FENYŐ LÁSZLÓ: VERS A HALÁLRÓL
FENYŐ LÁSZLÓ: VERS A HALÁLRÓL
Gyerekkoromban a halál aranylegenda volt,
elfutó sejtés, távoli hegedűszó
s emlékszem egy régi álomból felremegő
kóbor sírásra – az is a halál volt.
elfutó sejtés, távoli hegedűszó
s emlékszem egy régi álomból felremegő
kóbor sírásra – az is a halál volt.
Ó halál meleg ábrándja,
téli estén leszállt Andersen-mese –
nagyapám temetésén
megcsókoltam a gyászlovak bóbitáit,
a szertartás érdekes volt – sírtam –
lehelő hervadásban úszott a temetőkert:
vértes gyerekszivemnek nem fájtak az ősz elhullott sárga katonái.
téli estén leszállt Andersen-mese –
nagyapám temetésén
megcsókoltam a gyászlovak bóbitáit,
a szertartás érdekes volt – sírtam –
lehelő hervadásban úszott a temetőkert:
vértes gyerekszivemnek nem fájtak az ősz elhullott sárga katonái.
Hogy kirendültem azóta a gyermeki biztosságból.
A meleg ábránd porbagurult,
a mese hamvát elvitte a szél,
jeges váz mered, szálkás bitófa, érdes lett az emlék.
a mese hamvát elvitte a szél,
jeges váz mered, szálkás bitófa, érdes lett az emlék.
Ki ismeri a gondok ásóit?
A lelkiismeret sápadt arcát?
A megalázkodás lassu füstjét mi fojtón belep s kiőrli torkod ércét?
S ha az utolsó terv is elúszott mint a mentődeszka?
Ki látta a pillanatot mikor az önbizalom meghajlik: rózsa a szárán
s várja az irgalmas szellőt: szárából ledöntse?
A lelkiismeret sápadt arcát?
A megalázkodás lassu füstjét mi fojtón belep s kiőrli torkod ércét?
S ha az utolsó terv is elúszott mint a mentődeszka?
Ki látta a pillanatot mikor az önbizalom meghajlik: rózsa a szárán
s várja az irgalmas szellőt: szárából ledöntse?
Így lopta belém is a halál hervadt fuvalmát,
ezer mindennapos temetőbe botlik menetelő sorsom
és néha éjszaka arcom heves lesz, különös zúgás kél,
tikkasztó dobverésben halántékom fázik
s göröngy búcsúzkodó hidege rázza meztelen mellem…
ezer mindennapos temetőbe botlik menetelő sorsom
és néha éjszaka arcom heves lesz, különös zúgás kél,
tikkasztó dobverésben halántékom fázik
s göröngy búcsúzkodó hidege rázza meztelen mellem…
