BABITS MIHÁLY: KI KÉRDEZETT? • (Széljegyzetek Karinthy Frigyes könyvéhez)
BABITS MIHÁLY: KI KÉRDEZETT? •
(Széljegyzetek Karinthy Frigyes könyvéhez)
(Széljegyzetek Karinthy Frigyes könyvéhez)
Írtam már valahol, hogy Karinthy talán az a magyar író, akire leginkább alkalmazható a «zseniális» jelző… A Nagy Enciklopédia szellemében, melyhez Karinthy minden tanulmánya csak egy-egy «címszó fogalommeghatározása» akar lenni, kutatni kéne, mit is jelent ez a jelző? Zseniálisnak a paradoxőrt szokták mondani, a merész és váratlan asszociációk tüzijátékosát. S Karinthy csakugyan sziporkázó dialektikus: de e dialektika egy dogmatikust álcáz, egy hivőt… A «hivőt» nem oly értelemben kell itt venni, ahogyan az a mai «fiatal» irodalomban divat lett: s ahogy valami határozatlan, moralizáló optimizmust jelent. Karinthy nem a határozatlan akarózás embere, hanem a határozott logikáé s nem is a Jövőben hisz, hanem az Igazságban, mely időtlen: a Nagy Enciklopédiá-ban, mely «sohasem fog elkészülni», s mégis valahogyan öröktől fogva kész. És távol amaz aktivista-optimizmustól, melynek minden szava tömegektől várt igeként kürtöz, Karinthy elborulva ironizálja önmagát: Ki kérdezett?
Ki kérdezett? De ki kérdezte Shakespearet, Dantét, Madáchot és Kantot? Karinthy, mint ezek a nagyok, úgy érzi, beszélnie kell minden aktuális kérdés nélkül is, ha senkit sem érdekel, akkor is; nem az érdekesség, hanem az Igazság kedvéért.
«Érdekes…» – erre a frivol, modern fogalomra haragszik Karinthy. «Én nem érdekeset, én igazat akartam mondani» – kiáltja. De mi az igazság? s kiállná-e azt a dogmatikus kritikát, amit Karinthy kér önmagával szemben, akár még a legnagyobb filozófus is? Amit Karinthy az érdekesről mond: az is csak érdekes. E fogalom szülője nem pusztán az ujságírás, hanem a filozófiai kriticizmus is, mely gondolkodásunk igazi értékévé a dogma helyett a problémát tette. A dogma értékmérője lehetett az igazság: a problémáé csupán az érdekesség. Ígynézve az érdekes nem is olyan frivol fogalom, és megvan a saját külön méltósága az igazzal szemben is: mert ez a küzdelmet jelenti az igazságért, a vajudó és soha meg nem születő, munkábanlevő és soha el nem készülő, dinamikus igazságot, az emberi ész örök nyugtalanságát. Érdekesség helyett az igazságot keresni, bizonyára rokonszenves vágy e mai hirlapi zsivajban: de eredményül – kivált ha valaki nem a tudomány módszeres óvatosságával, hanem az intuitív ötletek létrafokain kúszik föl az Eszmék birodalmába – egyelőre semmikép sem megvetendő az izgató és gondolatébresztő «érdekesség» sem.
Pillanatnyi elmezavar. Avagy lehet-e «gondolatébresztően érdekesnél» többnek fogadni például Karinthy elméletét a Legnagyobb Félelemről? A Halál vagy a Kísértet félelme nagyobb-e? alig hangzik jólföltett kérdésnek, melyet eldönteni logika vagy experimentum valaha kritériumot nyujthatna; s hozzá a Kísértetet a Tébollyal s az öngyilkosok «pillanatnyi elmezavarát» az Én elvesztésének félelmével okvetlen azonosítani, bizonnyal kissé önkényes is. Mégis, mikor az író fölhívja figyelmünket arra az egészen sui generis érzésre, ahogy az Ész megtántorul a Kísértet előtt: az valódi probléma érdekességével csap meg, mely talán a lírikus Karinthy mélységeiből jött; de joggal és ígéretesen torkollik a filozófikus gondolatok világába.
Csoda. Mért nem kapcsolja Karinthy ezt az érzést – a Kísértet előtti megtorpanást – a Csoda fogalmához? Hisz nem éppen ez – a Kísértet, a Logika zavara, a váratlan, megfoghatatlan Jelenés – nem ez-e a Csoda? Igaz-e – amit Karinthy állít –, hogy csak az a csoda, ami nem marad egyedül, ami egyszer megtörténve azután mindig újra megtörténik, s belekapcsolódik a Világ lehetőségeibe, mint az Ember röpülése a röpülőgép föltalálása után? Nem éppen megfordítva kell-e mondanunk: hogy a csoda megszünik csoda lenni, mihelyt rendszeresen ismétlődik? Igaz, hogy ezt állítani nem volna érdekes, mert nem volna új. Dehát miről van itt szó: igazról vagy érdekesről? Szabad-e az érdekesség kedvéért összezavarni a Nagy Enciklopédia fogalmait? S szavak értelmezéséről lévén szó, az igazságnak nem egyetlen kritériuma-e a közhasználat? – Mindegy! a lapos igazságnál nem százszor többet ér-e a dinamikus perspektíva, amit az igazságnak egy pillanatnyi, mintegy kísérleti megfordítása tár az ész elé: a csoda az a váratlan, amit mindenki vár… csoda az, ami megnyitja a lehetőségeket… a csodától jót várunk… soha «a váratlanul lecsapó rosszat nem nevezzük csodának»… csoda a megváltás… a csoda lényege kiirthatatlan hitünk a szabadságban…
A Macbeth-jóslat lélektana. És Karinthy elméletének lényege minden látszólagos objektivitása mellett is líra: a lírai csodavágy, mely már meg sem elégszik a csodával, ha az nem állandósul – állandó csodában akar élni! A mechanikus világnézet bizonnyal nem elégítené ki Karinthyt; az ő zseniális s mégis józan pillantása hajlandó az egész mechanikus világnézetben egy óriás és átkos Macbeth-jóslatot látni, mely elcsüggeszti a lelket és elszürkíti a világot. Milyen igaz és fontos gondolat – főleg ma, a fatalista militárizmus korában: nem ily gyalázatos Macbeth-jóslatok tették-e lehetővé a világháborút is? S mily zseniális az asszociáció, ahogyan Karinthy a ma divatos fajelméleteknek a mechanisztikus világnézettel való összefüggésére világít rá! A faji determináltság ellenkezik az Emberi Szabadság vallásával, s a fajelmélet fanatikusai lényegileg hitetlenek és materiálisták.
Munka. A csoda, mely felé Karinthy minden gondolata öntudatlan vággyal folyvást orientálódik, talán nem is valami kivülről várt csoda, hanem éppen az Emberi Szabadság folyton lehetségesnek s mégis megvalósíthatatlannak érzett csodája: azt tehetni amit akarunk, ami belőlünk magunkból fakad, erőnk, kedvünk, egyéni lendületünk szerint! S ezért küzd az egyik oldalon a determinizmus Macbeth-jóslatai, más oldalról a társadalmi munkaberendezés zsarnoksága ellen: mely oly munkára kényszerít, amit kedvetlenül és így rosszul végzünk. Az ellenszenves és rab munkával szemben áll Karinthynál a szabadság; a szabad tevékenység, mint az élet legfőbb értelme és célja, – nevezzük azt sportnak, játéknak vagy művészetnek.
Madách. Művészetről szólva teljességgel otthon van Karinthy; senkit sem ismerek mai íróink közt, aki oly csalhatatlanul tisztában volna a művészet lényegével, – mert senki sincs, aki ma, az irodalmi irányok és korszerű irodalom idejében oly világosan tudná, mint ő, hogy e lényeg túl van minden időn és aktualitáson. Karinthy valóban sub specie aeternitatis tekinti a művészetet – végletekig vitt logikája előtt egyetlen legmagasabb értékmérő ez a species aeternitatis: ahogyan az író az egész Emberiség írója tud lenni, minden korok és nemzetek fölött. Karinthy minden nagy irózsenit egy-egy jelzővel asszociál, mely magasztal és megszorít egyben: csak Dante és Madách vannak jelző nélkül. Karinthy nem realista, mint Petőfi, Shakespeare vagy Tolsztoj: ő a legnagyobb mértékben idealista; azaz az ideák embere; s az ideák nem függnek kortól, nemzettől, de még egyéntől sem. Karinthy még az u. n. egyéniséget is megszorításnak érzi, s legjobb esszélapjai közé tartozik az, ahol rámutat arra, hogy a nagy írót nem jellemzi az első pillanatra felismerhető egyéni stíl, hogy «a legnagyobbak hangban és formában jobban hasonlítanak egymáshoz, mint a másodrendűek». Karinthy igazában itt is lírai – akkor is az, mikor a lírai célt leginkább megtagadni látszik: mert nem önvallomásszerű-e, amit azokról a nagyokról mond, akikre talán nem is áll – de ami minden bizonnyal áll Karinthyra – hogy «a közlés vágya erősebb nála, mint a kifejezésé»? Karinthy gondolatait akarja közölni, s éppen ezáltal fejezi ki lényét; ami visszavezet az igazság és érdekesség kérdésére, mely talán minden esszéírásnak centrális problémája. A gondolatok igazak vagy nem: ki döntheti ezt el? A fő, hogy a gondolkodó: érdekes!
*
Ahogy ezt az első pár nagyobb tanulmányt, úgy követhetnők végig a többi apróbb cikket is Karinthy egész könyvén át. Azok közelebb az ős Karinthy-műfajokhoz, melyekből kinőttek, s melyek: az ujságkroki és a fantasztikus novella: mégis eszmei magasság s olykor szinte dogmatikus komolyság tekintetében méltó társai a tanulmányoknak; s igazi átmenetek ahhoz a hiányzó Esszéhez, amit irodalmunkban Karinthy jogosan reklamál: a nem-irodalmi témájú esszéhez, a Montaigne, a Charles Lamb esszéjéhez. Az Esszé az Irodalom egy formája, épúgy, mint a novella vagy a vers; így mondhatnám: a Látás egy formája, függetlenül a meglátott tárgytól. Esszét nemcsak irodalomról és művészetről lehet írni, hanem mindenről, az Élet és Természet egész világáról.
Az esszé nem költészet, mert kritika. Mégis: az esszé nem tudomány, époly kevéssé, mint a kritika sem az. Ha költészet, az Ész költészete, s ha tudomány, a költő tudománya, egy egyéniség kifejeződése. Karinthyt írói karaktere, – melyben különös egyensúlyt tart az erős egyéniség a szigorú logikával, a mindenfelé nyilt érdeklődés az egyvonalú koncentráltsággal, – szinte predesztinálta e lépésre, mely az Ujság hasábjairól a Művészeten át a Filozófia magas lépcsői felé látszik hágni. E filozófia nem törődik a tudományos filozófiával, melyet nem is ismer. Nem tudós, de annál elfogulatlanabb – ami nem jelenti, hogy kevésbbé dogmatikus. Sőt! Az esszéíró, Karinthyban, talán még dogmatikusabb is egy filozófusnál: mert bizonyára jobban kiélezi és egyszerűbben kettévágja a kérdéseket. A dogmatizmus azonban itt nem az Igazság, hanem az Egyéniség korrelativuma – amivel viszont nem akarnám mondani, hogy Karinthynak véleményeiben nincs igaza. Csakhogy az ő igazsága más, mint a filozófusé – s más, mint a költőé is: nem tisztán logika s nem tisztán szubjektiv. Ha a kiinduló műfajok – kroki és fantasztikus novella – a Logika játékai voltak, a Karinthy-féle esszé a Logika állásfoglalása. Így az Igazság kritériuma itt az állásfoglalás nemessége és pártatlansága. Nem tapsolunk-e mindnyájan Karinthynak, mikor a pornográfiáról, vagy a rossz művészet rettenetes hatalmáról, vagy az ösztönök szelidüléséről (Embert mégse ettünk), vagy az emberi szolidaritásról (Segítség) – és más ilyenekről beszél? A logikát mély humanitás lengi át ilyenkor – mily nagyszerű szó ez: humanitás! mely egyszerre jelenti az Emberiség és a Kultúra szerelmét. Máskor meg gondolatai a megcáfolhatatlan felfedezés erejével hatnak, éppen azért, mert a lélek lírai mélyéből jöttek: (Egy nőt szeretni, Lelkek relativitása, Én és énke).
S itt, ez apróbb cikkekben, közelebb régi műfajaihoz, művészileg is mennyiszer tökéletes, magávalragadó! Karinthy, mikor felért az esszéhez, nem tagadta meg sem a krokit, sem a fantasztikus novellát. Az utóbbira jó példa az Inkarnátor; a kroki pedig számos darabban szinte valószínűtlen művészi magasságokba szökik föl. Olykor mintha egy filozófikus Énke diktálná, egy kozmikus Imp of the Perverse – hogy a Karinthy szava mellé a Poe-ét állítsam – különös mélyekből. Az utolsó cikk végre, a Csak, magának a Filozófiának krokija; az örök, kiolthatatlan kérdéseknek, és az egyetlen, rideg egyszótagú feleletnek, amit a Világ ad:
– Miért? – így hangzik a kérdés; és a felelet:
– Csak!
