Barta Lajos: Az indiai út • Dráma egy felvonásban
Barta Lajos: Az indiai út •
Dráma egy felvonásban
Dráma egy felvonásban
Személyek: A férfi; A nő. – Történik ma.
Előkelő legénylakás: hátul leomló függöny, nyílásán át távlat a hálószobába. Balról ajtó egy másik szobába, jobbról az előszobába. Rendetlenség, széthányt ruhák, fehérnemű, könyvek. Egy szembeszökő asztalon könyvek oszlopba rakva. Innen menekül valaki, aki fölégette maga mögött a hidakat.
A férfi (harmincéves, gazdag, atlétatest, művelt arc, szellem és idegek valami végletes állapotban, a tisztultság katasztrófa mögül világít az arcra és a szemekbe).
A nő (magas, erős, fekete, gazdag, szellemi lény, sportlény, vulkanikus arc, nagy élettudat és létbiztonság, de most szertelenségtől fölzaklatva).
A férfi (csomagol). A nő (belép). A férfi (megvan lepve). A nő: megijedtél? A férfi: Későbbre vártalak. A nő (körülnézett). Te elköltözöl? A férfi: Elköltözöm. A nő: Hová mégy? A férfi: Nem tudom. A nő: Miért hagyod el a kedves lakást? A férfi: Még meg fogod tudni. A nő: Miféle hangsúlyaid vannak? A férfi: Nem jól hangsúlyozok? A nő: Arculcsapón hangsúlyozol. A férfi: Bocsásd meg! A nő: Ej! nem arról van szó, hogy megbocsássak. A férfi: A légkörtől van!…A nő: Milyen légkörtől? A férfi: Ahonnan a szavak jönnek. A nő: Össze van nyomva a tüdődben a levegő? A férfi: Az egész bensőm össze van nyomva: csak a fejem van kitágulva. A nő: Mi van a szemeddel? A férfi: Különösnek találod a szememet? A nő: Nem ismerem ki magam a szemeden. A férfi: Hogy ismernéd ki magad! A nő: Azelőtt nem így néztél. A férfi: Nem, egészen másképp néztem. A nő: Most a végtelenbe nézel. A férfi: Odanézek. A nő: Mióta van szemedben folyton a Végtelenség? A férfi: Mióta az egyéni tudatom végtelenségi tudattá lett. A nő: Csak nem fogod azt mondani, hogy egy Sokrates, egy Buddha, vagy egy Krisztus tudata van benned? A férfi: Akkor sohasem állnék depressziók alatt. A nő: Depressziók alatt állsz? A férfi: Igen. A nő: Mégsem olyan könnyű végezni velem! A férfi: Végezni? A nő (most nem fog más magyarázatot tűrni): Végezni! A férfi: Nem! A nő: Nem „végezni” az, amit velem csinálsz? A férfi: Egészen más valami. (Kis szünet.)
A nő: Te már megint a robbanásra vársz? A férfi: Milyen robbanásra? A nő: nem robbanás szakította-e föl, ami köztünk van? A férfi (belerázkódik az emlék megélésébe). Irtózatos volt… A nő: Irtózatos? – Nem, csak példátlanul szemtelen voltál fiacskám. A férfi: Így nevezed? A nő: Nos, nem akarsz engem többet. A férfi: Nem. A nő: Nem tudsz engem többet akarni. A férfi: Nem. A nő: Sőt, én sem akarhatlak többet. A férfi: Nem. A nő: Mert az olyan lenne, mint a vérfertőzés. A férfi: Olyan lenne. A nő: Ez egy lelki kataklizma nálad. A férfi: Az. A nő: Mely végeredményben az egész emberiség krízisében gyökeredzik? A férfi: Abban gyökeredzik…(Kis szünet.)
A nő: És most azt hiszed, a helyzet tragikus? A férfi: Tragikus! A nő: Te azonban nevetséges vagy. A férfi: Meglehet. A nő (ingerültsége fölhullámzik): Hetek óta türelemmel vagyok irántad. A férfi: Köszönöm. A nő: De ma beszélni fogsz! A férfi: Igen. A nő (szertelen feszültséggel): Beszélni fogsz! A férfi: Mindent el fogok mondani. A nő: Azért jöttem ide. A férfi: Tudom, hogy azért vagy itt. (Kis enyhülés áll be).
A nő (föltünik neki az exponált könyvoszlop, odamegy, fölveszi a köteteket): Bucke: „Kozmikus Tudat”; Lepadar: „Az indiai lélek” – olvastam; Jannecourt: „Buddha és a világlélek.” Tuddge: „Az élet értelme” – olvastam. (Pillanatnyi szünet után). Te el akartad előbb tüntetni a jeleket? A férfi: Milyen jeleket? A nő: Az elköltözés jeleit? A férfi: Igen. A nő: Te azt hiszed, hogy a mai találkozás után nem látjuk egymást soha többet? A férfi: Azt kell hinnem. A nő (pillanatnyi szünet után). Feladod a gardróbodat? A férfi: Igen. A nő: Nem élsz többet társas életet? A férfi: Nem fogok. A nő: Könyvtáradat is szétdobáltad? A férfi: Céltalanná lett. A nő: De ezeket a könyveket itt magaddal viszed? A férfi: Barátaim. A nő (fölvillanással): Te menekülsz! A férfi: Menekülök. A nő: Őszinte vagy. A férfi: Szenny nem fog többé hozzám férni. A nő: Be voltál szennyezve? A férfi: Igen. A nő: Mivel voltál beszennyezve? A férfi: Hazugsággal. A nő: Az általános élet-hazugsággal, vagy egy speciális hazugsággal? A férfi: Mind a két hazugsággal. A nő: Az aszkéta konokságával beszélsz. A férfi: Látod? A nő: És úgy érzed, hogy megnőssz az aszkézisben? A férfi: Nem azért vagyok ilyen, hogy valamit érezzek, hanem mert valamit érzek, vagyok ilyen. A nő: Mi elől menekülsz? A férfi: Meg fogod tudni. A nő: Azelőtt csupa erő, egyensúly és biztonság voltál! A férfi: Ez voltam azelőtt. A nő: És most valami szétfolyó gerinctelenség vagy. A férfi: Kiegyenlítődtem. A nő: Megvetlek. A férfi: El fogom viselni. (Szünet.)
A nő (sokáig nézi). Egészen idegen kifejezés van rajtad! A férfi: Ilyenné lettem. A nő: Mintha egy leégett világ fölött ülnél. A férfi: Ott ülök. A nő: És az üszök feketesége ott az arcodon. A férfi: Hagyd lenni! A nő: Szép vagy. A férfi: Nem illik most ilyen beszéd! A nő: Egészen új szépség van rajtad. A férfi: Ne folytasd. A nő: És ha mégis megkívánlak? A férfi: Ne tedd! A nő: Tilalmad tartson vissza? A férfi: A bűn! A nő: Ilyesmi nincs. A férfi: Életre kel. A nő: Bűn csak volt. A férfi: A bűn lett! A nő: Hol és miből lett a bűn? A férfi: Kettőnk között lett a bűn. A nő: Akkor a bűnt akarom. A férfi: Nem akarom! A nő (A szájára akarja vetni magát). A férfi (nem engedi). A nő (birtokba akarja venni az egész férfit). A férfi (nem engedi magát). Birkóznak, mint a két atléta, az egyik a támadás, a másik a védelem dühös szenvedélyében sem véti el a szabályszerű mozdulatokat). A nő (hirtelen kivonja magát). Hagyd! A férfi (hagyja). (Szünet.)
A nő: Ide fejlődtek köztünk a dolgok. A férfi: Igen, ez különös fejlődés volt. A nő: Ej! nem logikai megállapításokról van itt szó! A férfi: Tudom. A nő (két tenyere közé kapja a férfi fejét). A férfi (hagyja). A nő (sokáig nézi a homlokát). A férfi (nem tudja, mit akar vele). A nő: Semmit sem tudok elolvasni a homlokodról. A férfi: Csont és bőr. A nő: Meredek fal, mögötte a téboly. (Elereszti). A férfi: nem a téboly! A nő: Hát mi? A férfi: Az alázatosság. A nő: Ha-ha-ha-ha. A férfi: Mérhetetlen alázatosság. A nő: Ha pimaszságot alázatosságnak neveznek. A férfi: Önmagát megsemmisítő alázatosság. A nő: Alázatosságból mondtad föl viszonyunkat? A férfi: „Fölmondani”? A nő: Megbotránkozol? A férfi: Nincs benned kegyelet? A nő: Fölényeskedni mersz? A férfi: Nem hinném, hogy fölényben lennék. A nő: A hangod fölülről jön. A férfi: A lábad előtt vagyok (mintha oda akarna borulni). A nő (sikolt). Nem!…Még meg találnálak rúgni! A férfi: Mindegy. A nő: Milyen nyálkás gyávaság! A férfi (határozottan) Nem gyávaság! A nő: Bátorságnak mondjam? A férfi: Bátorság! A nő: Bátorság kell hozzá? A férfi (erősen): Bátorság! A nő: Mihez? A férfi: Túl lenni mindenen. (Kis szünet.)
A nő (lecsavarja fölindultságát): Beszéljünk nyugodtan! A férfi: Bár lehetne! A nő: Te nem hiszed? A férfi: Szeretném hinni. A nő: Végzetesnek tartod a helyzetet? A férfi: Előttem minden olyan világos. A nő: Ennyi világosság talán engem is fölvilágosíthatna? A férfi: Szeretném. A nő: Honnan vetted ezt a pózt? A férfi: nem póz! A formám! A nő: Csak úgy szipog belőled a dekadencia. A férfi: Összetéveszted a dekadenciát valamivel. A nő: És pedig fiacskám? A férfi: Ez a túlsó part! A nő: Ön a túlsó partról beszél? A férfi: Onnan! A nő: Akkor a megsemmisülés nosztalgiája vonít magából, fiatalember. A férfi: Leegyszerűsödtem és ezt még nem tudta megérteni. A nő: Elkorcsosulni – annyi mint leegyszerűsödni? A férfi: Mi két véglet lettünk. A nő: A végletek – véglete. A férfi: Éppen azért összehozhatatlan. A nő: Összehozni? Nem! Soha! A férfi: De elrendezni talán? A nő: Turkálni akarsz az idegeimben? A férfi: Mindent a maga igazi helyére tenni és a maga igazi értelmére hozni. A nő: Nálam irtózatosan megbuktál. A férfi: Irtózatosabban, mint gondolod. A nő: El kellett volna tűnnöd! A férfi: Miért? A nő: Lődd fejbe magad! A férfi: Előbb valamit el kell végeznem. A nő: Golyót a fejedbe! Hogy mégis mutass valami formát. A férfi: Meg fogom tenni. A nő: Az utálatom határtalan. A férfi: De még nincs kimerítve. A nő: Mit akarsz velem? A férfi: Merítsd ki az utálatod! A nő: Ilyen meggyalázottság! A férfi: Mit értesz meggyalázottság alatt. A nő: Hogy azé voltam, aki lettél. A férfi: Sokkal nagyobb gyalázatról van szó. A nő: Az én gyalázatom? A férfi (pillanatnyi gondolkodás után): A mi gyalázatunk! A nő (ettől egészen hideg és józan lett): Ülj le! (leül). A férfi (leül). A nő: Én csak az utóbbi időben vettem rajtad változást észre. A férfi: Mert kettős folyamatban voltam. A nő: A folyamat? A férfi: Az én, aki voltam, még eltakarta az ént, akivé lenni készültem. A nő: És mit csináltál avval, aki benned készült? A férfi: Elhazudtam. A nő: Mindenesetre jól hazudtad el magad. A férfi: Én komédiás és csaló vagyok. A nő (alig bír a meglepetéssel): Mióta vagy komédiás és csaló? A férfi: Amióta először találkoztunk. A nő: Te egészen megőrültél! A férfi: Nem! Én csak megváltoztam. (Kis szünet.)
A nő: Szóval megváltoztál? A férfi: Teljesen megváltoztam. A nő: És miáltal változtál meg? A férfi: Az Idő ereje által. A nő: Az idő ereje? Ez mindenesetre valami. A férfi: Megéléseim által. A nő: Külső, vagy belső megéléseid által? A férfi: Egy centrális megélés által! A nő: És az? A férfi: Te!…A nő (miután elszámolta ezt a kijelentést): Azonkívül! A férfi: Olvasmányaim által. A nő: Mindenesetre nagyon jól válogattad össze olvasmányaidat. A férfi: Hitványságomban van valami jó mag és az irányt mutatott. A nő: Hitvány vagy? A férfi: Voltam. A nő: És most már nem vagy az? A férfi: Talán meg tudom váltani magam. A nő: Vagyis, meg akarsz szabadulni tőlem? A férfi: Magamtól akarlak megszabadítani. A nő: Köszönöm. A férfi: Mert én csak elaljasítottalak. A nő (azt hiszi, ez valami rögeszméje): Lealjasítottál? A férfi? Igen. A nő: Avval, amit már tudok vagy avval, amit még nem tudok. A férfi: Avval is, amit már tudsz és avval is, amit még nem tudsz. A nő: És ez két év után jut eszedbe? A férfi: Kész vagyok felelni ezért. A nő: Mivel akarsz felelni? A férfi: Az életemmel. A nő: És ha már meg is öllek? A férfi: Talán kiegyenlítődől. A nő: Mit egyenlítsek ki? A férfi: A csalódás veszteségét. A nő: Kimondhatatlanul deprimálva vagyok. A férfi: Mert annak látsz, ami vagyok. A nő: Testedet a testemmel, szellemedet a szellememmel egyenrangúnak tartottam. A férfi: Illúzió volt. A nő: Egyenrangú is voltál! A férfi: Most ragaszkodni fogsz ehhez a nézetedhez! A nő: Szükségem van erre a nézetre. A férfi: Hogy elviseld a kiábrándulást. A nő: Egyenrangú voltál. A férfi: Tévedtél. A nő: Ezerszer meggyőződtem róla. A férfi: Ezerszer tévedtél. A nő: Mibe hajszolsz. A férfi: A kétségbeesésbe. A nő: Miért akarsz kétségbeejteni? A férfi: Mert hátra van a még nagyobb kétségbeesés. A nő: Te úgy tettél, mintha egészen méltó lettél volna hozzám. A férfi: Te olyannak hittél, amilyennek tudni akartál. A nő: És ha vizsgáltalak volna? A férfi: Még jobban csaltam és hazudtam volna. A nő: Miért?? A férfi: Hogy tovább is bírhassalak… (Kis szünet.)
A nő: Te szép, egészséges, művelt voltál. A férfi: Te is szép, egészséges, művelt voltál. A nő: Zenéltél, táncoltál, sportoltál. A férfi: Te is zenéltél, táncoltál, sportoltál. A nő: Te erős voltál! A férfi: Te is erős voltál. A nő: Exaltációinkban nemcsak a mirigyek és a tudat, de az izmok mámora is volt.!… A férfi: Különös mámor volt. A nő: Örömeink zavartalanok voltak… A férfi (hallgat). A nő (magasra szítva áll a csend kifeszített várakozásában). A férfi (mint a bomba): Soha! A nő (sokáig nem tud magához térni). A férfi (ez irtózatos, de elkerülhetetlen volt). A nő: Örömöd mindig hiánytalannak látszott! A férfi: Látszott. A nő: Az öröm hiánytalanságát is hazudtad. A férfi: Hazudtam. A nő: Tudatosítottad a hiányosságot? A férfi: Tudatosítottam. A nő: Testi hiányosság volt? A férfi: Lelki. A nő: Nálam? A férfi (erősen): Nem nálad! A nő: Tehát nálad? A férfi: Nálam. A nő: De visszahárult rám? A férfi: Visszahárult. A nő: És nem voltam mindaz, ami neked kellett volna? A férfi: Nem voltál. A nő: Az egyesülésünk nem volt tiszta épség? A férfi: Nem lehetett. A nő: Csorbaság volt benne és salak. A férfi: A teljesség nem volt! A nő: Te mindenáron össze akarsz törni? A férfi: Össze vagy már törve. A nő: Sohasem fogsz összetörni. A férfi: Lenn vagy már a mélységben? A nő (már egészen zilált): Mit akarsz a mélységgel? A férfi: A mélység fenekére kell szállni. A nő: Meg akarsz aszkézissel mételyezni? A férfi: Csak a feneketlenségből lehet mindenen túlra emelkedni! A nő: Én a feneketlen életkedv vagyok. A férfi: De előbb keresztül kell jutnod rajtam!… A nő: Te gazság, őrület és feloszlás vagy. A férfi: Én a kiegyenlítődöttség vagyok és… A nő: Hulla! A férfi: …Békesség. A nő: Megmérgeztem magam rajtad. A férfi: Nem akarod a békét? A nő (retiküljéből revolvert ránt elő). A férfi (kész a megsemmisülésre). A nő (tehetetlen az áldozatiságnak evvel a formájával szemben). A férfi (várja, hogy mi lesz vele). A nő: Mint a féreg – összegörbült! A férfi (fölegyenesedik, letépi a gallérját, meztelenre tépi a mellét). A nő (az asztalra dobja a revolvert). (Hosszú szünet.)
A nő: Most itt lenn vagyunk a völgyben. A férfi: Milyen völgyben? A nő: Két csúcs között a völgyben. A férfi: Mit nevezel csúcsnak? A nő: A te elkorcsosultságod és az én teljességem. A férfi: Bántsál jobban. A nő: Túl vagyok rajtad! A férfi: Szuverén lehetsz velem szemben. A nő: Te az én nagy elhibázásom voltál. A férfi: Most már tudod, hogy mi voltam? A nő: A ballépésem vagy. A férfi: Vagyok. A nő: Én a tied voltam legelőször! A férfi: Az enyém voltál. A nő: A dologban nem ez a fontos! A férfi (behunyja a szemét, fejét hátrahajtja, fogadni akarja, ami rázuhog). A nő: Nem a fizikai érintetlenségem! A férfi (áll). A nő: De a megkívánásnak, az odaadásnak az érintetlensége. A férfi (áll és fölvesz mindent). A nő: A vágynak a szüzességéről van szó! A férfi (összekulcsolja kezét, elkezd előre-hátra hajladozni, minthogy szavakkal nem lehet, csak evvel a néma reflexszel felelhet). A nő: az életerőnek és az életerőmnek a töretlensége az, ami odavan. A férfi (himbálja felsőtestét, mint aki imádkozik). A nő: Az egész valómnak a töretlensége van oda. A férfi (himbálja felső testét). A nő: Ezért sohasem fogsz egészen kimenni az életemből. A férfi (mintha még mindig némán, behunyt szemekkel imádkozna). A nő: legfeljebb elmeríthetlek valami ködben. A férfi (hajladozik). A nő: Föl fogsz ugyan újra és újra merülni. A férfi (hajladozik). A nő: Többször foglak a ködbe fojtani. A férfi (hajladozik). A nő: De végleg soha meg nem gyilkolhatlak. A férfi (hajladozik). A nő: Imádkozol? A férfi (hajladozik). A nő: Rózsafűzért mondsz? A férfi (mint az inga, melyet nem lehet megállítani). A nő: Állj meg! (megfogja és megállítja). A férfi (lassan kinyitja a szemét, nagy szemekkel nézi a nőt, mintha most látná először, mert a szenvedés ingó reflexeiben sok kimondhatatlant dolgozott föl magában): Valamikor én is olyan voltam, mint te. A nő: Igen… te illettél hozzám. A férfi: Fiatal, szenvedélyes és gazdag voltam. A világot egy gömbnek éreztem, én a központjában álltam, néhány megtanult gondolattal elnyúltam a gömb faláig… ezért nagyságot éreztem magamban. A nő: Messziről kezded! A férfi: Egyike voltam a sémáknak, miket milliószám készítenek el naponta: a családban, az iskolában, a termelő életben. A nő: Mikor fogsz a végére jutni? A férfi: Te a szeretőm voltál. A nő: Nem! A férfi: Nem? A nő: Én kiválasztottalak páromnak és te párodnak választottál. A férfi: Kölcsönösen kiválasztottuk egymást. A nő: Ez kielégített és boldoggá tett engem. A férfi: Színház, hangverseny, tánc, hivatal, utazások. Minden csupa ismétlés volt, csak a technika őrjöngött, ezáltal jött valami új is. A világ befejezettnek és céltalannak látszott. – Akkor történt az, hogy megutáltam magamat és a világot. A nő: És ez egyetemes ájultságodhoz vezetett. A férfi: Ez oda vezetett, hogy föladjam az európai életformát. A nő: Menj orvoshoz! A férfi: Nincs miért orvoshoz mennem. A nő: Menj pszichoanalitikushoz! A férfi: Nincs miért pszichoanalitikushoz mennem. A nő: Menj belgyógyászhoz! A férfi: Nincs miért belgyógyászhoz mennem. A nő: Benned megtört valami. A férfi: Semmi sem tört meg bennem. A nő: Baj van a belső szekrécióiddal. A férfi: Én egészséges vagyok. A nő: Mi történt veled akkor? A férfi: Revelációim voltak. (Kis szünet.)
A nő: Viszonyunkból revelálódtál viszonyunk tarthatatlanságára. A férfi: Viszonyunkból a világ utálatára. A nő: És miért ilyen későn viszonyunknak ez a revelációja? A férfi: Mert te doppingoltál. A nő: Mivel doppingoltalak, fiúcska? A férfi: Józan tárgyszerűségeddel. A nő: Mire vonatkozott józan tárgyszerűségem? A férfi: A szexualitásra. A nő: Én a megtudatosodott nő vagyok, a modern asszonyember. A férfi: Nekem idegen volt a szexualitásnak ez a rideg tárgyiassága. A nő: Mert egy régebbi emberforma voltál. A férfi: Az vagyok. A nő: Mert nem tudtad, mi a túlintellektualizált új nő életelve és élettechnikája. A férfi: Talán tudtam, de elutasítottam. A nő: Azért mégis elfogadtál. A férfi: Ezt tettem. A nő (most látja): Ez a szakadék! A férfi: Hogy jutsz át ezen a szakadékon? A nő: Ezen nem lehet átjutni. A férfi: Mikor a doppingból magamhoz tértem, láttam, hogy milyen nyomorult vagyok. A nő: És akkor átjutottál a szakadékon? A férfi: átjutottam. A nő: Mert szennyrevelációid lettek. A férfi: Mert a jóvá tevés vágyára revelálódtam. A nő: És kibújt belőled a – nyárspolgár. A férfi: Jó, hogy csúfolódsz. A nő: Mert könnyebben lehetsz hitvány hozzám. A férfi: Igazad van. A nő (kis szünet után): És most mi lesz veled? A férfi: Amit te fogsz velem csinálni. A nő: Mit csináljak veled? A férfi: Megölsz, vagy élni hagysz. A nő: És ha megöllek? A férfi: Megoldottál az én számomra mindent. A nő: És ha élni hagylak? A férfi: Kivándorlok a termelésből. (Kis szünet.)
A nő (ez meglepte): Mit akarsz a termeléssel? A férfi: A termelés a társadalom. A nő: A társadalom az ember. A férfi: A társadalom a gép és függvénye az ember. A nő: Mit akarsz a gép-társadalommal? A férfi: Nem akarok áru, forgalom és haszon függvénye lenni. A nő: Hát mi akarsz lenni? A férfi: A géptől független ember akarok lenni. A nő (azt hiszi, hogy megértett mindent): A nagy delírium! Az emberré válás delíriuma. A férfi: Vágy a Teremtéssel egyesülni! A nő: Most tele van a Föld utazó ügynökökkel. Emberiségmegváltásban utaznak és ázsiai világérzést akarnak beoltani Európába. Te is bedőltél nekik. A férfi: Nem hiszel az újjászületésben? A nő: Most megint doppingolva vagy! Indiai világérzéssel vagy doppingolva. A férfi: Az idő ereje megragadja a gép-társadalombeli embert, a gép-lány kifordul önmagából… meglát és átértékel mindent… leegyszerűsödik és kimegy a termelésből. A nő: Széljegyzetek az emberiség krízisének margójára. A férfi: Nekem ez a széljegyzet: a lenni, vagy nem lenni. A nő: És mihez akarsz a termelésen kívül fogni? A férfi: Dolgozni akarok. A nő: Eddig is dolgoztál? A férfi: Osztályvezető voltam egy nagy vállalatnál. A nő: A termelésen kívül nem akarsz osztályvezető lenni? A férfi: Teherhordó leszek a kikötőkben. (Ez a mondat sokáig kicseng.)
A nő (ez megütötte): Ebben mintha lenne valami nagyság! A férfi: A Végtelenség jelentkezése. A nő: A Végtelenség a zsákok alatt? A férfi: A tehernek és bűnnek a nyomását akarom érezni… A nő: Nekem is van egy revelációm. A férfi: Bárcsak megtalálnák az igazi gondolatot. A nő: Milyen gondolatot? A férfi: Melyben megnyugodhatsz. A nő: A gondolatot az életáradás helyébe tenni? A férfi: A gondolat adja meg az életáradás értelmét. A nő: Talán ennél többet is megmenthetek magamnak? A férfi: ne legyenek illúzióid! A nő: Nem lehetne-e a természetes töretlenség helyébe valami extázist tenni? A férfi: Kezdődik már a kétségbeesésed? A nő (behatóan): Te káoszban vagy. A férfi: kijöttem a káoszból. A nő: Nem ismered föl a magad konfliktusát. A férfi: Mindent fölismertem. A nő: Ez egy végveszélyben lévő világ!… A férfi: Látom. A nő: A középen nincs benne semmi, csak a végletekben. A férfi: Tudom. A nő: A végletekben csúcsosodik föl minden! A férfi: Mit akarsz a végletek fölcsúcsosodásával? A nő: Minden feszültség ott vár robbanásra. A férfi: És aztán? A nő: Menj át a másik frontra! A férfi: Melyik frontra? A nő: A proletárok frontjára! A férfi: Miért a proletárok frontjára? A nő: Kiestél a gazdagok osztályvégletéből… A férfi: Ebből a világból estem ki. A nő: Menj át a másik osztályvégletbe! A férfi: Én ember akarok lenni. A nő: Az út az emberhez nem a passzivitás kozmikus filozófiáján, de a barikádokon át vezet. A férfi: Végeztem minden harccal. A nő: A barikádokra talán még el is mennék veled. nem hitből! Nekem csak műveltségem van, de hitem nincsen. Hanem a tiszta ész delíriumából. Előbb-utóbb úgyis el kell veszni, inkább a támadásban veszni el, mint a védelemben… A férfi: Én a szemlélődésre vágyom. A nő: Egy napon megostromolnánk saját palotáink! Ilyesmi illenék ebbe a sarkából kiesett világba. A férfi: Én a Világegyetemet akarom érezni. A nő: Nem! Rajtad már nem segít semmi. A férfi: Megmondtam. A nő: Te egészen elposványosodtál! (mellbe löki). A férfi (szeretné, ha bántaná): Üss még! (Szünet.)
A nő (új hangot üt meg): Öltözz át! A férfi (nem érti): Mit akarsz evvel? A nő: Szentnek a szőrcsuha illik. A férfi: Mindenesetre más ruhát veszek. A nő: Csakhogy ez itt nem a Ganges völgye! A férfi: Nem, ez egy európai világváros. A nő: Európában koldusok és szentek a rendőrség dutyijába kerülnek. A férfi: Óvakodni fogok a rendőrségtől. A nő: Európában a passzivitás filozófiájából idővel tetvek lesznek. A férfi: Szorgalmasan fogom a fehérneműt cserélni. A nő: Kinn a folyamon mindig vannak gabonás hajók, barátnőimmel majd kijárunk és gyönyörködünk a bicepsedben, mialatt a zsákokat hordod. A férfi: Köszönöm. A nő: Én majd fotografállak és honoráriumot veszek föl érted a képes lapoktól. A férfi: Nem hinném, hogy fotografálhass. A nő: Miért? A férfi: Elutazom. A nő (ez hat rá): Ú-úgy? A férfi: Ha elengedsz. (Kis szünet.)
A nő: Elengedlek. A férfi: Bombayba megyek. A nő: És Bombayban? A férfi: Dokkmunkás leszek. A nő: Ott közel leszel Buddha világlelkéhez… A férfi: Azt akarom. A nő: Azonkívül arrafelé nagyon piszkosak a kikötők. A férfi: Jártam ott… A nő: A piszok úgy látszik, megtisztulásodhoz tartozik. A férfi: A munkához, úgy látszik, a piszok tartozik. A nő: Neked, úgy látom, kész terveid vannak? A férfi: Igen. A nő: Te egy komoly, tervszerű bolond vagy. A férfi: Viselni akarom, amit viselni kell. (Kis szünet.)
A nő: No, veled készen vagyok. A férfi: Kiegyenlítődtél? A nő: Keresztüllépek rajtad. A férfi: Kötelességed magaddal szemben. A nő: A kutya ugat, a karaván halad. A férfi: Haladjál szerencsésen! A nő: Annyit be kell vallanom: kissé kellemetlen helyzetbe sodortál. A férfi: Nincs jogom új helyzetedet értelmezni. A nő: Most körül kell néznem a világban és keresnem kell magamnak valakit. A férfi: Nálamnál különbet fogsz találni. A nő: Kissé megégettem magam nálad, de megpróbálom kiheverni. A férfi: Vitalitásod mindent helyre fog hozni. A nő: Drága ár volt, de legalább megedződtem. A férfi: Te nagyon erős vagy. A nő: Én a kor ereje vagyok, te a kor kórja vagy. A férfi: Kezded visszanyerni a jókedvedet. A nő: Az első sok – idegsokk, de aztán kezd az ügy mulatságossá válni. A férfi: Vond ki magadnak az ügyből a mulatságosat! A nő: Akkor téged vonnálak ki. A férfi: Szikrázol. A nő: Van borod idehaza? A férfi (elkáprázva): Inni akarsz? A nő: Ne félj ideadni, szent remete! A férfi: Inni akarsz? A nő: Te nem innál, szép aszkéta? A férfi: Nem iszom. A nő: Holnap megtérsz, ma még Európa számlájára megy! A férfi: Mindent a magam számlájára írok (nyugalma kezdi elhagyni). A nő: Már kezdtél tűrhetővé lenni, elhagytad a gigantikus pózt és a nirvánás hangot… már csaknem olyan voltál megint, mint egy emberi lény. A férfi (hogy a folytatást elvágja, bort ad az asztalra és egy poharat tesz mellé): Igyál bort! A nő: Pincér! Még egy poharat! A férfi (még egy poharat tesz az asztalra). A nő: Ez a fordulat tetszik nekem, legyünk vidámak, barátom! A férfi (vörös bort tölt a nő poharába). A nő (tölt a másik pohárba): Ülj le velem szemben! A férfi (leül). A nő (nézi. Ahogyan itt gallér nélkül ülsz, föltépett mellel, ebben van valami a haláltáncból): Ez a majdnem-katasztrófa finomabb valami, mint a katasztrófa. (koccint). Igyál! (kihajtja borát). A férfi (is fölhajtja borát). A nő: A katasztrófa az ősparaszt, aki magára rántja a házat. Feldolgozni a katasztrófát és elstilizálni – ez az intellektualizmus pokoli rafinériája. A férfi: Beszélj csak! A nő: A dolog azért mégsem olyan egyszerű, mint talán gondolni lehetne. Fölhúzott idegekkel, mint fölhúzott fegyverrel járni a világ embererődjében és lesni: jön-e vad terítékre? És ha jön, megvizsgálni: milyen kívül és milyen belül. Megismerni a hangját és a hangsúlyát, ellesni a kisugárzását, mint ahogy az állatok ellesik az egymás szagát. Elképzelni százszor: lehetséges volna-e? És nem kapni választ. Végül mégiscsak beleomlani valami előre meg nem tudhatóba… Tölts bort! A férfi (tölt mind a kettejüknek). A nő: Te azért voltál nekem szenzáció, mert minden racionalizmusom dacára valahogyan hozzád omlottam. Nem úgy, mint egy liba, vagy egy átlag-nőstény, de mindenesetre mint egy megtudatosodott állat, aki azért mégsem gondolkodott eléggé. Pozitivizmusom mellett sokszor szégyelltem magam ezért. De te az első voltál!… Most ki és kik jönnek? A férfi: Te mindig fölényben fogsz maradni. A nő: Mert okosabb vagyok nálatok, náladnál is okosabb vagyok. A férfi: A te szellemed más, mint az enyém. (Kis szünet.)
A nő (új fordulattal jön): Nemsokára hajóra szállsz. A férfi: Holnap délben indulok. A nő: Van már jegyed? A férfi: Nincs szükségem jegyre. A nő: Ingyen utazol? A férfi: A fűtő mellett fogok szenet lapátolni. A nő: Te erős vagy. A férfi: Meg fogok élni az erőmből. A nő: És ha lelőttelek volna? A férfi: Más lapátolna szenet a fűtőnek. A nő (hirtelen ötlettel): Én is utazni fogok. A férfi: Utazzál! A nő: A te hajódon fogok utazni. A férfi: Az én hajóm Indiába megy. A nő: Jegyet váltok Indiába. A férfi: Tégy kedved szerint. A nő: Te a gépházban szenet lapátolsz, én a luxus-födélzeten flörtölni fogok. A férfi: Tedd. A nő: Semmi sem hoz ki sodrodból? A férfi: Mögöttem az özönvíz. A nő (fölhajtja borát): Én nem haragszom. A férfi: Köszönöm. A nő: Örökké úgysem tarthatott volna… A férfi: Örökké semmi sem tart. A nő: Az első férfin tehát túl lennék. Alig múltam huszonhárom éves… Még egészen fiatal vagyok. A férfi: Teremtőn fiatal. A nő: Te hány éves vagy most? A férfi: Harminc. A nő (a távolba): Szép hímszarvasom teherhordó szamárrá válik, intellektuális barátom harmincéves korában fakírrá lesz… tüzes alkonyat… egy teherhordó a bombayi kikötőben… izmai majd szétrepednek… lelke azalatt a Végtelennel párosodik… Kezdesz érdekelni engem. A férfi (komoran hallgat). A nő (hirtelen): Nem akarnál elbúcsúzni tőlem? A férfi: Menni akarsz? A nő: Három hete eltiltasz magadtól… A férfi (ijedten néz rá). A nő: Búcsúzzunk el egymástól! A férfi (kiszalad belőle): Nem! Soha! A nő (arcába önti a bort). A férfi (szó nélkül letörli arcát). (Kis szünet.)
A nő: Lemondtál talán a nőről? A férfi: Lemondtam. A nő: És ha nem mondtál volna le? A férfi: Hozzád nem nyúlhatok. A nő: Gátlásaid ilyen erősek? A férfi: Te nekem szent vagy. A nő: A gátlásból tabut csinálni, hogy igazolva legyünk! A férfi: Mindegy, hogyan magyarázod. A nő: Én sejteni kezdek valamit. A férfi: Vízióid lesznek? A nő: Én elkezdek félni. A férfi: Mitől félsz? A nő: Hogy még silányabb vagy, mint hittelek. A férfi: Ki tudja? A nő (ordít): Te! A férfi: Mit akarsz? A nő: Filiszter vagy? A férfi: Filiszter vagyok. A nő: Ezer százalékos filiszter vagy. A férfi: Ezerszázalékos filiszter vagyok. A nő: Szakításod nem hősi dolog. A férfi (még nem tudja, hogy a nő hova tart): Nem az. A nő: Csak filiszterségedet stilizálta föl az ostobaság gigantizmusába. A férfi: Ostobaságom gigantikus. A nő: Futásod Indiába nem a lélek epopéjája. A férfi (már érez valami hurkot): Nem az. A nő: Csak a filozófiától inficiált nyárspolgár tragikomédiája. A férfi (már megfogta): Az! Az! A nő (most eltakargatott centrális titokba tör): Nyisd ki a szád. A férfi: Nem nyitom. A nő: Mondd ki! A férfi: Nem mondom. A nő: Nem mered kimondani? A férfi: Nem merem. A nő: Majd én kimondom. A férfi (majdnem rémülettel): Nem! Ne mondd ki. A nő (magához kapja a fejét, a fülébe súg). A férfi (mintha megégették volna). A nő (elereszti a fejét). A férfi (mintha minden erő kiment volna belőle). A nő: Tehát – nem szeretsz? A férfi (most már mindegy): Nem szeretlek. A nő: Ez az? A férfi: Ez. A nő: De ez még nem minden? A férfi: Nem. A nő: A sötétebb dolog még hátra van. A férfi: Egészen sötét. A nő (megint elkapja a fejét). A férfi (ki akarja fejét szabadítani). A nő (lefogva tartja). A férfi (megadja magát). A nő (a fülébe súg valamit). A férfi (mintha meghalt volna). A nő (elereszti). A férfi (teste hátrabukik a székre). A nő: Ez az? A férfi: Ez! (most megszabadult minden gátlástól). A nő: Tehát: soha nem is szerettél? A férfi: Soha nem is szerettelek. A nő: Ez volt az örvény benned? A férfi: Örvény… A nő: Örvény a lélekben… A férfi: Az egész életemben. A nő: Le az élet fenekéig. A férfi: A feneketlenségig. A nő: Innen származtak revelációid. A férfi: A látományok innen jöttek. A nő: Evvel az örvényléssel ragadtad meg a világot? A férfi: Evvel. A nő: Európa válságát? A férfi: Európa válságát. A nő: A civilizáció válságát? A férfi: A civilizáció válságát. A nő: Az emberiség válságát? A férfi: A világ-periódust. A nő: Az örvény mindent kiforgatott magából és azután átértékelték mindent. A férfi: Nagyon sok volt, nem lehetett elviselni, majdnem ellapultam… Ki kellett menekülnöm a világegyetembe… A nő: És most kiszöksz a termelésből is? A férfi: Mit nekem gépeitek? Mit hajszátok? És mindaz, amiért megölitek egymást? A nő: És most a Világegyetemben vagy? A férfi: Könnyű vagyok és szabad. A nő: Érzed a végtelent? A férfi: A Végtelen vagyok… A nő: Sima combjaimról kiestél a Világegyetembe… A férfi: Onnan estem ki. (Kis szünet.)
A nő: Ez megrázó is lehetne, ha masztodonság nem lenne. A férfi: Ez őslényt jelent. A nő: Te masztodon. A férfi: Én már mindent kimondtam. A nő: Szerelem a féllények nosztalgiája az egész lények megtudatosodott öröme után. Az egész lényekből kiesett ez a nosztalgia. A férfi: Én úgyis elutazom… A nő: Nem voltunk-e tisztában avval, hogy mit akarunk egymással, mikor egymáshoz közeledtünk? A férfi: Tisztában voltunk. A nő: Nem tudtad-e: a Természet úgy csinált meg, hogy gyönyörűségemre tudsz lenni és gyönyörűségemre akartál lenni? A férfi: Gyönyörűséged akartam lenni. A nő: Nem tudtad-e: a Természet úgy csinált meg engem, hogy gyönyörűségedre tudok lenni és gyönyörűséged akartam lenni? A férfi: Tudtam, hogy az akarsz lenni. A nő: Akkor kigyulladt köztünk az atmoszféra. A férfi: Kigyulladt. A nő: De aztán elsüllyedtél az atavizmusba. A férfi: Hagyj engem Indiába menni. A nő: Végzeted a dokkpiszok… (Kis szünet.)
A férfi (most el fog mondani mindent): Egyszer, minden ruha nélkül lemásztál az ágyról. A nő: No és aztán? A férfi: Akkor megláttam meztelen húsodban a bukottságot. A nő: Ilyen zseniális fölvillanásaid voltak? A férfi: Voltak. A nő: Ez volt első szennyrevelációd? A férfi: Ez volt. A nő: Új Johannán! Te Salome fejét fogod levágni. A férfi: Én nem úgy közeledtem hozzád, mint te hozzám. A nő (ez a velejéig hat): Te nem ugyanarról a kidifferenciálódott álláspontomról indultál el hozzám? A férfi: Nem arról indultam el. A nő (minden szó mögött már a végveszély van): Hát honnan indultál el? A férfi: Én a „miért ne” – álláspontjáról indultam el. A nő (nem érti egészen): Miért ne? A férfi: Miért ne, ha akarod? A nő (ez szörnyű volt): Nyomorult! A férfi: Egészen nyomorult. A nő: Te hazudtad nekem az atmoszférát! A férfi: Kinek ne lenne meg az atmoszférája, ha te jössz feléje a vággyal? A nő: Én odaadtam magam, te pedig csak elvettél. A férfi: Elvettelek. A nő: És nélkülözted a szerelem atavizmusát. A férfi: Nélkülöztem… A nő (kiált): Segítség! A férfi: Mit akarsz? A nő: Odaadtam magam egy idegen embernek. A férfi: Lőjem magam fejbe? A nő: Így akármelyik futballista, vagy sofőr letiporhatott volna. A férfi (a nő pánikja magával ragadja): Elvesztünk? A nő: Tudod mi az így elvétetni? A férfi: Tudom. A nő: A nő adja magát, a férfi vesz. A férfi: Szörnyű! A nő: Mások pénzért, te a hazugsággal. A férfi: Igen… A nő: Láttad húsomban a bukottságot? A férfi: Láttam… A nő: Mit csináltál egy lányból?… A férfi (arca elé kapja a kezét). A nő: Ezt nem lehet kiheverni. A férfi (sír). A nő: Menj Indiába! A férfi (nem tud megmozdulni). A nő: Menj Indiába! A férfi (áll). A nő (Ordít). Menj! A férfi (elindul, de ólomsúllyal). A nő: Kifordult a világ! Dokkmunkást csinál előkelő családok fiaiból és művelt lányaikból ringyót… A férfi (áll). A nő: Menj Indiába! A férfi (megy is – nem is). A nő: Te! hallod-e te? A férfi (megfordul). A nő (a mellébe lő). A férfi (holtan esik össze). A nő (dadogja): Menj Indiába!…
Függöny.
