André Gide: Pásztorének • (La symphonie pastorale)
André Gide: Pásztorének •
(La symphonie pastorale)
(La symphonie pastorale)
Fordította: Gyergyai Albert
A "Symphonie Pastorale", amelynek mellékzöngékkel telt, kissé csípős, kissé érzelmes, nem is két, hanem háromélű, az idillel, a muzsikával s a papisággal játszó címét a fordító még leginkább a fenti szóval vélte megközelíthetni, – az örökké csapongó s örökké fiatal Gide-nek, ennek a minden új könyvével újjászülető phoenix-nek, talán legtisztább, legkerekebb, s mondjuk ki csak bátran a szót: legklasszikusabb alkotása. A wakefieldi jó öreg pap s Rosmersholm birtokosa után a svájci Jura lelkipásztora vonul itt be a világirodalomba, igénytelenül, tartózkodva, sőt mindvégig névtelenül (ami az evangéliumi ihlet s a gide-i esztétika remeklése), – de akinek látszólag oly idilli életmódja csupa veszélyes szomjúságot, csupa rettegő kérdést takar, s akinek az üdvéért, mint Gide minden hőséért, angyalok és démonok tusakodnak. Mert a hegyi kis faluban, e bibliás paplakban, s e névtelen tiszteletes mintegy magának írt feljegyzéseiben nemcsak egy fiatal leánynak, ennek a vak Oféliának sorsa dől el, nemcsak az öregedő férfi és a serdülő fiú harcol, hanem, mindennek mélyéből, a lelkészi hivatás, a kései szerelem és a házasélet mögül, a hitetlen-hívőknek, az alázatos lázadóknak, a soha meg nem nyugvóknak örök dilemmája tör fel: a szeretet vagy a törvény? ösztön-e vagy fegyelem? öröm-e vagy lemondás? szabadság vagy szófogadás? Krisztus-e vagy pedig Szent Pál? Kinek van igaza? tán a papnak, aki mind az Írásban, mind pedig a természetben csak örömöt, csak szeretetet, megannyi égbevivő utat lát, – de aki, fia hittagadásán s növendéklánya halálán át, mégis csak feleségénél keres vigaszt, e szigorú, kötelességtudó, mindent sejtő, mit se szóló, s paulusi jámborságú Amélienél, akinek kissé kiábrándult, kissé fanyar, de oly hű árnya mintegy az egész műre ráborul? vagy magának Amélie-nek, aki viszont a pap szerint olyannyira szűkké szabta mindannyiuk életét? A kép nem ehelyütt dől el, s ne is Gide-től várjunk rá választ; bámuljuk inkább azt a művészetet, amely e naplójegyzetekből, a legegyszerűbb eszközökkel, minden henye részletezés, minden pátosz és bonyodalom híján, észrevétlen fokozással teljes tragédiát épít, – és a stílustisztaságnak azt a légies csodáját, amely a napló egysíkúságában, minden erőszak s minden túlzás nélkül, nemcsak a történet szereplőit, hanem mindenekelőtt magát a naplóírót is leleplezi, a léleknek legmélyéig, ott, ahol nemcsak a papnál, hanem édes mindnyájunknál, s olykor a teóriázó Gide-nél is tán a vágyak az ideológiákkal, a morál az ösztönökkel, az evangéliumi előírások a legbensőbb anarchiával keverednek, s ez a keveredés szüli a naplónak hol puritán, hol hirtelen áradozó, biblikusan ájtatos s amellett önárulón groteszk hangját, a gide-i klasszicitásnak méltán magasztalt diadalát. A magyar fordítás, fájdalom, akárcsak a mű címét, ezt a sajátos hangot is legfeljebb csak megközelítőleg tolmácsolhatja; de a figyelmes olvasót, aki talán habozna az Immoraliste ingoványa vagy Gide legújabb regényének, a Faux-Monnayeurs-nek útvesztője előtt, bizonnyal így is megejti majd ennek a kis remekműnek gyöngéd és gyötrelmes muzsikája...
Gy.A.
Gy.A.
