Bohuniczky Szefi: FEKETE VŐLEGÉNYEK • P. Gulácsy Irén regénye. – Singer és Wolfner kiadása
Bohuniczky Szefi: FEKETE VŐLEGÉNYEK •
P. Gulácsy Irén regénye. – Singer és Wolfner kiadása
P. Gulácsy Irén regénye. – Singer és Wolfner kiadása
A három kötetbe osztott, majd nyolcszáz oldalt kitevő könyv történelmi regény vagy még inkább regényes történelem. Több mint egy negyedszázad történelmi anyagát dolgozta fel, a legkomorabb időkből: kezdi a Dobzse-uralmon és befejezi a mohácsi katasztrófát követő teljes feloszláson. Már az első kötetnél érezni, hogy nem fog újat adni; mialatt rengeteg anyagát összegyűjtötte, hogy átható nézéssel magához fogja a nagy dráma messze elnyúló szálait, idejét mult ókulárét használt; ez az ókuláré mindig nagyszerűnek, hősnek, fenkölt nemességgel megáldottnak mutatja a magyart, míg vele szemben az idegent lenyomja a legsúlyosabb bűnökig. Gazdag szóanyagával bálvánnyá magasztal vagy féreggé tipor, itt-ott Jókaival rokon lelkessége mindig a pátosz emelkedettségébe repül s bár mindent megszínez gazdag ötletkészsége, mégis hőseiben már idejét mult meseárnyékokra ismerünk.
Elbeszélésének kiindulópontja a Zápolya-ház és a trónon levű Jagellók viszálykodása. Két asszony nagyravágyásából bogozódik össze, hogy aztán véres jajt sikoltson a történelem. Tescheni Hedvig, Zápolya János anyja és Candalei Anna, Ulászló felesége harcolnak asszonyokhoz méltó szívós makacssággal a magyar trónért. Mint az író mondja: két asszony párbaja. A párbaj keretében azután rengeteg cselekvény elevenül, mozgásba hozza az akkori kor minden nevezetességét: főurait, főpapjait, jobbágyait, idegeneit, állandó cselszövések, asszonyintrikák, ármányok, méregkeverések és ebben a nagy kaoszban, mint egy gerincet állítja be regénye főhősét: Czibak Imrét.
Mint ifjút hozza először az olvasó elé, hogy azután fürge ötletekkel odalendítse mindig, ahol éppen legforróbb a cselekmény, hogy így, míg végig visz a történelmen, egyúttal meg is teremtse a férfiideált. Czibak Imrével a szülői háznál találkozunk először, az ősi várkastélyban: Palotán. Sűrűvérű, sokatfaló, lobbanékony meleg emberek laknak itt; keményzöngésű, tarka mondatok közül bontakoznak elő, néha egy-egy könnyedén odalehelt költői képet is találunk, de az egész oly tömör, hogy a regénynek talán ez a legjobb részlete, és Fülöp atya, a házi páter, egyik legjobb alakja. Palotáról Czibak Imre Szepesvárra, a Zápolya-családhoz kerül, ezzel a cselekmény elevensége csak fokozódik, játszi ötletek beszövése, spontánan fakadó humor színesíti a már elindított drámát, azonban a tendencia itt már oly aláhúzott, egy-egy epizód annyira kitervelt, hogy érdeklődéstbontón nagyon előre sejteti a két évtizeddel később bekövetkezendő nemzeti katasztrófát. És ahogy Czibak Imre nő és férfivá duzzasztják az események, egyszerre hatalmas ugrással túllép a valószerűség határán, ragyogó ruháiban, mint egy óriás, mint egy utolérhetetlen hős, amit mond, az mindig hangsúlyozottan okos és mély fontosságú, a mozgása csupa merészségre termett hősi gesztus, úgy van beállítva, mint a beteg kornak egyetlen erőt jelentő vérkeringése. De az olvasó éppen ebben a teljes tökéletességben, a szavak vezércikkízű pátoszában elveszíti az élő embert és Czibak Imrében már nem lát egyebet, mint asszonyi ábrándozásból kitermelt ideált, az ilyen valószerűtlenbe révülő állapot minden hibájával. Éppen ezért a könyvnek ez a legtöbbet szerepeltetett alakja a legkevésbé élő összezsugorodik a testi pompa, a súlyos mondatok és a határtalannak beállított lehetőségek fantasztikumába s mire a könyv végére érünk, megúnt papírfigurává ízetlenül.
A többi nagyobb szerepet kapott hősére ugyanez áll vagy a másik véglet: a sötét bűnök között szinte megláthatatlan embertipus. S bár meghangsúlyozottan siettetné a drámát, mégis, mire odaér, nem bírja egybemarkolni. Talán túlságosan összezsúfolta és levetítette a kor minden érdekességét, de ebben a sűrű eseményhalmazban, a patetikus hangok, hősi gesztusok parádéjában összezsugorodnak a szereplők, minden szavuk, mintha hónapokig tanulták volna, előre érezteti, hogy minden elejtett hangnak súlya van a történelem részére, de ők maguk a gazdag ruhákban, a rengeteg arany, prém és harci felszerelés között nem egyebek, mint a történeti dráma papírosképei. Gulácsy Irén nem is ezekben a nagy szerepet kapott alakjaiban adja jó írói kvalitásait, hanem egy-egy véletlenül belekerült mellékszereplőben; ezekben érezteti meg oly sajátos tehetségét, a humort és azt a szívmeleget, mellyel jóízű mosolygást és komoly figyelmet fakaszt az olvasóban. De ahol nagyot akar és a történelmet gazdag színek összehalmozásából szeretné kimarkolni, ott a roppant pompában elsivárul a mélység és hosszúra nyújtott harci jeleneteiben: Dózsa-lázadásban, a mohácsi csatában nem ad egyebet, mint görögtűzzel világított, díszes ruhák szinpadi vonaglásait. Ami jót kapunk, azok apró jelenetek, kis képek, egy-egy beszőtt novella, mint például az a sok kedvességgel belehelt kép, amikor a kis kétéves Lajos koronázása reggelén rongyos pendelykében elindul Anka hercegnőcskével a dádit keresni. Sok ilyen finom részlete van és ezek éreztetik, hogy írójuk nem a nagy koncepciójú dolgok mestere, hanem a rövid képek kivételesen eleven és pompás rajzolója.
Temérdek szereplő, temérdek adatgyűjtés, a kor szellemi és társadalmi életének alapos tanulmányozása, hegyiről tövire ismerése elevenül meg ebben a könyvben és mindezt egy nagyon gazdag nyelv színezi. Talán itt-ott modoros is ez a nyelv, túl van zsufolva ma már idegennek ható elavult magyar kifejezésekkel, tájszavakkal, sőt mintha néha maga az író is formázna új szavakat és túldíszessé dagasztja a mondanivalót, mégis ez adja meg könyvének azt a friss zamatot, mely különösen első kötetében állandó érdeklődést fokoz. Azonban egész különös, hogy ez a nagy nyelvgazdagság kötetről-kötetre lanyhul, míg a harmadik kötet második részében már egész köznapiassá szürkül és nem teremt egyebet, csak közhelyeket. Épígy van a cselekménnyel is, minél inkább közeledik a drámához, annál jobban laposul, nehéz vontatással ér a befejezésig, elkedvetlenült, fáradt erőfeszítésnek látszik csak és végeredményben azt a képet kapjuk, hogy olyan ez a könyv, mint egy temérdek téglából növő épület, az első kötetben még szilárd, a másodikban már lazul a rakás, míg a harmadik kötet tetőboltozata alatt végkép összeomlik.
