Karinthy Frigyes: Ignotus

Full text search

Karinthy Frigyes: Ignotus
„Ich habe kein Zeit dazu gehabt,
ein Genie zu werden…”
(Nordau)
Ignotus…
Nem tehetek róla, zengése van a névnek… és zengése van minden gondolatnak, érzésnek, emléknek, ami társul bennem, ha kimondom. Próbálom elhessegetni a dallamot – mellékzörej, az én hangulatom rezonál csak, igyekszem megszabadulni tőle –, lássuk csak, hiszen a hideg, szuverén Intelligencia, az éles bíráló és boncoló Elme dicséretét kellene írnom, ha Ignotusról van szó – Ignotus, az esztéta, a politikus, Ignotus, a rezonőr, Ignotus, a legfinomabb acélpenge érvek és megfontolások és szellemi harcok tusájában. Ignotus, Ignotus, okos Ignotus, elmés Ignotus… hiába!
Hiába, dallamot hallok tovább is – mély gordonkaszót, fájót, édeset, „változatot a G húron”. És ráismerek, hogy mindig is hallottam, szavakon túl, a szólamot – politikai cikkeit is a fülemmel ízleltem tulajdonképpen, fülön, nem szemen keresztül jutott el értelmemhez, amit olvastam.
Amit olvastam tőle – és most, hogy róla kell szólnom, erősbödik a szólam, világosabban hallom az alapmotívumot. Önkéntelenül vele dúdolom – vissza kell tartanom magam, hogy mondataim kemény és recsegő hangomon ne lágyuljon el, ne folyjon szét, hajlékonyan ne kerüljön az ő hatása alá – Ignotusról ignotusi stílusban ne írjak, holott ki tudná méltóbban ünnepelni, érteni, megértetni Ignotust, a költőt, mint Ignotus, a Megértő, ha történetesen testben is két ember a kettő? Így csak ismételni tudom, makacsul ragaszkodni a ködös sejtelemhez, hogy amit itt e Földön gondolatnak, szónak, érvnek, ítéletnek, beszédnek, „világnézet” kifejezéseink szerint a költő, az messziről, a Tér távlatából, Faremidóból hallgatva, zenévé ömlik össze – s a zene annál tökéletesebb, minél hívebben rezeg együtt ama mélységes alaphanggal, amihez csak a költő nem süket –, egy tetszhalott Világ búgó muzsikájával, s a régiek Szférák zenéjének nevezték.
Így talán nem banalitás, ha a legnemesebb, legfinomabb együttrezgő léleknek nevezem Ignotust. Szavának muzsikáján mindig fel lehet ismerni a tárgy karakterét, ami inspirálta: természet, dolgok, vonatkozások összefüggése, de legfőként más emberi lelkek, parányi, alig hallható rezgéshullámok a térből, amiknek felvevőkészüléke és mikrofonja és megafonja volt. Láttuk őt a nagy zenekarban karmesternek, láttuk a zongora mellett, kísérni a bőtorkú tenoristát, lágyítva, értelmet adva annak, amit az énekelt: láttuk megifjulni ujjait a hegedűn, és láttuk, hallottuk ritkán, ünnepélyes percekben, szólót játszani halkan, hangfogóval, kedvenc hangszerén, a csellón:
„Részeg vagyok, mondjátok. Meglehet.
Gondolom is a bort, ami megejtett –
Torkomba gyűlni érzek könnyeket,
Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett…”
És most, hogy összefogó szóval kellene képet adni, mi volt, mit jelentett, mit jelent a gondolkodó és ítélő Ignotus – íme világossá válik előttem a sejtelmes önismerés, ahogy önmagát elnevezte. Ismeretlen – mert mindenki ismerőse – sehol sincs, mert mindenütt ott van, visszhang, árnyék, hangok öblös kísérője, fénye a tűznek, amit fellobogni láttunk pillanatra, sokáig utána vörhenyes égen. Ez ő, Ignotus, a tanító és tanítvány, a vezér és közkatona egy személyben, a legnemesebb ízlés, mely mindig megtalálta helyét – ez ő, ahogy ismerjük, amit jelent nekünk, de hol van, merre kanyarog ama Emberi Élet, mely ezzel a szóval terelte el magáról, mélységes szeméremmel, a figyelmet: Ismeretlen?!
Hol van, ki lehet, miféle sors, végzet, gyötrelem, titok áldozata, vag kiválasztottja? Tökéletes illúziókeltés, a láthatatlanná tevő süveg bűvészkedése: vagy valóság, a nagy titok megoldása és magyarázata, amit ez az Ismeretlen mond önmagáról, az Ismeretlenről:
…amit tudtam, amit akartam…
Alig emlékszem már magamra,
S mire meghalok, rég meghaltam.
Imígyen szólt Ignotus arról, akihez mindnyájan legközelebb állunk, kik dideregve húzódunk e fagyos űrben ama kis pislákoló fényhez, az Én tűzhelye mellé. Neve, kora, hite ismeretlen – ő maga se tudja –, egy bizonyos csak: leszármazottja testben és lélekben ama régi költőnek és krónikásnak, kinek keresztjén ez a rejtelmes szó állott „Inri” – a szó, aminek betűit ha felcseréli a bűvös kabbala, egy magyar szót kapunk, ezt „írni”. Ignotus a szó legrégibb és legtávolibb értelmében író – s ha „alig emlékszik” önmagára, azért van, mert minden egyébre emlékeznie kell, ami hatezer év óta történt e világon. Térben a végtelenből jövő zengések boldog és szabad visszhangja ő – de időben a múlt és jelen börtönének vértanúi közé tartozik – a krónikásokhoz, kik – átkozott mesterség kínpadja, írás! – egyre kapjuk, szakadatlanul, rég porladó társainktól, sok ezer év messzeségéből a sürgető leveleket, a gyötrelmes kérdéseket: pajtás, ki vagy, mi lesz, felelj! – és nem tudunk rá felelni, mert visszafelé nem jár a posta – tovább adjuk hát a kérdést, rójuk a leveleket, a megnemszületett Holnap krónikásához címezve, előre, a jövőbe, ahonnan nem kapunk választ.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi