Füst Milán: Atyafiak és a nő • Szatírjáték

Full text search

Füst Milán: Atyafiak és a nő
Szatírjáték
Copyright 1926,
by Hungarian Plays
Személyek:
A vándor.
A moziszínész fantomja.
A cipészsegéd.
A futballista fantomja.
Az asszony.
Az ideál fantomja.
A biciklista.
Első atyafi.
A lantverő fantomja.
Atyafiak.
 
Országút. Egy vándor letelepszik.
A vándor (énekel): Útszéli bölcs vagyok!… (Szünet. Magának): Semmi? (Énekel): Útszéli bölcs vagyok! (Szünet.)
Egy ember (jön arra, afféle penészes arcú suhanc, egy biciklistával veszekedve): Oh te gazember… Életem megrontója… Én legyilkollak téged…
A biciklista (idegenkedve néz reá): Hagyjál te engem békén!…
Az ember (belekapaszkodik): Hogy hagyjalak… még azt mondod? (Ordít): Mikor elcsábítottad a feleségemet? – Három gyerekem van!… (Nekiesik – birkóznak.)
A biciklista (odavágja a penészest).
Az ember (üvölt): Három gyermekem van… – A feleségemet elcsábította… Rendőr!
Atyafiak (gyűltek oda és élvezik a verekedést. Gyönyörködnek. Egyik-másik a mozdulatokat utánozza).
Az ember (bajonettet ránt): Beléd döföm ám!…
A biciklista (gépére kap és elkarikázik).
Az ember (utánarohan): Rendőr… (Eltűnnek.)
Első atyafi: Ejha! Ez aztán a beszéd… (A markát köpi. Röhög.)
Egy másik: De mi lesz a vége?… Ha mégiscsak belédöfi azt a kis kést? (Röhög.)
Hangok: Teljesen igaza volna… Én is beledöfném…
Más hangok: Amilyen barom vagy… Még be is zárjanak? Amikor a feleséged megcsal?
A vándor (harsányan): Én nem vagyok az erőszak embere!…
Hangok: Hát te ki vagy? – Nézd, hogy prédikál…
A vándor: Útszéli bölcs vagyok, atyafiak…
Első atyafi: No és mi a bölcsességed?… Ez egy szegény cipész… mi ismerjük és te nem!… (A vándor köré gyűlnek.)
Egy hang: Egy szegény, penészes cipészsegéd…
Első atyafi: Egész nap dolgozni? És ez az öröm? Mikor este hazamegy, egy ilyen piszok legyen az öröme? (Hetvenkedik.)
A vándor (harsányan): Én az erőszaknak híve nem vagyok!…
Első atyafi: Na ne mondd! – Aztán ha hazamegy… és ténylegesen leken ennek az asszonynak egy jót – az olyan nagy baj?…
Egy hang: Hátha összetöri?…
Első atyafi: És ha kap egy jó pofont ez a rongy, – árt az neki? Mit gondolsz, üvegből van az ilyen?
A vándor (ravaszkásan): Hátha?… Mit lehessen tudni?…
Egy hang: Jól odalittyent neki, – igaz-e?
A vándor: És ha odalittyent?
Első atyafi: Azt hiszed, ért az ilyen másképp a szóból?
Hangok: Azt hiszed, hableány? – Ha ránéznek pityereg? Szutykos cseléd volt…
A vándor: De hangosak vagytok!…
Első atyafi: És ha ebbe a biciklistába is belevágja azt a szuronyt? Mi lett volna?
A vándor (mosolyog): No mi lett volna?
Egy hang: Akkor az ilyen csábító is meggondolja máskor…
A vándor (nevet): Na ne mondd! Meggondolja?
Hangok: Hát! – Legalább is fenyegesse az a szurony… – Ne legyen olyan könnyű a dolga…
A vándor (harsányan): Hát kell nekünk a más asszonya, vagy nem kell?
Kórus: Nekünk kell a más asszonya!…
A vándor: No lám. – Jöttök az én utcámba. – Ez az első tétel. (Szünet.)
Első atyafi: Csakhogy hogyan? – Kijövök az asszonytól… jó volt – és semmi baj? Megy az? (Utánozta a távozó csábító lépteit. – Hetvenkedik.)
Hangok (ezalatt): Igazis! – Megy az? – De a kutya istenit!… (Egyesek az ingük ujját kezdik feltűrni.)
A vándor: Megállj csak! – Van itt nőtlen ember is?…
Hangok: Van ám… Má’ mér’ ne vóna?
A vándor: Beszélj te előbb. – És ne hagyd magad megfélemlíteni…
Egy nőtlen: Csak annyi igaz… hogy velünk akkor mi legyen? – Vagy mi mán csak utcai ringyókhoz vagyunk utalva?
Más nőtlenek: Csak ennyi jussunk az életből? – Menjek neki ennek az oszlopnak?
Nősök: Nősüljetek meg! – Elég szutykos cseléd van… Az ám: elég a görbe szuka…
Nőtlenek hangjai: De milyenek a társadalmi viszonyok? És meddig várjon az ember? (Zúgolódás.)
A vándor (örvendve): No lám – hajtod a malomra a vizet…
Egy nőtlen (zúgolódva): És ha belémvágod azt a szuronyt tesvér… akkor te se mégy haza élve…
A vándor (harsányan): Hátha tévedés van? – És nem is azért születtünk, hogy szeressük egymást?
Zúgolódás: Miket beszélsz? – A fűbe harapsz! – De belé ám!
A vándor: És mi történjék akkor, ha ezt a cipészt még meg is veri az a biciklista?…
Első atyafi (felordít): Csakhogy nem addig a! – Mert láttad, ugye, hogy nem veri meg? Mert nincs abba’ düh… Igaz-e, atyafiak?
Felkiáltás: Má’ mér’ is volna? Még azt is?
Első atyafi (diadalmasan): De a férjbe’ van! És ez a különbség! Már pedig akibe’ düh van, abba egy kis igazság is beleszorult ám…
A vándor (elgondolkozva): Hát, – egy kis igazad van is talán… (Hirtelen.) De mi van a nővel?
Hangok: Azt mi nem tudjuk… A fene bánja!
Első atyafi: Kuss itt mindenkinek! – Mi van a nővel? – arról beszélj! Az ember legyen méltányos!…
A vándor (nevet): Igaz-e? Hát telepedjetek ide… De előbb fizessetek! (Tányérjával körüljár.) És csak ne olyan garasosan… (Néhány rézgaras pottyan a tálba.) Úgy. – És most feküdjetek az árnyékba…
Az atyafiak (letelepszenek).
A vándor (kiált): Hókusz-pókusz! (Kezével köríveket rajzol a levegőbe. Aztán: lefekszik ő is.)
Színváltozás.
Kert. Egy félig meztelen nő valami lépcsőfélén áll, a kezeit tördeli, rimánkodik. A szín homályos sarkából az atyafiak csoportja látszik.
A nő (rimánkodik): Mért teremtetted ezt a húst? (Húsát tépi.) Teli van tűzzel, éget… És megvernek érte… (Jajong): Megvert ma is… (Kis szünet.) De ha ez a hús égni kezd… Mit csinálok akkor? – letépjem? – Meg vagyok dermedve, meg vagyok dermedve, – az eszem pedig nem parancsol…
Egy hang (a sötétből, alighanem a vándoré): Sose törődj vele…
A nő: Ki szólt? – Ne törődjem vele? – De ha gyűlölöm magam?
A hang: Csak sose gyűlöld te magad…
A nő: Ki szólt? – De hogyha megver?…
A hang: Mit bánod? – Kicsit sajog a helye, majd elmúlik…
A nő: Ki szólt? – De kit szeressek? – Arra felelj! (Csend. Valami nagy követ vesz két kezébe, azt szorongatja, ahhoz beszél.) Ez a hús, ez a hús… olyan mint a marás, úgy éget… (Könyörögve.) Ég és föld, – ti mondjátok meg, kit szeressek?
(Körülbelül tíz férfialak jelenik meg a dicsfényben.)
A nő (felkiált): Oh, kik vagytok? (Káprázó szemmel jár körül. – Lázasan): Oh, kik vagytok? – Gyönyörű emberek! Gyengéd alakok… (Az egyikhez:) Szabad megfognom a kezedet? – Szabad szemedbe néznem? – Ki vagy te gyönyörűség? (Felkiált): Te vagy a Lantverő! – Igazán te vagy? Te hatalmas? (Szünet. – Lágyan:) Oh, ha tudnád, mit álmodoztam rólad! A díványon feküdtem és uborkát ettem… majd narancsot, sóskiflit, selyemcukrot, mint az eszeveszett… És regényeidet olvastam. – Oly szép voltál! Ugyanilyen! Habos selyemharisnyád volt. (Megnézi a harisnyáját): Te vagy az édes?…
Egy hang: Rám nem is nézel? A nő (felriad): Ki szólt?
A hang (komoran): Én!
A nő: Oh, Champton Richárd, – te vagy az? Te csodálatos centercsatár! Te bölcs! – Egyetlenegyszer láttalak játszani, – emlékszel? (Szemrehányón:) Hiszen te nem is emlékszel?…
A futballista fantomja (magának): No lám! Mi haszon abból, ha szeretnek? Ha egyszer nem tudok róla…
A nő: Pedig két napig is lázas voltam tőled, érted… A játékodtól, a mozgásodtól… Oly karcsú voltál… És micsoda ugrás volt az! – az utolsó pillanatban… nem emlékszel?
A futballista fantomja (borúsan): Nem emlékszem…
A nő (szomorúan): Milyen kár is!… Hogy te sosem láthatod saját magadat…
A futballista fantomja: Talán azért is vagy te itt… ki tudja…
A nő (a szívéhez szorítja kezét): De ha még csak nem is tudsz róla!… hogy itt vagy, – itt a szívemben…
Egy másik fantóm (lágy hangon): Én, ha akarod, mindenre emlékszem… és ami csak boldogít, meg akarom tenni érted…
Egy atyafi (a sötétből): Nézd a gazember!
A vándor (a sötétből): Nyugalom!
A nő: Ki szólt? (Bódultan:) Úgy zsibong itt minden…
A másik fantóm: Én beszélek hozzád! Daedalus Alfonz, a moziszínész… Emlékszel a gyönyörű estékre?
A nő (rajongva): Micsoda mosolyod volt! – És micsoda fogaid!
A moziszínész fantomja: Rád néztem… (Bizalmasan): Rád vicsorítottam… Csak terád…
Egy atyafi (a sötétből): Nézd a gazember!
A vándor (a sötétből): Nyugalom!
A nő (esengve): Most kit szeressek? Könyörülj rajtam… És adjatok tanácsot ti mind! – Kié legyek?
A színész fantomja: Én azt gondolom, hogy mindnyájunké. Az ember legyen szerény. Hát nem okosabb az úgy? – Feleljetek szellemtestvéreim! – (Szünet.) Nem nagyobb jótétemény-e, ha egy egész világé, mintha senkié?… vagy, Isten mentsen, csak egyé? – Mi többiek csak vicsorogjunk talán?… (Patetikusan:) Hát nem kín az? Pokoli kín?
Egy atyafi (a sötétből): Igaza is van!…
A vándor (a sötétből): Nyugalom!
A nő: Hát hogy gondoljátok? – Mindőtöké legyek? (Vetkeződni kezd.)
A lantverő fantomja: Minden színész barom!
A nő: Ki szólt? – Hát várjak?
A lantverő fantomja: Ki méltó hozzád? Ha nem a nagy szellemek! (Túlvilági hangon:) Kizárólag csak az enyém lehetsz tehát! És aki hozzád mer nyúlni kívülem – halál fia!
(A rémület kiáltásai a fantomok között.)
A nő (tétova boldogsággal): És te is hű leszel hozzám?
A lantverő fantomja: Ostoba nő! Még alkudozol? Hát nem a saját mennyországodról van itt szó? – Mi vagy te akkor, ha mindenkié vagy? Szétosztod magad cukorkák alakjában? Ez az ambíciód? Tested is van, lelked is van… – ébredj tudatára! Kincs vagy! (Harsányan:) Ne légy méltatlan teremtődhöz… (Szünet. Biblikusan:) De mihelyt az én kebelemre hajtod a fejed: istennő lettél!… megértesz végre? Egy világ leszel!… (Kitárja karjait.)
A nő (ujjongva): Egy világ leszek? – Szédülök…
A színész fantomja: Hogy ez itt nem szégyelli magát előttünk… ez a Lantverő!…
A futballista fantomja: Buta fráter. (A nőhöz): – Te pedig várj… És ne hullj bele, mint a gyümölcs egyenesen a markába… Azt hiszed, többet tud ez, mint mi? Te szegény ostoba!… (Nevet.)
A nő: Jól mondod, az vagyok… Együgyű nő!…
A futballista fantomja: De én kitanítlak… ide figyelj! Próbáld meg a szerencsédet így is egyszer! – Hazudni fogsz!…
A nő: De mért? – Mért kell hazudni?
A futballista fantomja: Mi a tanítóid vagyunk… és ha nem vagy engedelmes…
A nő (engedelmesen): Az leszek…
A futballista fantomja: Azért jöttünk e földre, hogy kitanítsunk…
A nő (lelkendezve): Oh, tanítsatok…
A futballista fantomja (biblikusan): Halljad tehát! Mindenkinek azt hazudod ezentúl, hogy ő az egyetlen…
A nő (boldogan): Oh!
A futballista fantomja: És boldogok leszünk… Mert az illúzió boldogsága mindent megér… (Nevet): Hiszen mi szívesen vagyunk ostobák!… nem tudod azt?
A nő: És ha mégis rajtacsíptek?
A futballista fantomja (röviden): Ha olyan ügyetlen vagy… És nem tudsz vigyázni!…
A nő (csodálkozva): Ilyen egyszerű?…
A futballista fantomja: Na látod! Mi egytől egyig boldogok leszünk. És ami neked a fő: – te is! Otthonod kellemes lesz… A nap besüt majd szobádba… ahol csipkések lesznek a függönyök… És csend lesz… mert a férjedet is végre békén hagyod… Nyájas leszel és mosolygó… és ellátod három gyermeked… – Ha pedig majd itt a tél és öreg asszony leszel: mindenki szeretni fog – mert már a szemedből is azt olvassa minden, hogy szeretted a szerelmet és nem voltál irigy… – Hallgass egy praktikus angol emberre! És próbáld ki ezt is!…
A nő (ujjongva): Hisz ez gyönyörű lesz! – Egy világ lesz az enyém!… (Hirtelen zűrzavaros kiáltások.)
Fantomok hangjai: Ne higgy neki! – Rám hallgass! Ne higgy! – Ez egy ostoba! – Arra figyelj, amit én mondok! – De jól figyelj ám!… (A zűrzavaros makogás egyre növekszik.)
A nő (tehetetlenül): Istenem – most hová legyek? (A lárma hirtelen alábbhagy.) Mit csináljak? Kihez fussak? (Felkiált): És mit mondjak a férjemnek?…
A futballista fantomja (csodálkozva): Hát avval is bajod van?…
A nő (szemérmesen): Ma is rajtacsípett… (Szünet.) És meg is vert…
A futballista fantomja: Megvert? És miért?
A nő: Azt hazudtam neki, hogy az unokatestvérem az a biciklista.
A futballista fantomja: Úgy? – Hát mért nem próbálod vele másképp?
A nő: Hát hogyan?
A futballista fantomja: Mondjuk: egyszer őszintén…
A nő (elhűlve): Őszintén?
A futballista fantomja: Persze… ahol már semmi sem segít…
A nő: De nem fog megverni?…
A futballista fantomja: Mint a meghatott bornyú fog nézni reád… Egész beléd lesz butulva… (A jelenés eltűnik. A futballista hangja a sötétből): Figyelj egy praktikus ember tanácsaira…
A nő: (rémülten): De hova tűntetek? Édes-édes alakok! (Körülfutkos): Istenem, most mit csináljak?… (Könyörög): Hozd vissza őket!…
Egy hang (a sarokból, talán a vándoré): Addig válogattál, amíg elkéstél!…
A nő: Hisz ez borzasztó! – És most vége az életemnek?
A hang: Sose félj… Kezdődik minden elölről…
Egy magános fantóm (alakja jelenik meg. Feje egyik oldalán sisak, a másikon cilinder, a harmadikon zsoké-sapka, a negyediken hercegi korona. Egyik kezében buzogány, a másikban a lant. Komoran a nőhöz): Nézz meg jól!…
A nő: (elkáprázva): Gyönyörű alak! – Szeretlek!
A fantóm: Tudom. – Ez a szerelem. – De most aztán jaj neked!…
A nő: (ijedten): Mért vagy olyan zordon?
A fantóm: Mert szétrombollak – tudd meg előre! A testedet kitaposom és a kutyáknak dobom… (Ordít): Szét fogsz mállani!…
A nő (remegve): Akkor én félek tőled… (Félénken simogatja karját): De mi bajod igazán? Mért haragszol?…
A fantóm (üvölt): Megcsaltak, kifosztottak…
A nő: De kik?…
A fantóm (feljajdul): Oh, azok a gonosz szüzek…
A nő: Hát annyira megkínoztak?
A fantóm (nyögve): Nagyon…
A nő: Te szegény!… (Nevet).
A fantóm: Hiszen nem sokáig nevetsz!… (Üvölt): Reszketni fogsz a bosszúmtól! Neked adom tovább a rontást…
A nő (mosolyog): Dehogy is! – Meggyógyulsz te nálam, meglásd! (Simogatja): Mint a gyermek, olyan leszel…
A fantóm: Valaha olyan voltam… ártatlan és együgyű… (A díszeire mutat): És itt felszereltem magam… szeretném tudni, hogy kinek?…
A nő (mosolyog): Hát nem nekem?… – te drága?…
A fantóm (végignézi): Néked? – Néked kevesebb is elég lett volna…
A nő (duruzsolva): Igazad van – nékem ilyesmi semmi se kell… Hát nem elég az, hogy szeretlek… Hogy te vagy az egyetlen ezen a földön?… (Kitárja karjait): Jöjj hát!… Szeress te is!…
A fantóm (tompán): Nincs többé bizalmam…
A nő (buzgón): Majd lesz – ne félj… Csak bízd magad reám… A szíved puha lesz… (Rajongva): Oly puha, mint a pihegő galamb…
A fantóm: De hű leszel te hozzám?…
A nő: A sírig…
A fantóm: Úgy? (Szünet.) Mondd ezt sokszor… Balzsam ez beteg szívemnek…
A nő (örvendve, gyönyörködve benne): Meglátod, legénykém… De mért nem teszed le ezt a buzogányt, te édes… Mint a várúr, mikor pihenni tér. – Úgy! – (A szemébe néz.) Én a te szolgálód vagyok, nem tudod? – De nem, nem – a lantot csak tartsd te ott… a közeledben. Mit gondolsz?… Hiszen énekelni fogunk… (Halkabban): Ha belefáradunk a gyönyörbe, énekelni fogunk…
A fantóm: Úgy, úgy! Csak taníts! – Nálad a legfőbb tudomány!…
A nő: Nálam? – Te tökéletesség! Épp te mondod ezt, akiben minden egyesül: a bölcsesség és szépség…
A fantóm (örvendve, reménykedve): Azt hiszed?…
A nő (buzgón): Tudom, biztosan tudom…
A fantóm (boldogan): Te tudod?…
A nő: És te még képes vagy kételkedni benne, hogy az vagy:… óriás!… Mindentudó!…
A fantóm: Igazad lehet. (Szünet.) Oly ostoba lettem én… Már-már azt hittem, hogy mindez, amivel felszereltem magam, csak külsőség… De igazad van: – hatalmas vagyok!… (Körülsétál.)
A nő (gyönyörködve): Úgy, úgy! – Te szentem, mindenem! (A kezét fogja meg.) Táncoljunk?…
A fantóm: Várj még egy kicsit, míg magamhoz térek…
A nő (a fantóm kezeit nézi): Te zongorázni is tudsz?…
A fantóm (öntelten): Én mindent tudok!…
A nő (forgatja fejékítményeit): Te lord is vagy? – Hadvezér is? – És úrlovas? És mindez egy személyben?… (A szívéhez szorítja a kezét.) Igen, te vagy az, akire vártam!… (Felkiált): És herceg is vagy? – Tündérkirályfi? (Körültáncolja.)
A fantóm (haraggal): Úgy? – És ha utcai csavargó volnék?… akkor nem szeretnél?…
A nő (buzgón): És ha az utca sarából szednélek fel… (Bűnbánóan): Igazad van… Hibáztam, hogy a külsőséggel törődtem… Minek is az, mikor én a lelkedet akarom… (Könyörög): Mért is nem veted le ezeket a sipkákat, te drága!… (Gyengéden leemeli róla fejékét): Hadd lássalak végre egészen!… A lelkedhez férkőzzem, mielőtt a tied leszek… (Az arcába néz. – Szünet.)
A fantóm: No? – Kiábrándultál?
A nő: Hogy levetkőztél, nem tetszel annyira…
Egy atyafi (a sötétből): Püf neki!
A vándor (a sötétből): Nyugalom!
A nő: De azért egész csinos fiú vagy te így is… És máris: – hogy megszoktam arcodat… Mintha az örökkévalóság óta látnálak…
A fantóm (ámulva): Hát te is oly hiszékeny vagy? – Még mindig… mint én?!…
A nő (imára kulcsolja keblén a kezét): Az akarok maradni, amíg élek!… (Szünet.) Hát nem jó az? Hát nem vagy boldog, hogy neked… neked még csábítanod sem kellett… Hogy elhittem mindent egy szavadra!… (Rajongva): Mert a mindenem vagy… a szívem, a bensőm, az álmom te vagy! (Kitárja karjait): Te vagy a szerelem, az egész világ!…
A fantóm (felkiált): No és a férjed?…
A nő (összecsuklik): Még szádra is veszed a nevét? (Szünet. – Panaszosan): Megvert… épp ma!… Egy biciklista miatt…
A fantóm (dühösen): Mindig ezekkel a férjekkel!… (Újra eszébe jut valami): És micsoda biciklistáról beszélsz? – Hát te a múltban megcsaltál engemet?…
A nő: Dehogy is! – Az csak az unokatestvérem volt…
A fantóm (tompán): Akkor jó…
A nő: Na látod, te kis bolond… (Simogatja.)
A fantóm (felriad): No és a férjed?… (Üvölt): Azzal most is együtt élsz?…
A nő: Hova gondolsz? – Az csak meglátogat…
A fantóm (maga elé): Ja úgy. (Szünet.) Pedig kár! Azt hittem, hogy végre valahára házasságtörő is lehetnék…
A nő: Hát nem az vagy? – Ha tudnád, milyen féltékeny rád… (Bizalmasan): Megfojtana egy kanál vízben…
A fantóm (enyhültebben): Akkor jó…
A nő: (aggodalmasan) Csak azt mondanád meg, azt az egyet!… Mit csinálok én akkor, ha ti ökölre mentek – értem?… Ki mellé állok akkor?
A fantóm (kedvetlenül): Hát muszáj azt?… viaskodni!…
A nő: Mit gondolsz te? Énértem hányan vívtak eddig?… De azokat én nem szerettem… De most: – mi lesz?…
A fantóm (mosolyog): Hát ki mellé vonz a szíved?
A nő: Mondanom kell azt?… (Mentegetőzve): Mit tehetek, ha egyszer így vagyok teremtve…
A fantóm: És a gyerekeid atyja – nem is érdekel?…
A nő: (bizalmasan): Bár elesne a csatában…
A fantóm (mosolyog): Hát úgy gyűlölöd?…
A nő (szenvedélyesen): Nem gyűlölöm – az kevés! A legszívesebben elfelejteném, hogy valaha láttam… (Egzaltált panasszal): Kifárasztotta az életemet…
A fantóm (mosolyog): Hát ennyire szeretsz?… (Kitárja karjait): No, gyere már!…
A nő (a karjaiba borul): No látod… ugye…, te édes!…
A szín változik.
A rettenetes szegénység odúja. Az asztalra borulva az asszony fáradtan sírdogál.
Szünet. A cipészsegéd bejön.
Az asszony (felemelkedik): Ne bánts már… annyit szenvedek… Három gyerekedre kérlek…
A cipészsegéd: Még te mersz a gyerekekről beszélni?… (Pofon üti.)
Az asszony (visszaesett az asztalra és zokog).
Egy atyafi (eközben a sötétből): Hallod-e, csak ne nagyon hadonássz ott!…
A vándor (a sötétből nevetve): Csak nem sajnálod?
A cipészsegéd: Most mit csinálok veled? Megöljelek?
Az asszony (sírva): Meg. – Az a jó nekem…
A cipészsegéd (sötéten): Mi dolgom a gyerekekkel? Az én életem az enyém. – (Röviden): Térdelj le! – Lefejezlek!…
Az asszony (letérdel): Szegény kis drágáim, Isten veletek!…
A cipészsegéd (megáll előtte, mielőtt lefejezné): Csak még azt az egyet mondd meg… (Artikulálva): Hogy mért tetted ezt velem?… – Vagy nincs a szívedben semmi érzés?…
Az asszony (térdelve): Nincs…
A cipészsegéd (felhorkan): Mit mondasz? – Vagy megint hazudozol?…
Az asszony: Nekem azt tanácsolták, hogy őszinte legyek… És tudom, hogy te is azt szereted…
A cipészsegéd (ámulva): Mit mondasz? – Hát elképzelhető az, hogy te őszinte légy? (Hirtelenül): De tudod mit? Jó! Beszélj, de azonnal… (Nézi): És vedd tudomásul, hogy félig már Isten előtt állasz!…
Az asszony: (szerényen): De hát mire vagy kíváncsi? A cipészsegéd (röviden): Mindenre!
Az asszony: Mindenre? – (Ránéz): Azt mind nem tudom ám elmondani…
A cipészsegéd: Úgy? – Szóval ez még nem is minden? – De nem baj. – Lássuk akkor is. Csak fejem – szét ne menj!… (Fel-lejár. – Szünet.) Szeretsz, vagy nem szeretsz – az az első kérdés…
Az asszony (ártatlanul): Én téged nem szeretlek…
A cipészsegéd (felordít): Mit mondasz? – Nem, nem, ne beszélj… És ne őrjíts meg engem…
Az asszony (ártatlanul): Te akartad…
A cipészsegéd (összeszedi magát): De igazad van. – Szembe kell nézni… Folytassuk csak. – Szóval nem! – értem ezt is… Vagyis semmi érzés nem köt hozzám… így van ez? – De őszintén beszélj!…
Az asszony: Hát… – ha meghalnál, biztosan sírnék…
A cipészsegéd (kacag): Sírnál?… No, ne mondd!…
Az asszony (ránéz): Hát persze, hiszen megszoktalak!…
A cipészsegéd (iszonyodva): Megszoktál? (Szünet). No, de jól van így is!… Vigyázzunk csak… (Félénkebben): És sosem is szerettél?…
Az asszony: Muszáj volt hozzád menni…
A cipészsegéd: Muszáj volt? – Mért?
Az asszony: Cseléd voltam…
A cipészsegéd: Úgy? (Szünet.) És kit szeretsz?…
Az asszony: Nem tudom. – Akit még nem ismerek olyan jól.
A cipészsegéd: Úgy? – Szóval ha behozok ide neked egy kéményseprőt?…
Az asszony (lelkesen)): Ha te hozod, az még jobb…
A cipészsegéd (felordít): Miket beszélsz?…
Egy hang (a sötétből, talán a vándoré): Nyugalom!…
A cipészsegéd: Igaz, igaz, nyugodtnak kell lenni. – És akárkit behozok, – az mindegy?…
Az asszony (szelíden): Mindenki jobb, mint te vagy…
A cipészsegéd (őrjöngve): Mindenki jobb?… Te vigyázz!…
Egy hang (a sötétből): Nyugalom…
A cipészsegéd (maga elé): Most legalább mindent tudok…
Az asszony: Nem mindent…
A cipészsegéd (nem figyel rá): Hála Istennek! – (Lerogy egy székbe) Most végre megnyugodtam. – Meg. – Érzem. – (Szinte vidáman): Tudod, milyen jól érzem most magam?…
Az asszony: No, hála Istennek…
A cipészsegéd: (szinte kedvteléssel): És mondd, te kis bestia… mondd csak – beszélj… Hogy is? – Hát mondd csak… Aztán azt a szegény kéményseprőt is csak úgy egy-kettőre megcsalnád?… (Feláll megint.) De beszélj!…
Az asszony (ártatlanul): Talán… (Szünet.) Mert a változatosságot szeretem…
A cipészsegéd (fel-lejár): Mégis csak jobb volna, ha kidobnálak…
Az asszony: Te megint csak kezded elölről…
A cipészsegéd: Amíg élek, kezdem elölről…
Az asszony: Az akartad, hogy őszinte legyek…
A cipészsegéd: Igen… de annál nagyobb a titok… És a vágy: hogy megfogjalak és megcsavarjalak, – így! (A nyakát fogja.) Ide felém! Vagy a nyakad kitekerem. (Szünet). Három gyerek van, most mit csináljak vele?
Az asszony: Majd a jó emberek segítenek…
A cipészsegéd (sötéten): Segítenek? A világ rossz. (Szünet.) Ha kidoblak, a három gyerek éhen marad… Ki főz nekik?
Az asszony: Majd lesz nekik mostohaanyjuk…
A cipészsegéd (ordítva): És jó az? – És ki jön nekem ide három gyerek mellé? – Én szoptassam a kicsit? (Szünet. – Maga elé): Nem, a világ nem segít… (Fejet csóvál).
Az asszony (felnéz rá): Hát akkor?…
A cipészsegéd: A kicsit kiteszem a parkba – egész egyszerűen… A két nagyobb pedig menjen koldulni – mezítláb!…
Az asszony (feljajdul): Mezítláb!
A cipészsegéd: Ugye fáj?…
Az asszony (fájdalommal): Anya vagyok!…
A cipészsegéd: Te vagy egy anya? – Ilyen volt az én anyám?…
Az asszony: Oh, – az már régen volt…
A cipészsegéd: Oh, – mondja… (Ráförmed): Megint finomkodol? És amellett összeállsz egy biciklistával!…
Az asszony: Mit tegyek? – Ha néha megkívánom… az ilyet is…
A cipészsegéd: Megáll az eszem…
Az asszony: Mit tegyek? Ha így vagyok teremtve…
A cipészsegéd: De nem baj. – Semmi se baj most már. Hiszen rúglak én ki úgyis… (Fel-lejár.) És hogy én velem mi lesz, az úgyis egyre megy! – (Keserűn): Megint kapualjakban, szutykos cselédek után… (Szünet. – Maga elé): Olyanok, mint a legyek. (Felordít): Mert rettenetes ez az én szegénységem! (Ellankad): És a világ nem segít!…
Az asszony (felnéz rá): De én segítettem…
A cipészsegéd (egy helyben állva): Mit szégyelljem én magam? Megígértem, hogy kidobom… De muszáj azt megtartani? Mikor a dühnek vége… És én magam is más véleményre jöttem… (Töprengve): De milyen véleményre? (Szünet. – Az asszonyhoz), Megcsaltál?
Az asszony: Meg.
A cipészsegéd: Sokszor?
Az asszony: Bizony sokszor… (Sóhajt.)
A cipészsegéd (rezignáltan): Akkor meg úgyis egyre megy. De hiszen én eddig is csak vele éltem. (Felragyog az arca): Igaz is! – (Diadalmasan): Csakhogy nem tudtam róla!…
Az asszony (melegen): Na látod… És ha nem volnál olyan szörnyeteg, – mindjárt jobban is szeretnélek…
A cipészsegéd (felfigyel): Hogy mondod? (Élénken): És én is megcsaljalak?…
Az asszony: Ha rávisz a lélek…
A cipészsegéd (ordít): De van nekem ehhez időm? – Egy ilyen cipésznek? (Szünet. – Nézi az asszonyt): Mi kár volt benne eddig is?… ha vesszük. – Volt neki melle, lába, mindene – és én nem tudtam semmiről… (Hirtelenül, prózaian): Kelj fel! – nem öllek meg…
Az asszony (felugrik): Folytatunk mindent a régiben?…
A cipészsegéd: De ha aztán megint rájövök valamire… akkor jaj neked!…
Az asszony (alázatosan): Csak verj meg…
A cipészsegéd: A szívem úgyis csupa seb…
Az asszony (vigasztalón): Okosabb leszek én ezentúl, ne félj…
A cipészsegéd (melléje áll): Hát jó az, ha megverlek, – mi?
Az asszony (alázatosan): Oh, ne tedd máskor…
A cipészsegéd: Oh, ne tedd, – mondja. Mintha teste se volna… Mint egy hableány – egy finomabb lény… Hát mondd, hogy tudsz olyan állat lenni mégis? Nem tudsz a vágyaidon uralkodni?
Az asszony: De tudok. – De akkor unom az életem…
A cipészsegéd: Ez igaz. – Én is. (Szünet. Sóhajt:) Nehéz az élet!…
Az asszony (élénken, melegen): Látod apukám… Hiszen ezt mondom én is… hogy milyen nehéz az élet!… (Szünet.)
Változás.
Országút. A nap süt. Az atyafiak ott fekszenek. A vándor feltápászkodik éppen. Az első atyafi (felkönyököl, megvetőn): Ez a te bölcsességed?
A vándor: Ez hát. – No mit szólsz hozzá?…
Az első atyafi: Ez nem bölcsesség… (Köp egyet.)
Hangok: Ez a valóság… De nem is!… Útszéli szemtelenség!…
A vándor (nevet): Vedd annak, ha nem fér a fejedbe!…
Az első atyafi (feltápászkodott): Ami sok, az sok!… hiába!…
Hangok: Aztán mi gyün ki ebbűl?… Hadd halljuk… Hadd okosodjunk!…
A vándor (nevet): Hogy mi? – Hát az, hogy az élet sokféle… És ez éppen a ti szerencsétek, nyavalyás semmiháziak… Mert csakis így csurran ám mindnyájatoknak egy s más… (Körüljár a tányérral:) Ki avval a garassal… Majd ingyen tanítlak…
Az atyafiak (talpon teremnek): Micsoda? – Hát aztán mire tanítottál?… (A szemek összevillannak.)
Az első atyafi (egy nagy pofont ad a vándornak).
A vándor (letörli arcát, – szomorúan): Ezt tudhattam volna előre…
Az első atyafi (feléje megy újra): Hát aztán mire tanítottál? (Még egy pofont ad neki.)
A vándor (hátrálva): Segítség!
Az első atyafi (nevet): Kit hívsz te itt – mi? – Mikor az egész határ egy vélemény?… (Parancsot ad): Láss neki!… (Elagyabugyálják).
A vándor (jajgat).
Hangok: Ugye jaj? – Hát hogy ne panaszkodj… itt a jó pofon…
Az első atyafi: No még a tetejébe…
Hangok: Csak a fejit, – hogy meg ne sántuljon…
A vándor (ordít): Az asszony hű, az asszony jó!…
Az első atyafi: No csakhogy! – Mondod-e már?
A vándor (ordít): Az asszony hű, az asszony jó!…
Az első atyafi (parancsot ad): Lazítani! (Elengedik. Szünet). No mondjuk ki mi is!
Kórus (tompán): Az asszony hű, az asszony jó!…
A vándor (rájok bámul): Én csodállak benneteket… Hát mégis?…
Az első atyafi: De mégis ám, azt a teremtésedet!…
A vándor (álmélkodva): Még ezek után is? – Hisz akkor már nem is buták… de bölcsek vagytok magatok is…
Az első atyafi: No, ugye? – Mi szükség itt rád?
A vándor (kinyilatkoztatásképpen): Fajankók, mondok nektek hamar valamit… Diktum-faktum! – Minket embereket néha a butaság tesz ám naggyá… (Szünet). De mi legyen akkor énvelem a földön?
Az első atyafi: Hát csak jöjj el máskor is, ha nem félsz… A jó színjátékot megnézzük azér’… Igaz-e, testvérek?
Hangok: Meg, meg, csak gyere… (Nevetés).
A vándor: Nem én, többé! – Inkább szégyellem magam és megyek… (Elinal.)
Az első atyafi (utánarúg, utánaszól): Azér!… (Az atyafiak röhögnek.)
Függöny.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi