LACZKÓ GÉZA: CSONKA DRÁMA
LACZKÓ GÉZA: CSONKA DRÁMA
Erdőmélyi gyalogúton őgyelegve egy padhoz értem. A friss tavasz hosszú sétámon kifárasztott, leültem. Néztem a lenyugvó nap aranyával kevert lila köd sűrűsödését a kékes-fekete kopasz faágak között, hallgattam a kis madarak édes, együgyű beszédét és nem gondoltam semmire.
Jobban mondva, nem akartam semmire sem gondolni. Minek megzavarni ezt a szívembe is belopódzkodó békét a városban hagyott küzdelmek, gyötrelmek visszakérődzésével? Körültekintettem, a földre néztem, hogy elfoglaljam a figyelmemet valamivel. Érdekes! A pad végén, a földön sok apró darabka papír: nyilván összetépett, szétszórt levél. Felvettem pár darabot: csókforgatagunk... szíved gyullad... ütt zengtünk. Mi lehet ez? Lehajoltam, összesepertem a papírdarabkákat, amelyeket, mint mozaikot, hosszú, türelmes munkával összeraktam s a következőket olvastam le róluk:
"Szerelmünk mint elhibázott akkord lebeg fölötted - még egy ideig, meddig? - de kezed már újra a billentyűk fölé száll, igaz, tétovázik, ám bent van lendületében a vágy, hogy lecsapva új, helyes akkordot zengessen föl az ócska zongorából: az életből. S ebben az új akkordban az a hang, amely engem jelentett, már nem lesz benne.
De mielőtt leütnéd az új akkordot, hallgass meg, talán - utoljára. Ne ijedj meg, nem leszek öngyilkos, azt sem mondom, hogy sohasem látsz többet. De ma még szépen válhatnánk el, a finom virág úgy sem várja meg az őszi rothadást, előbb lehull. Nagyon szeretlek. Először érzékeimet fogtad meg, aztán belesodródott csók-forgatagunkba a szívem is. Nálad fordítva volt. Előbb a szíved gyulladt föl, csak azután az ajkad. Te sosem vetted volna észre, hogy amilyen mértékben épült teljessé az én szerelmem, ugyanolyan mértékben hűlt a csókod, s csak a szíved lángolt aztán már? Volt idő, nem hosszú, amikor együtt zengtünk, de aztán mi állt szemben egymással? Nálad egyre nemesebb, egyre higgadtabb barátság, nálam egyre kielégítetlenebb, gyötrőbb szerelem. Én egyre jobban magamhoz akartalak láncolni jóvátehetetlen ostobaságok árán is, te egyre jobban lazítottad a külső kötelékeket... melengető tűzhelyem voltál s most felköltöztél egemre perzselő, de távoli Napnak. Én ebbe a játékba belepusztulok, ha nem akarom érzékeimet kikapcsolni szerelmünkből s futó csókok vásárán jóllakatnom őket. Gondold meg levelemnek minden sorát, minden szavát s állj mellém egészen, jóvátehetetlen meggondolatlanság árán is, vagy - szakítsunk, mert végül is így te megfagysz s én elperzselődöm."
S milyen ostoba vagyok, nagy buzgalmamban a pad előtti teret teljesen összetapostam: az idegen lábnyomok eltűntek, szétmállottak. A nő ült itt egyedül s az elolvasott levelet dühösen összetépte? Ez szakítás lenne. A férfi járt itt s a még el nem küldött levelet még egyszer elolvasva összetépte, mert megadta magát csonka sorsának? Vagy ketten voltak itt, együtt elolvasták, együtt tépdesték szét a levelet s a nő vállalta a "jóvátehetetlen ostobaságokat" - vajjon miket? Sohasem fogom megtudni.
