GYULAI MÁRTA: KETTEN
GYULAI MÁRTA: KETTEN
Közöttünk egy kemény és vastag fal. Ő odaát jajgat, nyög, vonít, parádézik a kínok minden hangszerével; – nekem ma éjjel dolgoznom kell. Kell. Hát most harcolunk! –
– Nézd csak pajtás, kinyitom az ablakot. Hallani fogod, – ma csöndes az éjjel, – hogy túl, túl a mi falunkon, minden irányban, ezer-millió, még ezer-millió, úgy mint mi: összezsúfolva egyetlen filmre, elválaszthatatlanul! Pajtás, minket magunkra hagytak ma éjjel, kettőnket, éppen minket – azzal a gyerekhangoddal, nézd, ne jajgass úgy! A fal nem segít! Összekötöttek valami véres idegcsomóval, – minden kínod bennem dúl tovább – s holnap reggelre készül a munkám.
Nézd, – a szemem előtt most összefüggő vonalak hálózatos rendszere lassan tisztulva tömörül, – sokirányú mozgások áramlásai, – nézd, kapaszkodom puszta kézzel, – lámpa szeszélyesen világít, – ha egyet szólsz, – lezuhanok! Nézd, hogy sürüsödik néhány csomópont felé, – helyenkint kigyulladnak váltakozó fények az egész telepen, – egy hangot adj csak – s mind összedűl!
– Te! Te mindent tudsz, – megjártad a Nagyon-t, – torzan patétikus bőgésed elárul, – legyél te az adakozó, az irgalmas, – eressz el! Eressz el! – Csak hallgass! úgyis látlak; látlak mindig. A koponyád görbülő vonalát, a szájad, a szemed. Jaj, a szájad és a szemed!
– Vagy nem?! Hát nem eresztsz?! Azt hiszed úgy-e, megkerülöm a falat közöttünk, hogy beleharapom magam a testedbe s jövök segítni rángatni, hajszolni a pulzusodba a vért?! Hogy szépen odafekszem az ágyad elé – a kínod nyomában uszály, marionett, – két kézzel hadonázva kergetem a fejed körül, két kézzel hadonázva, míg elragad és a közös, vak árban békén elveszhetünk?!
– Meglehet! iszonyú erővel szív magához az ár. – Lehet, hogy eszelős velekínlódással kísérem minden nyögésedet, – hogy nekirontok, – hadd ússzon el minden! – Versenyezzünk! De vigyázz, mert az őrület leleményes s ha nagyon találok ordítani veled, megesik még, hogy túlkiáltlak és akkor – akkor elveszítelek, – a saját hangomban elveszel!
– No, panaszkodj, elnyujtott, állati bőgéssel, én az öklömmel verem hozzá a taktust, – már tele vannak a kínoddal mind az érzékeim – ó, ha hallanád a nyihogó hangodat! – Te szörnyű! – Láttál már gyöngédséget dühöngni? Őrizkedj tőle! Az már a méreg, ami a vérbe hatol, – a kiváltott ellenállás, – a türelmetlenség!
– Te túlteszel magadon?! – Én is túlteszek! Most valami megszakad bennem, – (te, nem tudok elesni!) – most elmarad mögöttem minden ezután lehető öröm, – micsoda ijesztő önállófüggetlenséggel, – hallod-e? – Énekelek! Te kínlódsz és én énekelek! Ömlik belőlem a dal! Nem ismerem ezt a hangot, rekedten intonál! De lásd, énekelek! Kinyitom az ablakot és világgá kiáltom a szégyent, – te kínlódsz s hadd hallják, mind az ezer-millió, akiket ellenkező feszültséggel töltötten összekevertek, – (ma, hogy kifelé fordulnak a kínok) – én énekelek!
– Kórházak szétszórt épületei, – börtönök fekete masszái, – a fegyencek, a féleszüek és a gondtalanok! – Itt állok a szédülő csúcson, szemben a kétféle veszéllyel, – hogy veled süllyedek, vagy, azt hiszed, kölcsön-esztétikával bekenem a képed és beleesem az ásító közönybe, – hogy valahais elfelejtelek? Nem, itt vagy mindig mellettem. De itélj hát magad. Én kiterítem a szőnyeget előtted – az Egész sokrétű szerkezetét a magasból, a lehetőség igérő horizontjait – és te elmaradhatatlanul ráfeleled, hogy jaj! A Jövő, – a Minden, – az Egész – és a jaj, a mai éjjel, ez az egy görcs, nem a másik és nem a másé. Hát jaj, no, jaj minden, nincs tovább, se elég!
– Ám jajgass te mindég, – én majd énekelek! A hangnem adva van! Az öklömmel ütöm a taktust! Ez a legszörnyübb szimfónia! Te vagy a kíséret és én vagyok a dal, te vagy a dal és én a kíséret. A te kínod énekel bennem, az én dühödt örömöm benned sikolyra vál, – tökéletes megfeleléssel így állunk szemben kiosztott szerepekkel, – téged majd fölemel, engem máris lesújt, – de tartom s te győzöd. – És most dolgozom!
A menekülés paroxizmusából épül a munkám, – fekete földből húsos növény, – a rémület nyomában fakad, mint a vér, ami végre kidűl.
A menekülés paroxizmusából épül a munkám, – fekete földből húsos növény, – a rémület nyomában fakad, mint a vér, ami végre kidűl.
– Nem mondom, furcsa tisztesség itt kettesben zengetni az éjjelt; de azért, testvér, ha holnapig enyhül a kínod és látnád, hogy sötétkék, ködökből épp fölkel a reggel, – vigyázz, őrizkedj akkoris tőlem! Én eladtam a megértésünket, – a munkám ára – s most hurcolom a kínod akár ellened is. Mert míg énekeltem és nem a te csupakín emberségednek a vigasztalását, hanem az ittmaradókét, a többiekét, – itt maradtál bennem megváltatlanul! Hát ne próbálj mosolyogni! Titkos forrásokból táplálkozik a közösségünk. Ha csodálkozva futkos – a világon – a szemed, ha a tegnap benned mosollyá békült, – bennem haragra gyúl – és itt leszek résen a tegnapi jajjal, hogy el ne felejtsd s hogy el ne felejtsem, – és átkozom a bőgést, amivel tüzeltél! – No gyűlölj, szitkozódj, csak el ne ess egészen!
– Így no, szemben velem, csak szemben mindíg – kétféle mutató kétféle irányban, – így himbál, – lendülünk!
– Hej, szomszéd! Te talán idegenkedsz ettől a szabályosságtól? Mosolyogsz, túlkerülni akarsz? Gyűlölöm a fölényes gesztusokat! 38 fokon túl persze már babra megy minden! Nagyszerűség! – Örökkévalóság! – Fájdalomrések közt végtelenség darabjai! – Hé! Le vele! Te ott – én itt! És holnap megfordítva, én ott és te itt – míg kétezer foknál ujra halmazállapotot cserélnek a dolgok és újra énekké tisztúl a kín és teremtő ujjongás ujra jajjá nehezül, – másban – egy-másban!
