Lehel István: Pasteiner Gyula
Lehel István: Pasteiner Gyula
Akik ismerték: rajongtak érte vagy gyűlölték.
Akik szerették, elfogultságaiban is az igazság s szépség gáncs nélkül való bajnokát csodálták, akik gyűlölték, nem láttak benne mást, mint gőgöt és elzárkózottságot.
Az igazság az, hogy gőgös volt és zárkózott a méltatlan előtt, elbájolóan nyájas és elismerő a méltó előtt.
A tanítás szenvedélye volt. A szépségnek szépségben élő és szépséget árasztó rajongóit akarta nevelni tanítványaiból, és fölháborodott, ha ezekből csak derék tudósok, vagy tanárok lettek. Mindenkitől rendkívülit várt, s a középszerűség dühbe hozta.
A művészettörténet tanítása és tanulása előtte nemcsak nemes stúdium volt, hanem elsősorban életfelfogás és életforma. Tett és szó nála végzetesen egy volt, s művészetről csak annak beszélt, s csak azt engedte beszélni, akinek a lelke szép és előkelő volt. Jellemének lényegét, az úri gondolkozás példátlan teljességét, ráerőszakolta tanítványaira, s ha ezek nem voltak képesek „magasabb rendű életet élni”, mint ahogy ő szerette mondani, rájuk tört és szidalmazta őket.
Akiben felfedezni vélte a kongenialitás legcsekélyebb nyomát, azt túláradó gyöngédséggel becézte. Kultuszt űzött a barátságból, lelki rugalmasságának ellenállhatatlan erejével.
Épp ilyen lelkes lendülettel vallotta magát ellenségnek. Szeretni és gyűlölni: élettartalom volt ránézve, csak áradozni és átkozódni tudott. A közönyt megvetette, mint az alsóbbrendűség fekélyét.
Nagyszerűen írt, bár az írást nem tartotta lényeges tevékenységének. A tömör, szabatos és újszerű mondatszerkesztés mestere volt, de örömét csak akkor lelte az effajta munkában, ha a katedrán végezhette. Felderült az arca, ha egy tanítványa ajkáról hallotta egy-egy lendületes és ritmusos „tömörítését”. Szerette „versikéknek” nevezni lényegbe vágó megállapításait, s nem volt megelégedve, ha például a kollokváló Dürer festményeiről nem így kezdte a feleletét: „Dürer színező volt, nem festő”.
Ez a versike-módszer döntő hatással volt tanítványainak irodalmi működésére. A művészettörténeti látás szilárd, mondhatnám tételes megalapozása, a tudás közlésének elevenítő ereje minden Pasteiner-tanítvány kivételes rekvizítuma.
A legnagyobb emberi érték szállt vele sírba: a lelkes és lelkesítő harci készség. Küzdelemnek értékelte az életet, a csüggedést nem ismerte, a bukást sem. Aki fölvette vele a harcot, lázas tusa után meghátrált a meggyőződésnek ilyen emberfölötti fanatizmusa előtt.
A nagy magányosok közül való volt. Az embereket rettentő mértékkel mérte, a maga rendkívüliségének mértékével. Élete mégsem volt tragikus, megóvta ettől örök ifjúsága. Mindig csalódást aratott, de mindig újra bizalmat vetett.
