KEPES ÉVA: ÍRÁS A HANGRÓL
KEPES ÉVA: ÍRÁS A HANGRÓL
(A szobában nagy összevisszaság. Vérfoltok a padlón. A hulla az ágyon hever. A gyilkos véres ruhákat dob egy kofferba.)
A Hang: Atyámfia Farkas, nem röstelsz ily dolgokat cselekedni?
A gyilkos (felfigyel): Ki beszél hozzám? (Rémülten feléled benne minden, amitől félt gyerekkorában.) Talán az Isten,… a lelkiismeret,… a halott szelleme…
Ki beszél hozzám?
A Hang: A Hang.
A gyilkos: Félek… ki szólott?
A Hang (intenzívebb hangsúllyal): A hang. Nemde látod a szobát és minden bennelévőket és nem rémülsz Tőlük. – Mért csodálkozol hát rajtam?
A gyilkos: Mert téged nem látlak.
A Hang: A szekrénynek pedig nem hallod a hangját. – Hiszen az mindegy. A dolgok lényegben teljesen egyek, csak az öt érzéked öt külön nyílás a fekete falon.
A gyilkos (szükölve összegörnyed, mint a kutya, ha a gazdája hosszan beszél vele, mert ostort sejt a hátratett kezében): Nem értlek… (pánikszerű félelemmel) Oh vétkeztem! büntess meg! csak ne kínozz!
A Hang (szelíd, derült nyugalommal): Én nem akarlak bántani. Én csak kérdeztelek. És ez a kérdés volt a megnyilvánulásom, mint az asztalnak a formája, és mint a fény színe…
A gyilkos (üres nézéssel maga elé bámul): Igen… ez a lelkiismeret… mégis igaz hát, amit prédikáltak…
A Hang (kétségbeesett meggyőzni akarással): Nem igaz! (megtörten) Inkább nem kérdek többé semmit,… csak ne hidd hogy igaz, (egész halkan) csak ne hidd hogy igaz.
