt munkát, amely így kifejezné, mindazt, amit e világról tud és gondol. – ehhez már indulattalansága kellett.
Nem érzem benne sem elfojtott részvétét, sem gyűlöletét. Nyugodt és hideg szemmel kérlelhetetlenül figyel. S nincs oly mozzanat, amelyben megmenekülnél kegyetlen ítéletétől. Mily szép és kedves az a szállodabeli kislány – s nincs kegyelem számára: szép is, kedves is, undok is, mély is, könnyű is, – emberi lény, – változik, mint az örök változás. – S a hős ott térdel felesége előtt, bocsánatáért esdve, – ó, gondolod, most talán, most végre kiemeli őt a köznap szemetjéből s a dunnák és pelenkák világa szellemivé magasztosul…– tehát nem így történik. Ahogy az élet nem engedi, hogy a szép percek kiteljesedjenek…
Hidegen néz és tökéletesen ábrázol. Ugyanaz a kifejező erő, mint forrósága műveiben, ugyanaz a vízió, ugyan azok a plasztikus, tömör formák. S ami a legnagyobb rejtélye művészetének: a beszéde! s ahogy a magyar szót használja! Ha nem is mindig formál mondatot, ha unja is néha a szabályos kifejezést, – hacsak épp odavet is egy-egy sokatmondó szót: hogy izzik az – s majd kicsattan környezetéből. Szavainak külön élete valami oly hatással volt rám nem egyszer, mint amilyet talán a tenor legmagasabb hangjai keltenek bennem…Lázít és borzongat, – maga a szárnyalás…egy szava, egy fordulata…Micsoda nyelv! – tömören cseng és úgy szolgál neki, mint senki magyar írónak kívüle. Pontosabban, tökéletesebben megtalálni a kellő szót talán már nem is lehet. Hányszor éreztem s figyeltem a magyar nyelv és művészete közötti rejtélyes kapcsolatot: mintha maga már a nyelv tenné oly naggyá…mintha ő fedezné el, mi minden rejlik egy-egy szóban…mintha egyes szavak ihletnék őt, – egyes szavakban, hangsúlyokban rejlő mesék…
*
Nyugalom van új novellás-könyvében is. A témák is csendesek, nem kerekednek ki dagadó, feszülő egésszé, – az író ott ejti el mondanivalóját, ahol megelégeli. Vehemens alkotó akarata itt sem parázslik nyugalma mögött, – fojtott tűz a csendet nem veti fel.
A tekintet közömbösebb, a szív nyugodt: s részvéte már a tárgyak nagyobb távolsága miatt is sokkal hűvösebb. – Biztos és bátor a kéz, amelynek nem kell minden erejét próbára tenni, hogy minden erejét megmutassa.
Néhány vonás egy alkonyatból, – egy kipirult lányarc, – pillanatokra felmerülő és eltűnő alakok: ennyi mindössze, amit emlékezésül fel akart jegyezni.
S közben egy-egy kis bús remek – s az is csak néhány vonás. Egy kutya vonyít fiatal gazdája sírján s borzasztja az éjszakát…Néhány napja történt, – a fiú meglőtte magát…s az anyja, aki már alig vonszolja lábait, most mégis lekvárt főzet az udvaron. Megromlana különben a sok gyümölcs: muszáj megfőzetni, tovább kell élni…Csak a kutya ne vonyítana úgy, oly elviselhetetlenül, – ebbe bele lehet pusztulni…S egyszerre lövés hallik s a hű kutya elhallgat, a hű szív elhallgat… Agyonlövették…Valaki, akinek tovább kell élni…
Remek: mert szebben és rövidebben ezt a gyönyörű témát megírni nem lehet. A környezet, az éjszaka, a kóválygó füst, a lobot vető tűz sötétes-barna alaprajza s ebből a lekvár keverő nénék élesen kilépő beszéde s végül az éjszakai tűz világ-körébe tévedő anya. Mint a fájdalom néma, élők között alig-alig megjelenni merő kísértete: megtört, fájdalmában meg merevedett, szörnyű, távoli alak –: – mindez, minden szó remek benne.
Néhány oldalon pedig egy kirándulásról beszél s egy fiatalemberről, aki egy fekete szoknyás, karcsú lányt szeret. Semmi több: csak hogy szereti, hogy a lányt Zsanetkának hívják – s hogy mindenki hívja, mert mindenkinek kell. Mert oly édes, szorgalmas, karcsú és jó…és hogy kitart! – hogy küzd az élettel, az életéért, a szerelméért, – ezért a félszeg fiúért, akiért majd meghal. –
Mily szép ez a lány s mily gyönyörű ez a kis novella…S mily különös hatalma van ennek az írónak fölöttem!
Mily más ő, mint én – s ó hányszor akartam volna bebizonyítani magamnak, hogy nekem van igazam, az én utam a helyes út – s hányszor vettem elő könyveit csak azért, hogy megbizonyosodjam efelől – s mi lett mindig a vége? Hogy el voltam tőle ragadtatva, hogy tökéletesen ki voltam elégülve s szinte már kétkedni voltam hajlandó abban, ami művészi céljaim közt legjobban érdekelt…S hányszor vettem elő szomorúságok idején, mikor kerestem valamit, amit szívesen olvasnék – s ilyenkor mindig a nagy oroszok és Móricz Zsigmond könyvei voltak csak képesek elcsendesíteni. – Nem ő való nekem, – más természet vagyok, lázadtam fel ellene… s aztán újra kipróbáltam, való-e nekem? – s egy óra múlva mosolyogva állapítottam meg, hogy igen, ő nekem való…mert mestere, remeklője annak, amit csinál…
Talán nem is helyes, mindezt bevallom.
Úgy vagyok evvel én is, mint mások. – Minél nagyobb a művész, annál szigorúbban készülök neki az olvasásnak, – annál nehezebben adom át magam neki.
S ennél az utolsó novellás-könyvénél is igen felkészültem ellen. – Lehet-e, hogy valaki ennyit dolgozzék s az mind jó legyen? – vetettem fel a teoretikus kérdést, – mintegy kihívó kesztyűt dobva feléje. S ezzel elkezdtem olvasni. Le szerettem volna győzni lebírhatatlan erejét. – De ő győzött le megint.
