IGNOTUS: DANTE GABRIEL ROSSETTI • CENTENNÁRIUMÁRA
IGNOTUS: DANTE GABRIEL ROSSETTI •
CENTENNÁRIUMÁRA
CENTENNÁRIUMÁRA
Most május 12-én lesz száz éve, hogy Dante Gabriel Rossetti, az olasz vérű angol festő és költő megszületett. A festészetben ő a prerafaelizmus apja, a költészetben... ott már nehezebb volna a megfelelő szót megtalálni, noha Rossetti, legalább a maga költészetében, csakugyan megpróbált visszatérni Dantéhoz és Petrarcához. Ám ez már magában is egyéb valami, mint visszatérni Botticellihoz, de külömben is más valami, egészen más valami: Rossettinak és az ő pompás tanítványának, Burne-Jonesnak festészete és Rossettinak s az ő halhatatlan tanítványának, Swinburnenek költészete. A festészetben a dolog egyszerű, - aki tudja, hogy a képzőművészetben az úgynevezett renaissance legtöbb helyt mily csapás volt a nemzeti talajon serkedt művészetekre, hogy például a Jean Goujon-ban az antikkal egy magasságba emelkedett francia szobrászatnak majd négyszáz év kelletett, míg kiizzadta magából a felesleges római-görög-olasz infektust és Rodin ott folytathatta, ahol Jean Goujon elhagyta: az, legalább is elméletben, boldogan követi vissza Ruskinékat a középkorba, a naiv művészetekhez, mikben csak tudás volt, már mint a mesterség tudása, de nem tudákosság. Azonban: a prerafaelizmus úgy Rossettinál és Burne-Jonesnál, mint William Morrisnál, úgy képekben, mint üvegfestészetben és gobelinekben egyrészt nem kevésbé tudákos és eltökélt, mint a renaissancenak az a módja, ahogy az antik motivumokat felkapta és követte volt, másrészt még azzal is súlyosodik, hogy ezen a nem naiv és nem öntudatlan módon a Raffael előtti művészetnek éppen naivságához és öntudatlanságához szeretne visszatérni. Legerősebb, mindenesetre, a Morris iparművészetében, - a festészetben Rossettit, de meg Burne-Jones-ot sem tudta a szándék egy-egy új Botticellivá és Fillippino Lippivé tenni, - a képeik megejtőek, bájosak, Burne-Jonesnál kivált kitünő kompozíciók, de mindent összevéve még sokkal inkább olajnyomatok, mint az a Raffael, aki ellen hadba szálltak. Minden légiességükkel, választékosságukkal, stilizáltságukkal és misztikumukkal ők az ősei a Gibson-girl-nek.
A költészetben - ó, itt Rossettiék többet, nagyobbat, mondom, ha Swinburneről van szó: halhatatlanabbat jelentenek. Maga Rossetti is gyönyörű költő, igazi költő, - mint festő csak dilettáns ahhoz képest, hogy mennyire ő és mennyire telihangú és biztos szavú a légiességek, az átfutóságok megfogásában és kifejezésében. Már ezt a két szót, hogy "telihangú" és "biztos szavú" ő le nem írta magáról. Mert ez öblöset és hangosat is jelent, holott Rossetti költészete netovábbja a sostenuto-nak, - eszembe juttatja, ahogy Odry Árpád egyszer az én "Változatok szemjátékra" versemet elejétől végig suttogva mondta el, de e suttogása felhallatszott a rengeteg Zeneakadémia legfelső karzatáig... És belül is ilyen ez a költészet, - amiket az érzékek s az érzések csak súgni tudnak a gazdájuknak, amiknek, éber álmoknak, már nincs is tárgyuk, jelenetük vagy eseményük, csak úszásuk, epedésük, elandalodásuk van: azok vannak itt mégis úgy elmondva, mintha mese, történet vagy leltár volnának, előzmény, következés és vég, - lélek-katalógus. A mi Pikler Gyulánk megállapította, hogy a "színes hallás" jelensége, vagyis az, mikor valaki a mély hangot vörösnek látja vagy a kék színt hidegnek érzi és így tovább: nem képzelődés, hanem azon épül, hogy az érzéklésben, akár látási, akár hallási vagy mi más, mindig az egész test mindenestől részt vesz; az érzéklés nem egyenes tudomásul vétele a külső hatásnak, hanem ellentállásos feldolgozása az egész szervezetben, - bennünk készül, s bár differenciálódik színné, hanggá, meleggé, szaggá, ízzé: van mintegy általános ágya, s bizonyos fokú egyik fajta érzéklésnek pontosan megfelel egy-egy ugyanolyan fokú érzéklés mind a többi fajtákban, tehát a "kék"-nek csakugyan a "hideg", a "síphang"-nak csakúgyan a "savanyú". (Nem tudom, hogy a példákat és megfelelőségeket jól mondom-e, ez itt nem is fontos, csak a gondolatot akartam illusztrálni.) Így tehát minden festő kifejeződhetnék zenészben, sőt akár szakácsban is, - de valahogy úgy van, hogy minden művészetnek ez alaprokonságán kívül még valami külön rokonsága is van egy-egy művészetbeli művésznek egy bizonyos más művészetfajtával. Rossetti festő volt, ám annak a költőnek, aki az ő költészetében, egy más művészetbe transponálódva inkább muzsikusnak kellett volna lennie. (Mint ahogy Wagnert is, ha még úgy verselt és költött zenéje számára: transponálva igen el tudom képzelni festőnek, afféle Delacroix-nak.) A "muzsika" itt lelkit jelent s ne jelentse azt, mintha a Rossetti verselése különösen zenei volna - ebben Byron vagy Heine vagy Verlaine messze előtte jár. A verse nem numerózus, de persze zökkenője sincs, - nem a mondat ölt benne, mint a legnagyobbaknál, természetes testet, de, mint a rózsaolaj az edényét, símulva tölti ki a praestabilizáltan választott sonnet-es ballada-formákat. Van a németeknek egy mulatságos szavuk: megkülömböztetésül a szobafestőtől, aki Zimmermaler, a festőt Kunstmaler-nak hívják. Valahogy úgy mondanám Rossettiről, hogy ő nem egyszerűen Dichter, hanem Kunstdichter; nemcsak belülről, költője, de kívülről mintegy ötvöse a verseinek; a versei fonatosak, mint a biedermajer kösöntyűk, mikben az aranysorok hajlékony szalaggá vannak strófába szőve s a kedves pedantériával összekeresgélt középkori rímek mint a drágakövek szimmetrizálnak egymásba. Ha valahol vétek volna, hogy a szabad vers csakugyan mindenkorra végét vesse a kötöttnek s a belső rhytmus a külső mértéknek, a caesuráknak, a diaeresiseknek, a rímeknek s a strófáknak, úgy az angol nyelvben, melyet isten is versre teremtett, a nyelvvel való muzsikálásra. Bizonyos vagyok benne, hogy valamint a természet mindenütt gazdaságos s amely állatnak finom orrot adott, attól megtagadta az éles szemet, úgy és ezért lett az angol a zenére süket, mert itt van számára, a zene helyében, az angol vers. S talán az sem véletlen, hogy az angolnak némi ébredése a zene iránt, egypár számbavehető angol zeneköltő most mutatkozik az új zenében, melyről a régi fajta muzsikusok azt állítják, hogy már nem is zene. Van benne valami öngyilkosság, hogy angol ember, az amerikai Walt Whitman volt, kitől a verselő versnek halála kiindult, s akit - ajánlom Babits Mihálynak, hogy figyelje meg - a biblia nélkül nem lehet elképzelni; az ő versetlen versében ugyanúgy van rhytmus, akár a verses vers netovábbjában, Poeban, csak nem az a dal- és tánc-rhytmus, mint addig az angol versé, hanem az a gondolati rhytmus, ami a héber versnek verselése (és, mellesleg, benne kísért és lappang a magyar versben is). S aminek kadenciája és numerusa, mely a héberben megvan s van olyan rhytmusos, hogy akár táncolni is lehet rá, mint a jazzre: a, kivéve a Lutherét, többnyire botfülű bibliafordításokban elvész s amit versköltő, ki a bibliai verseket - a Zsoltárokat s az Énekek énekét - fordításban olvassa, csak oly homályosan óhajtva sejt meg, mintha egy Heine-versnek francia prózafordításából akarná rekonstruálni az eredetinek lejtését... Hogy a Rossetti verse, noha, mondom, amily művészi fonatú, mégsem az a numerózus, mint például a Tennysoné, mégis mennyire eleven bőre, s nem ráhúzott keztyűje az ő költeményeinek, azt ilyen prózafordításban lehetne meglátni, - egy Rossetti-versnek, melynek a tartalmát mondják el, a tartalma vész el. Itt, a versben, az ő prerafaelizmusának nincs az a végzete, ami a festményeiben, hogy nem naivan kellessen naivitáshoz visszatérnie, - hiszen, megfordítva: őséhez és mintájához, Dantéhoz képpest szinte ő a naív, a Dante pedantériájához és tudákosságához képpest ő majdnem természetes. De viszont míg festményeiben mintegy kispolgári nehézkességgel, szinte izzadságszaggal marad alatta a Botticelli tündéri eleganciájának, mely olyan, mint egy hajdani királykisasszonyé, kinek minden mozdulata királyi, ha nem is tud írni meg olvasni: a verseiben Rossetti annyival elegánsabb, Petrarcáról nem is szólva, Danténál, amennyivel egy Oxfordban tanuló gyárosfi elegánsabb a paraszti származását még magán viselő professzornál, amennyivel az álom elegánsabb a hallucinációnál, amennyivel az északi köd elegánsabb a déli lávánál, amennyivel az ötszázötven év alatt akadémikussá pallérozódott romantika s három-négy történelmi réteg filozófián átszűrt miszticizmus elegánsabb a trecento írásainak naturalista szimbolizmusánál. Az olasz s az angol közt állandó az ellentétek Wahlverwandschaftja, - Shakespeare, Byron, Shelley: csupa Cook-utazó, a római társaság pedig ma is a snobságig anglomán; az angolban benne a honvágy az olasz temperamentum után, az olaszban az angol ízlésesség után. Mint a zsidó Disraëli a toryzmust, úgy produkálta az olasz Rossetti, mint költő, Reinkulturban az angol eleganciát. Persze: ez minden inkább, mint prerafaelizmus; ezt akadémia nélkül el sem lehet gondolni. Ha valaki, angol költő, megvalósította a prerafaelizmust, vagyis hogy ott folytassa, ahol a renaissance megszakította, azok nem a prerafaeliták voltak, az Tennyson volt.
Ez a néhány sor jegyzetül szolgáljon egy Rossetti-versnek ugyanezen számunkban megjelenő fordításához.
