MÓRICZ ZSIGMOND: BAJTÁRSAK

Full text search

MÓRICZ ZSIGMOND: BAJTÁRSAK
Két katona ment s egy lány az úton keresztül az erdőn.
Daloltak, tele torokból. Hadi nótákat s a lány is velük dalolt. De a lány egy kicsit gyenge elméjű volt és igen furcsán énekelt, úgy hogy majd halálra nevették magukat rajta.
Egy helyen leültek egy tisztáson, ahol friss forrás volt s a lány kibontotta kis batyuját s kenyeret vett elő belőle és piros retket. Sója is volt s adott mind a két katonának egyformán.
Azt elnyúltak a fűben s az egyik katona, a hórihorgas szőke fiú megölelte a lányt. A mellére tette a fejét, úgy pihent. A másik katona, kis zömök barna gyerek komolyan nézte őket.
– Mikor Rozsovicénél gyütt a slapner, mint a jeges zápor, de csupa tűzbűl, akkor melegünk vót, – mondta.
A szőke katona nem hallgatott oda, hanem a lányra nehezedett s az arca mindig feljebb-feljebb ment egy kicsit a puha vánkoson, a lány testén. A lány nevetett. Ha nem szólott, akkor egészen rendes nőszemély volt, piros arcú s lenszőkehajú, kék szemű. Olyan volt, mint egy nagy kövér, meleg virág, amelyet mindenkinek meg kell szagolni.
– Nagyon eregette a muszi a sátorponyvát, – mondta a barna katona s egy hosszúnyelü falevelet vett a szájába s rágcsálta. – Hogy vót a, testvér, mikor három kilométerre vittelek sebesülten?
A szőke katona felnevetett.
– Az nagyon rossz volt. Annyi lövést kaptam, hogy az orvosok kétszer is hozzáfogtak megolvasni, mégse tudták. Tejjeséggel nem bírtam lábra állani, ha akkor a bajtársam ott nincs velem, s ki nem visz, három kilométeren húzott, mint a zsákot, de az isten áldja meg érte, mert nem jöttem vóna haza hozzád Juliska.
A lány nagyot nevetett.
– Három kiló méter? mennyi kilóméter a? – mondta együgyűen.
– A nagyon sok, – mondta a barna katona, – már majdnem megszakadtam, de azért csak cipeltem a bajtársamat.
A lány csak nevetett.
– Három kilóméter, – ez nagyon tetszett neki, ez a szó.
A szőke katona már egészen a nyakánál volt az arcával s elkezdte csókolgatni a lányt, aki csiklandósan nevetgélt.
– Három kiló méter, három kiló méter… – mondogatta eszelősen a lány s hagyta, hogy a katona akármit kezdjen vele, mert ez az ő katonája. Egy faluból valók s akkor az övé. Már kislány kora óta egymásé, odakint a harctéren is mindig erről beszélt a szőke katona.
– Mikor elvittem ki a tűzvonalbúl, az vót az első szava: “ha Juliska látná!” igaze testvér?
– Igaz, – mondta a szőke katona s a lánynak a szájára tette az ajkát.
A barna katona vérbeforgó szemmel nézte őket. Hogy a bajtársa semmit se törődik vele, hogy ő is itt van; egészen megcsókolja a lányt…
Nem fordult el, hanem félig lehunyt szemmel nézte őket; szégyellte magát, de rettenetes kívánság volt benne s mikor azok fáradtan ott hevertek előtte, egyszer csak elszánta magát s az mondta:
– Bajtárs. Igaze, hogy én hoztalak ki a tűzvonalbúl?
– Igaz.
– Akkor én hoztalak haza a te Juliskádhoz, igaze bajtárs?
– Igaz.
– Hát akkor adjál nekem is a szerencsédbűl.
De a szőke katona ellenségesen nézett rá.
– Megbolondultál bajtárs? Ez az én jányom.
– Az egy halál is a tied vót, meg az orosz fogság. Most ülhetnél Szibériában, mint a többi.
De a szőke katona hallgatott.
– Ez a jány az enyim, – mondta konokul. – E más.
– Nem más bajtárs, aki a rosszba osztozott, a jóba is osztozzék.
A szőke katona ránézett, osztán azt mondta:
– Gyerünk tovább.
A lány csak nevetett a két fiún s feltápászkodott; elriszálgatta a szoknyáit s előre ment. Olyan volt ez a lány, mint egy forró csipkebokor, abban a szegény lelkében üres volt, de a teste olyan volt, olyan kívánatos és gyönyörű, mint egy boglya széna a lovaknak.
Elől ment a szőke lány, utána a bakája, azután topogott, kihevülve s önmagával küzdve a másik katona.
– Bajtárs, – mondta sokára, – komolyan gondolod?
– Komolyan.
– Utolsó szavad?
– Utolsó.
– Nem részeltetsz?
– Nem.
Erre megint hallgattak. Még nem volt készen a barna katona a forrongásával. Még dolgozott benne az édesanyja simító szelid keze, az iskola csöndes muzsikája, a templomok harangozó szava, de a vére egyre jobban zuborgott, mert kifelé haladtak az erdőből s úgy látta, akkor már elveszti a reménységet, a lehetőséget. S a lány olyan volt, mint egy forró csókharctér körülöntve lánnyal…
– Bajtárs.
A szőke katona nem is felelt; siettette a lányt; sarkára taposott, hogy tovább haladjon. A jány tréfára vette s visszanézett, mint egy visszatérülő rózsafelhő s kacagott s kacagás közben visszanézett a másik katonára is s annak a szemébe villant a szeme.
– Nézel? – Mondta a legény.
– Nézek, – mondta a jány.
– Mér nézel? – kérdezte a legénye.
– Hát hadd legyen boldog ű is.
Erre a szőke katonában megfagyott a vér. Szédülni kezdett. Látta, hogy a lány nem volna ellene s iszonyú féltékenység tört ki rajta. Meglökte, hogy siessen előre, mert ki akart menni az erdőből, minél hamarább, mert odakint már a nyári mezők tágas bátorsága igérkezett.
De háta mögött a másik katona elvesztette utolsó csepp vérét.
– Bajtárs.
– Ej no.
– Kihoztalak a csatából?
– Eh…
– Vittelek három kilóméteren?! Három kilóméteren!!
A lányon ideges kacagás tört ki:
– Három kiló méter.
A szőke katona megrántotta a vállát, durván, konokul.
– Adsz a lánybúl bajtárs? – fulladt a barna katona.
– Nem! A jány az enyim!…
S ekkor a barna katona kirántotta a szuronyát s hátulról beledöfte markolatig a bajtársába.
A lány visszanézett, látta a kiszökő sugárt, a piros vért s fehér lett.
Most a barna katona hozzáment s ő nem tudott elszaladni, s megfogta őtet s odavitte a legelső fához s a kezét hozzákötötte a derékszijával a fához s akkor ráhajolt s elkezdte csókolni, csókolni.
Csókolta a vállát, csókolta a nyakát, csókolta a haját. Belefúrt a nagy szőke hajba s csókolta, csókolta. S mikor egészen csókolta, odanézett a haldoklóra:
– Kihoztalak a csatatérrűl?… piszkos kutya… S még egy csókját is iregyelted… Igen?…
S a haldokló azt mondta:
– A jány az enyém.
– Tied? Tied?… Na hát vedd el, – hörögte a barna katona, s minden szónál egy vad kemény csókot döfött a lányon. – Ha a tied, vedd el. Gyere vedd el.
Aztán mikor kész volt a csókkal, egyszerre nagyot nézett.
– Hű, – mondta magában, – meghótt… No Juliska, e meghótt…
Elódozta a jányt a fátúl s azt mondta neki:
– Most el kell tenni az útból. Gyere Juliska fogd meg, vigyük.
S a lány ijedt engedelmességgel fogta a halott szőke katona két lábát s így kezdték cipelni el az országútról, befelé a rétre.
Erősen alkonyodott s a hold is már fent volt.
– Itt nem lehet hagyni, – mondta a katona, – mert reggel jönnek a munkások, meglelik.
S vitték, vitték, ész nélkül. Már egy kilométerre vitték, de nem leltek jó búvóhelyet a mozdulatlannak, akkor kiizzadtak, nehéz volt a test, letették.
Leültek mellé s azt mondja a katona:
– A harctéren magam cipeltem, de nem volt ilyen nehéz. Nem is vettem észre. Most olyan, mintha ólombúl volna. Gyere Juliskám, nyugtass meg egy kicsit. – S az ölébe tette a fejét, mint fent az erdőnél a másik cselekedte. Elébb az ölébe, aztán mind feljebb, feljebb kúszott rajta a szája felé. A lány nem nevetett, hagyta. Olyan volt ez a lány, mint a bokor virág, ha jön a kecskebak s bika; az mind legelészik, nem mozdul ellene.
Aztán betelt a csókkal a katona s megkönnyebbülve mondta:
– Gyere kedves bajtársam, menjünk tovább.
Ujra megfogta a bajtársának a fejét s a félkarját. A lány a két térde alatt fogta, így vitték, vitték ujra egy jó kilométert.
De a mező sima volt, a tarlón nem lehetett elrejteni a testet. Miért is nem maradt vele az erdőben, de vissza sem mert nézni, úgy érezte, mintha az erdőnek minden ága egy-egy felemelt kar volna ellene.
– Tedd le, – mondta a lánynak, s gyűlölettel nézett rá.
Az ég vörös volt, mintha minden vér a fellegekre ömlött volna.
Egy szántás volt előttük.
– Itt gödröt fogunk ásni. Nem hagyhatom hollók, varjak ételének az egyetlen bajtársamat, – szólott a barna katona s a szeméből könnycsepp szívárgott le. – Mindig jó bajtárs volt, sose felejtette el, hogy három kilométert cipeltem szegényt a hátamon, megmentettem a pergő tűzűl s az orosz fogságtúl.
Kihúzta a véres bajonétot s hozzáfogott az alkalmatlan szerszámmal sirt ásni a szőke katonának.
A lány ott állt felette, kövéren és szőkén és sírósan nevető orcával.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi