Laczkó Géza: Ariel
Laczkó Géza: Ariel
A dús szőke haj-bozót sötéten lengett a dúlt arc fölött, amely göndör, vaskos kis pofa-szakálláig volt az álló kemény fátermörder, fél kilónyi fekete nyakkendő s a magasra duzzadó rendigote-gallér hármas bástyája mögé süppedve. Térdtől lefelé bővülő fehér pantallója haragosan csapkodta lábszárait, csúcsos köcsög-kalapja jobb kezében lóbálódott, mint a motolla, harangos redingoteja viharosan röpködő szárnyai mellett.
Körülötte Flórenc kacagott.
Ő nem.
Komor volt. Nem rég kelt fel testi betegségből, könnyű torokgyulladásból s úgy érezte, lelki nyavalya, nehéz búbánat férge ette magát belé.
– S joggal, ó, minden poklok ura, Belzebub! A karcsú, a nevető bájú, a múzsák kegyeltje, Ariel, Ariel, szerelmem, múzsám, célom, földi és égi üdvöm, Ariel, a tökéletesség, Ariel, a nap, Ariel, a ringyó – áruló lett! – kiáltott fel hangosan.
A hangos francia szavak mint kavicsok pattogtak az utca kövén, de nem volt ki figyeljen rájuk a tompa, néptelen délben.
Búgva sustorgott a magányos sétálóban a düh. Mint gyászos zuhatag, omlottak a mormogó szavak fátermordere szikláin keresztül:
– Velem? Egy prix de rome-mal? Így bánni? rázkódna meg, mint Leviathán, a világ s süllyedne el vele Róma, művészet, Párizs, Ariel s vén kerítőnő anyja és minden, minden a beroppanó csillagos égig.
Te drága istenség, hallgass reám!
Az ég minden haragja sújtsa meg
Hálátalan fejét! Dögpára, szállj rá,
S verd bénasággal ifjú csontjait!
Az ég minden haragja sújtsa meg
Hálátalan fejét! Dögpára, szállj rá,
S verd bénasággal ifjú csontjait!
Igen, betegség vagy testemben, mit kénytelen vagyok magaménak mondanom: fekély vagy, duzzadt kelés, mirigyes daganat romlott véremben…eh!…igen, végzek velük s nem jajongok, mint őrült Leáar a fenyéren…dupla pisztolyt veszek itt a Ponte Vecchio mellett a fegyverkovácsnál, női ruhát szerzek be, buggyos ujjú, harangos szoknyájú, divatos ruhát, lecsapott szélű nagy kalapot, hogy csel és divat egyként segítsen arcom valódi mivoltát elfedezni…így lépem át a határt…vissza, Párizsba! Este kilenc óra lesz. Végzetes óra. A Moke-család együtt ül teánál: az anya fönt, jobbról a friss vő – „dögvész reá!” – Ignace Pleyel s balról fehérben a fekete lelkű menyecske: Ariel!… – Ki az? – kérdi a cselédtől a vén kosaras. – Narcay grófnő komornája, asszonyom, fontos üzenettel – mondja a cseléd. – Jöjjön be! – mondja a vén lánykereskedő…Erre belépek. Arcom árnyban. meghajlok és átadom a levelet…s míg olvassák, előbb a férfit, aztán Arielt teríti le golyóm s a vérben fetrengők közé harmadik áldozatul magam hullok oda szétroncsolt koponyával, amelyből…igen! ez jó! így teszek!…s a levél?…a levél pár semleges mondattal fog kezdődni s aztán leírom benne, a rendőrség számára, szerelmem történetét…Ítéltem fölöttük s maga fölött. A következőkért. Szerettem Arielt, szerettem, úgy, ahogy…a francia nyelv szegény, hogy leírhassam, miként szerettem, de adjatok száz zenészt és ötven énekest, velük, általuk talán ki fogom tudni fejezni…szerettem…nem, nem a rendőrségnek írom, Ferdinándnak írom…Kedves Barátom! Neked írom meg mindazt, mi szeges korbácsával verdesett, neked, kitől Arielnek szívét elraboltam…nem, Franciaországnak írom, a világnak, minden férfinak, hogy tudja, mikért vessse meg a női nemet…gitár-leckéket adtam az intézetben, ahol Ariel zongorázni tanított serdülő lányokat…
A zord sétáló megállt s a folyóra tekintett:
– Folyj, vén Arno, folydogálj, vidd el átkom a tengerre, ahol majd vihar kerekedik belőle, amely lecsap fejükre az elvetemülteknek…Henriette dúlt emléke, kínos szerelem üvöltözött reménytelenül szívemben s Ferdinándtól leveleket vittem a szép Camille Moke kisasszonynak. Először szeme köszönte meg, a másodikat mosolya, a harmadikat enyhe kézszorítással, negyedszer nem engedtem el a kis kezet, amelyből, azt hittem, üdvömet fogom nyerni… s a csókjai, csókjai, kígyó-testének hozzám tapadása, s az anyja édeskés, bátorító mosolya…különös! mikor azonban házasságot emlegettem, a mosoly lepörgött, lehervadt…eh! harc lesz érte! S volt, harc a lányért, a római díjért, alkotás, harc és csók s lépteim ott döngtek Párizs fölött a felhőkön…Az a zúgó est, a Fantistique előadása! Jutalma pénz, siker s a jegy-gyűrű.
Az ujjára tekintett, a vékony gyűrűt lecsavarta róla s dühödt mozdulata magas ívben vágta az Arno vízébe, amelybe buggyanva vágott magának örök sírt a karcsú jószág.
– Ha maradhattam volna! De menni kellett, el Párizsból-Rómában. Hogy zengett a válás fájdalma, mint hárfa, amelynek szavába szakítva harsant a féltés harsonája! Mindegy! Mentem…A szülői ház rövid pár napra olyan volt lelkemen, mint hűvös tenyér lázban lüktető homlokon…Lyon gyárai, Marseille nyüzsgése, Livorno zaja, Firenze csendje s aztán a büszke Róma a holt Campagnán…! A Villa Medeci a bajtársak köszöntő hurráival a Monte Pincio ormán és Vernet direktor úr hegyes bajusza a puha kéz-szorítása. Első nap. Levél nem várt. Második nap. Nincs levél. Harmadik, negyedik, ezredik nap. Nincs, nincs hír Párizs ködéből. Gyötrelmes három hét! Megyek! Megyek vissza Franciaországba, biztosat kell tudnom. Vernet maraszt: elvesztem az ösztöndíjat, ha átlépem Olaszország határát. Mindegy! Megyek s a vén kerítőné levele halálos kétségbeesésbe: „Camille férjhez ment Ignace Pleyelhez, a zongoragyároshoz. Ezt írta! Meg merte írni! Ariel férjhez ment! Ariel! Ariel!
Dühvel vágta ki maga előtt a fogadó kapuját, ahol szállva volt. Csomagolt, Rohant. A gyorskocsihoz. Belevágta magát egy belső sarokba. Kint zengett a kocsis kürtje, három útitársa fecsegett s ő mogorván nézte a hegyes térdén feszülő nadrágot.
Érkezett, meghált, indult, futtában evett, új érzekés, új idegen ágy, új indulást reccsenő kürt. Nap éjszakának adott kezet fölötte s így múlt fölötte fénylő és fekete lánc-szemekbe kapcsolódón az idő. Úti táskájában dupla-csövű pisztoly, lelkében elszántság hallgatott.
– Este kilenckor toppanok be – kérdezte vissza századszor fáradt agya ugyanazt a gondolatot – Narcay grófnő komornája levelet ad át s míg olvassák, beléjük lövök…igen, ítéletet teszek s a aztán magam szétroncsolt koponyával…szörnyűbb ítélet lesz, mint az Utolsó ítélet…
A fáradt agy, mintha ködből emelkedett volna ki, nagy erővel izzani kezdett. Melódia zendült meg benne, kép magaslott mögéje színesen:
A gerincéig rohadt emberiség leggyalázatosabb kéjelgései fölött Antikrisztus a zsarnok úr. Néhány iga, prófétájukkal az élen, kiválik e mocsárból. A zsarnok kínpadra vonatja őket, hitüket gúnnyal köpi szembe, szüzeiket meggyalázza s egy szörnyű orgián szent könyveiket halomra égeti. Elérkezett a próféta ideje: hangos szóval hirdeti szét az utolsó ítélet eljövetelét. A zsarnok felkacag, tömlöcbe veti a prófétát. Újabb orgia. A próféta, láncokban, ott ül a meztelen nők között, a zsarnok akarta így. S mikor már szeretkezés és bor gőzétől sűrű a levegő, a zsarnok int. Menők és heréltek összevisszasága: ez a Józafát völgye. Szárnyas fiúcskák apró trombitákat fújnak, lepedős maszkák mint feltámadó halottak emelkednek föl s a zsarnok, Jézus Krisztus helyét bitorolva szentségtörőn ítélkezést játszik elevenek és holtak fölött…de megrendül a föld, fölcsattan az angyal harsonája, Jézus Krisztus megjelenik és megkezdődik az igazi Utolsó ítélet…
A zord utas elkáprázva rezzen össze ijedten képzelete játékától:
– Milyen csodás oratórium lenne! Három vagy négy magánénekes, énekkar, hatvan zenész a szín előtt, kétszáz amfiteatrálisan a szín mögött emelkedőn, négy fúvószenekar a négy világtáj szerint négy szegleten…Őrületes hatás!
Most föltekint. Körülnéz. Kint pineák szaladnak az út mellett, zöld kacagással. Illat furakodik belé. A valóság torkon ragadta. Elaludt.
Mikor fölébredt, éjszaka volt. Világos éjszaka. A tenger lágyan zsörtölődve zúgott a kerekek zakatolásán túl balra.
– Igen, este kilenckor…az Utolsó ítélet…fölcsattan az angyal harsonája…lelövöm őket s aztán magamat lövöm agyon…agyon? szétloccsantom agyam, az én agyam? az én agyam, amelyben ez a csodása oratórium fogant? S a Sardanapale? A Fantastique? A vihar ouverture? S annyi más! Annyi! S ami még jönni fog!! Mert fognak jönni lázas agyamból…Ezt dobjam el, ezt a sok kincset, levőt és leendőt egy női ágyék szeszélyéért!…A tenger! A tenger amott!
Fölkelt a kocsiban.
A tenger eltűnt. Egy kis faluba szaladt be a delizsánsz.
– Hol vagyunk?! – kérdezte kiáltva.
– Diano Marina falva – jött valahonnan, késve, a válasz.
A zord utas kapta úti táskáját, kabátját, neki az ajtónak, szomszédján áttaposva, üggyel-bajjal kitaszította az ajtót, a táskát ledobta a porba s maga is utána ugrott. A postakocsi fölzajdult, aztán elzörgött. Az utas ott állt az éjszakában s hangosan dúdolt föl a csillagoknak valami ismeretlen dalt. Aztán elnevette magát. Nekiindult egy rétnek. Elvágta magát a puha füvön s egy óra múlva ott virradt rá a hajnal.
Reggel a falucska fogadójában egy asztal mellett gondolkozva lengett a dús szőke haj-bozót az utas aggódó arca fölött, amely kérdőjelként kunkorodó kis pofa-szakállával várakozóan meredt föl a konyult végű fátermörder, a gyűrt fekete nyakkendő, a fű maszatos kabátgallér bástyázta mögül.
Várt. Ötletre várt. Még semmi sem késő. Még nem lépte át Olaszország határát: még nem vesztette el az ösztöndíjhoz való jogát. Ír, igen, írni fog Vernet direktor úrnak s válaszát maga után kéri Nizzában. Jó, jó, de mit fognak mondani pajtásai, hogy milyen dérrel-dúrral indult el, hogy így-úgy! most meg szépen visszakönyörgi magát?! Aztán csak felkacagott, köcsög-kalapját fejébe csapta: megvan a motívum! Írni kezdett, sietős betűkkel szép levelet:
Horace Vernet igazgató úrnak
Róma
Villa Medici
Magamra eszmélésem futó pillanatát felhasználva írom e sietős levelet önnek. Szörnyű árulás, bizalmam lábbal taposása engem, az áldozatot, idáig hajszolt firenzétől vak dühöngésemben. Franciaország felé rohantam, hogy a legigazságosabb, legszörnyűbb bosszút megálljam. Genovában szellemem pillanatnyi elhomályosulása megtörte akarat erőmet s gyámoltalan gyermekké tett. A vége az volt, hogy sós vizet ittam, lazacként halásztak partra, negyedóráig holt gyanánt feküdtem a napon s aztán egy óra hosszat hánytam. Nem tudom, ki mentett meg, azt hitték, hogy véletlenül pottyanttam a vársáncról a tengerbe. Egy szó mint száz, élek, s most már kell is, hogy éljek, már csak két nővérem kedvéért is, akiket sírba vitt volna pusztulásom, de mindenek fölött művészetemért.
Bár elhatározásomban még ide-oda ingok, mint száguldó hajónak fedélköze, mindazonáltal becsület szavamra fogadom, hogy Itáliából nem távozom, ez az egyetlen mód termem végbevitelének megakadályozására.
Remélem, Ön még ne írt haza, s így még nem vesztettem el ösztöndíjamat. Legyen olyan szíves és írjon utánam Nizzába, ahova nemsokára megérkezem. E helyzetemben az a kényszerűség, hogy szüleimmel gyorsabb levél váltásban állhassak, vagy két hétig e városban maraszt. Aztán visszatérek Rómába. Isten önnel, még szörnyű a harc élet és halál között, de erős leszek, mert becsületszavam adtam rá Önnek.
Alázatos szolgája
Hector Berlioz
U. i. Csak egy szó válaszért esdek Nizzába, mi van ösztöndíjammal.
S a szépen kieszelt mese még aznap útra kelt Róma felé, írója meg Nizza iránt.
Az aggódó utas, Nizzába érve, meghagyta a postamesternek, ha levele jön, rögtön küldjék át abba a kis fogadóba, ahol szállást vett.
Szállást: csöpp kamrát. Rögtön ágyba feküdt s napokon át, tompa, mozdulatlan ébrenlétben, zilált hánykolódó álomban, remélve, aggódva, dühöngve, elernyedve, sírva, kacagva, forgolódó ébrenlétben, tompa, mozdulatban álomban feküdt, feküdt. A dús szőke haj-bozót csapzott dzsungellé kuszálódott, a szárnytört fátermörder kerületéről hosszan lógott a fekete nyakkendő az asztal alá, a széken, mint akasztott ember, lógott a redingote, a köcsög-kalap figyelve csúcsosodott az almárium tetején…
S egy szép napon belibbent a kamrába a várva várt római levél.
Föltépi, dárdaként szúrja bele tekintetét…
– Hurrá!
Kiugrik az ágyból s szavalni kezd:
– Élek, újra-élek, isten!…Hát igaz? Az élet kígyóként siklik vissza szívembe, hogy újra kínt, örömet marjon belé…
fölemeli karját s lassan lengetni kezdi a fülében felzúgó melódia ütemére…
– Vesszek meg, ha nem ez lesz legszebb szimfóniám s a címe ez lesz: Vissza az életbe, Arielnek meg csináljon Pleyel annyi zongorát és gyereket, amennyit akar, amennyit csak akar…
