Füst Milán: A szakadék • (REGÉNY)

Full text search

Füst Milán: A szakadék •
(REGÉNY)
Úgy látszott előbb, hogy nem leszek szerencsés. A szobalány a nagyságos asszonyról mit sem akart tudni. Ideges sürgetésemre mégis bevitte névjegyemet, amire az ezüsthajú ügyvéd úr kijött elém. – Az arca még mindig nagyon fiatalos, – állapítottam meg.
– Parancsol? – kérdezte ő ridegen.
– Nem ismer?
– Dehogy nem! – nevetett. – A feleségemet keresi?
– Őnagyságát, igen. – Erre ő elpirult.
– Nem értem kérem, – kezdte lassan. A szobalány nyilván értésére adta, hogy nem ismeri a feleségemet…
– Csakhogy én nem tárgyalok szobalányokkal.
– Amennyi Önt megilleti, annyit megtudhatott tőle, nem? – kérdezte élesen.
– Kérem, kérem, én sosem voltam az Ön házitanítója… Már ezért is mérsékelje magát, – szólottam s a hangom veszélyesen nyugodt maradt. (Csak a derekam remegett máris). – Nem igyekszem én olyat megtudni, kérem, ami nem érdekel… Éppezért végezzünk talán. A címét kérem.
– Nem tudom a címét, – jelentette ő ki s hátat fordítva máris indult befelé.
– Ezüsthajú Ügyvéd Úr! – szólítottam őt ekkor szinte barátságosan. – Álljon csak meg egy szóra kérem. – Mintha kígyó csípte volna, azonnal visszafordult erre.
– Parancsol? – kérdezte s a szemei szikráztak.
Az ereimben éreztem, hogy még egy pillanat és ökölre megyünk. És miért? Semmiért. Én tehát, mint ilyenkor rendesen szoktam, a formasággá, hiusággá keményült lélek merev falán egy ügyes ugrással átvetettem magam s gőzölgő emberemnek egyenesen a szívére tettem a kezem.
– Tisztelt Uram! Beszéljünk egymással úgy, ahogy ember emberrel szokott, – mondottam szinte alázatosan. – A felesége, mint írja, nyomorban van és állást keres…
– Mit? – ordított fel.
– Mindjárt meggyőződhetik, – folytattam én, a zsebeimben kotorászva. – Ejnye no! hol is az a kérvény?
– Az sem érdekel, – válaszolta ekkor ő hamúszín arccal s hirtelen teljesen ellankadva. – Ez sem érdekel, ismételte. – Ne fáradjon Tanár Úr!… Címemnek ez az újjáéledése megelégedéssel töltött el.
– A Mária Cecilia nővédelmi egyesület egyik elnöke, mint talán tudja is, én vagyok. S a felesége őnagysága hozzánk kérvényt nyújtott be, amelyen nem tüntette fel a címét. Nyílván rám gondolt ezzel, ha nem is írt nekem külön… És én igyekeztem előzékeny lenni…
Mialatt beszéltem, a másiknak arca nagyon megváltozott. Ha jól emlékszem, egy könnycseppet is láttam pilláin, bár ebben nem vagyok bizonyos. Ezek ellenére mégis hepciáskodott.
– Még ez sem érdekel, – jelentette ki szemét lehunyva.
Ekkor aztán én tettem úgy, mint akinek kifogy a türelme és menni akar. A legnagyobb nyugalommal emeltem le cilinderem a fogasról, de abban a biztos tudatban, hogy most már úgyse ereszt el. S úgy is lett.
– Az én feleségem tönkretett engem, tudja Ön azt? – ordította, hogy szinte rengett bele a ház. Utána még jóideig arca vadul rángatózott a kíntól. – Elhallgatott. Újjamat ekkor tiltakozón felemeltem.
– Ne mondjon nekem semmi olyat, amit megbánhatna, doktor úr… – mondottam enyhén.
– Nem bánok én már meg semmit! – hörögte ő és az öklei összeszorultak.
Lehajtott fejjel, megilletődve álltunk tehát ott egy ideig, mint a borjak. – Szerencsére ő csakhamar felsóhajtott és így szólt:
– Ne mondja meg neki Méltóságod, hogy tőlem tudja a címét. – Én róla semmit sem tudok, – ő engem nem érdekel! – kiáltotta.
– Természetes! – bólintottam. – Nyugodt lehet.
– Ha csakugyan nyomorban van, – a kárát én nem akarom. – Isten látja a lelkem… ha ugyan nem valami raffinéria ez is, – modern faxni… ahogy szokta…
– Nó és mi a címe, kérem?
– Mikor még nagy nő volt – kokottot értek ezalatt, Méltóságos Uram, úgy bizony! – erősködött –, akkor még az Eszterházy-utca 7 alatt volt a nagyszerű lakás. De ott nem igen lakik ő már, – úgy lett minden, ahogy megjövendöltük… – mondá és hörögve nevetett.
– Köszönöm, Uram, – feleltem én neki.
– Tessék csak odamenni, – ott majd többet tudnak, – folytatta megtörten s egész az ajtóig kísért. Ott férfias részvéttel még egyszer megráztam a kezét s gyorsan kisurrantam. – Mindez az előszobában történt.
*
– És gyújtson fel, kérem! – hangzott ki a jól ismert édes dallam a szoba mélyéből, amire a fénymadarak felröppentek a hatalmas bronzcsillár ágai közé. Ennyit láttam a félig nyitott ajtón át s a szívem megdobbant. Karácsonyi álmok valószínűtlen íze, rég óhajtott színes boldogsága merült fel bennem, cikkázott át rajtam egy pillanatra. – Furcsa, édes vándorlás ez! – éreztem ereimben.
– Tessen befáradni, Méltóságos Uram! – riasztott fel a lakáj…
– Már azt is tudja, hogy méltóságos vagyok? – kérdeztem én rábámulva. – Jól van nevelve, – biccentettem feléje elismerőn. S beléptem. Miután betettem magam után az ajtót, – körülnéztem előbb s így szóltam egész hangosan:
– Ilyen előkelőek lettünk? – És nevettem.
Nem tudtam biztosan, hallja-e valaki, amit mondok.
Élőlényt nem láttam, csak egy pazarul, kápráztatásra berendezett termet, amelyben jó meleg volt: üvegházi atmoszféra, – amelynek hűvös áramlataiból mégis érezni lehetett, hogy csak nemrég takarítottak itt. Előreléptem a csillár alá s megálltam az idegenség kellős közepén. Ekkor édes kacagás felelt az egyik sarokból.
– Hát odabújt, Hermióne? – kiáltottam fel. – S indultam feléje. – Álljon csak meg, kérem! – kiáltott ő.
Ott ült Hermióne egy színes párnákkal telirakott kuckóban, törökösen felhúzott lábakkal. Maga is olyan volt, mint egy színes, puha párna.
– Álljon csak meg! – kiáltott újra. Megálltam.
– Mindenekelőtt: mit keres Maga itt? Hogy mer Maga idejönni? – S teás-csészéje mellől, mint valami leshely mögül nevetve figyelt…
– A férjétől jövök, – feleltem csendesen.
– A férjemtől?
– Tőle, – feleltem kurtán. – Ő küldött.
– És hogy került Maga az én férjemhez?
– Itt kell állnom? – kérdeztem szemrehányón.
– Tessék! – mondá ő erre elkedvetlenedve és helyet mutatott maga mellett. Közelebb léptem tehát s leültem. Ő a teáját itta s én néztem őt.
– Parancsol teát? – jutott eszébe.
– Nem parancsolok…
– No mégis!
– Csakis morfiumot, édes Gyermekem, – feleltem neki.
– Az is van, – bíztatott s rám villantotta sötét szemeit. Olyanok voltak, oly mozgékonyak s alattomosak, mint a kés.
– Mért ilyen kuszált, ilyen álmos, ilyen összegubancolódott? – méltatlankodtam. – Ilyen puha?
– Most keltem fel… – válaszolta még puhábban s kényeskedve itta teáját tovább. Puhaságában a nők gyalázatos öntudata vibrált.
– Meleg és sötét, mint az álmából felriasztott gonoszlélek… – mondottam neki. – Az, az, az – hiába tiltakozik…
– Nem tiltakozom én, arról itt szó sincs. Éppen arra volnék kíváncsi, – mi viszi Magát a gonoszlelkek közelébe? – S még kényelmesebben szürcsölgetett.
– Szóval már affektálni is kezdünk! – bólintottam megvetőn.
– A Maga tanítványa vagyok, – büntetett azonnal, miközben nyelve piros hegyével a tejszínhabot nyalogatta csészéjéről. – Egyébként nem is affektálok, – kérem szépen, – csak fáradt vagyok. És amíg a szó szájamig ér… – a többit tudja már…
– És ez a berendezkedés itt! – ez a pompa! – gúnyolódtam.
– Egy kicsit túlnagyszerű, – igaza van…
– És ez az állandóság! – gúnyolódtam.
– Ebben viszont már nincs igaza, Barátom! – Már nem elég jó a szeme, – öregszik, Barátom… – vágott vissza kegyetlenül. – Ez összehordott holmi, kérem… Ha jól megnézné, minden darabon más monogrammot találhatna.
– No jó, jó, – csak ne haragudjék…
– Nem én, – csak éppen így van, Barátom… Összehordtuk, amíg itt tanyázunk, – annyi az egész. – S a szemeit megvetése jeléül összehúzta.
– Jól van, Hermióne, – ne mentegetőzzék…
Rámnézett, – most már hidegen s feleletre se érdemesítve, nagy méltósággal válogatni kezdett a hideg étkek között, amelyek egy ezüst tálon előtte voltak. Szalagjai nyaka körül eközben meglibbentek. – Habos, sárga selyempongyolája nyugodtan világolt felém a csillár fekete fényében, mint egy állandó derengés, oly nyugodtan s oly biztonsággal… – Az ember ott feledte rajta lelkét… ha ugyan kibírta sokáig az anyagnak ezt a könnyed fényét s főként: ezt a tisztaságot… Nekem például le kellett húnynom a szemem, hogy bele ne szédüljek.
– És most kérem, szíveskedjék talán megmagyarázni, – minek köszönhetem ily hosszú idő után a szerencsét? – riasztott fel Hermióne.
– A férje arra kéreti, hogy jöjjön vissza hozzá és ha akármi történt is, – kezdtem, egyelőre kissé bizonytalanul. – Idegesen vonaglott össze.
– Ne tréfáljon! – mondá.
– De bizony, hogy nem tréfálok! – állítottam most már teljes biztonsággal.
– És evvel a kérésével Magához fordult? Hogy lehet az?
– A büntetőjogi társaság, amelynek egyik elnöke vagyok, néhány hónap előtt az urát pénztárosnak választotta. Így kerültünk össze, Angyalom… Én persze rögtön Maga felől kérdezősködtem nála, – de ő egyelőre csak mosolygott. Egy ülés után azonban mellém szegődött az utcán s elkezdett mesélni nekem, – és ríni persze…
– Ne mondja! – És mit mesélt?
– Nem sokat. Csak éppen annyit, Fiacskám, – hogy én, mint az Ön volt házitanítója, mit szólok Önhöz? – Hogy Ön otthagyta őt. No lám! – Megkérdeztem tőle, hogy vajjon mit tanácsol, mit szóljak? – Erre tudtomra adta, hogy ő öngyilkos lesz…
– Ne mondja! – Szegény! – sóhajtott fel Hermióne.
– Hát sajnálja őt?
– Nem én! – mondá és megrázkódott. – Hallgattunk.
– Csak azért kérdeztem ezt, mert, mint látom, Ön is a legkülönbözőbb s merőben más jelentésű szavakat használja támasztékokul… – mondottam a csendben, mialatt cigarettám füstjét figyeltem, mint kavarog a csillár felé finom ívekben. S vártam. Hermióne pedig, miután szép nyugodtan letette csészéjét, megigazította párnáit, rájok is könyökölt, – így szólt végre:
– Vigye neki válaszul a következőket. – Hogy ne feledje el, hogy egykor oly bátor volt és elvett engem feleségül. – Ne legyen tehát gyáva ma sem. És ne feledje, hogy olyan szerencsében volt része, amiben nekem például soha… – Itt Hermióne elpirult s elhallgatott.
– És pedig? – firtattam.
– Hogy olyasvalakivel élhetett együtt, akit szeretett…
– No lám, – no lám! – kiáltottam ekkor. S aztán elhallgattam hirtelen. – Csodálatos egy lény Maga, – folytattam kis idő után egészen ellágyulva. – Maga olyan, mint egy reflektor, – mosolyogtam.
– Az ember eljön ide, és úgy látszik, csak azért, hogy ostobának érezze magát Maga mellett… – tettem hozzá bánatosan.
– Mikor ilyet mond, nyilván nagyon szerénynek képzeli magát, – nemde? – nevetett szemeim közé.
– De mondja csak, Hermióne, – ártatlan csókjainkra kérem, – ha ugyan emlékszik azokra…
– Ön ma már nős ember, Uram… – végre valahára! – szakított félbe és kacagott… – Hogy mer Ön emlékezni? – Legyintettem.
– Ne legyintsen! – kiáltotta.
– De legyintek! – kiáltottam vissza dühösen. – Különben hagyjuk is ezt, – folytattam lihegve. – Hogy történt Magával mindez? – arról beszéljünk.
– Hogy hogy történt? – ámúldozott.
– Igen, hogy hogy történt? Arra volnék kíváncsi, kérem. – És meg akarnám Önt interpellálni…
– Hát csak úgy történt, kedves Uram, – érti kérem? – felelte s a kezével afféle mozdulatokat tett, mintha szemtelenül mindent el akarna söpörni maga elől. – Csak úgy történt, – tudja, Barátom? – rohamozott egyre szenvedélyesebben. – Az emberrel történik egy s más – azt csak nem lehet kétségbe vonni?…
– Úgy van, Hermióne, – próbálkoztam szelídebb húrokon. De ő a szavamba vágott azonnal. Szinte suttogva beszélt, ízzó gyűlölettel.
– Vagy azt képzeli bölcsész Úr, hogy a markában tarthatja mindazt, ami történhetik magával? Az egész életet? Szabályozni, csatornázni, felosztani, – úgy volna jó, mi? – S hangosan kacagott.
– Az ember mindenesetre megpróbálja, Hermióne, – vetettem ellene méla bárgyúsággal. – S megtörten bólogattam. Azonban ő oly élesen nevetett erre, mintha fel akarna boncolni vele. – Közben állandóan rám szegezte sötét tekintetét s szinte azzal a követeléssel, hogy mikor nevetem már ki saját magamat.
– Hát a felelősség – édes Hermióne? – dadogtam.
– Ön nem Isten, – csapott le reám búgva. – Ön nem Isten, – ismételte fenyegetőn. – Ott majd felelek, ha birok…
– Ön az életét már odaajándékozta egyszer, – igaz ez?
– Az egyiket. A másik pedig élni akar, Uram és nem megfulladni, – adja ezt kérem tudomásul. Sem jóság melegében, sem a tisztesség fagyában. Vagy azt képzelte ez az úr, hogy kedvem van így élni ötszáz évet? – Nos, látja. Ha nem ötszáz évet, akkor húszat sem… – Az én időm drága nekem! – kiáltotta.
– És így igen?
– Így igen! – Persze! – kiáltotta. – Vagy kriptába voltam én bezárkózva vele? – méltatlankodott felháborodva.
– Hiszen nem úgy élt ott sem, nem úgy élt, ne feledjük, – figyelmeztettem. – Különben is ez az okoskodás nem is éppen veszélytelen, Hermióne…
– Veszély?! – kacagott. – Veszély? – Veszély?
– No, no, – várjon csak. És ne rohanjon úgy. Odasüllyedünk e szabadosság által, ahova ember csak süllyedhet, – nem gondolja, Hermióne? Szerencsére szavait én úgysem veszem egészen komolyan. Mαινομεϑα παοταν δργιζομεϑα, – mondotta Platón. Őrjöngünk valahányan, amikor dühöngünk. – De még azt sem akarom ezzel állítani, hogy semmi igaza nincs, – s valóban komikus volna, ha éppen én, a koldusok koldusa itt ülnék, hogy ítéletet tartsak Maga felett… – Egy igazi koldusbíró, Hermióne, – kiáltottam fel s ötletemen hangosan kacagni kezdtem. Visszhangzott tőle a hatalmas terem.
Egy ideig hallgattunk ezután. Hermióne a körmeit rágta éles, cukros kis fogaival, én pedig néztem őt, – figyeltem – mi lesz vajjon? mire készülődik? Abban ugyanis bizonyos voltam, hogy most, most olyasmin töri a fejét, amivel egy csapásra lesújthatna. – Nem olyan egyszerű az élet, Angyalom! – oktattam őt még akkor magamban.
– Elvégre mi is az a jóság, Hermióne? – vetettem fel szeliden.
– A jóság? – kérdezte s a szemei körmei mellől összeszűkültek.
– Ne húzza össze a szemét! – figyelmeztettem. – Ne akarjon mindenáron konok és korlátolt lenni. – Mi a jóság? – Azt kérdeztem. Ön eddig bonyolult okoskodással felelt minden kérdésemre, – ami már maga is gyanús. – Egyszerű választ kérek, – azzal talán jobban meggyőz, – gúnyolódtam. – A jóság maga is egyszerű, – tettem hozzá.
– Az az egyszerű jóság, – mily kegyetlen az az egyszerű jóság, – kezdette lassú búgással s mint aki már-már összegyűjtötte mérgét, – felegyenesedett.
– A jóság nem kötelez semmire? – ostromoltam.
– Dehogy nem. Figyeljen csak! Ott áll az az egyszerű jóság és az Úristennek el nem engedné az ember kezét. – Mikor az ember zuhanni akar. Megértette? – csattant fel. – Arra való! – kiáltotta szikrázó szemekkel.
– Biztos, hogy úgy kell élnünk, – amire valók vagyunk? – kérdeztem. De erre nem felelt.
– Az ember egy spárgába kapaszkodik maga is, mert ostoba, még mindig az, – a jóság pedig, az az egyszerű jóság odaáll és görcsösen szorítja vele együtt azt a spárgát… Így van ez, kedves tanár Úr, – mondá, – váratlanul megszakítva magát s mint az olyan ember, akinek még sokféle mondanivalója volna ugyan, csak éppen nem szereti megvitatni a megvitathatatlant, – a messzeségbe nézett. Közben gyönyörű keble valósággal pihegett. Valósággal szerelmes voltam belé e pillanatokban. Arcom nyilván piros volt a gyönyörűségtől. – Ez minden? – kérdeztem remegve.
– És ezzel végeztünk is, tanár Úr, úgy van, – tette hozzá, még mindig kikelve magából. – A nemes felháborodás lángolt fenkölt homlokán. Én pedig: – tehetetlennek éreztem magam és összetörtnek… mint mindig vele szemben.
– Beszéljünk okosabb dolgokról, – határozott. – hogy van Szivikém, – mit csinál három szép gyermeke? – S nevetett.
– Még azt is tudja, hány gyermekem van?
– Én mindent tudok, – nevetett egyre inkább megkönnyebbülve.
– Úgy?! – És most azt kérdezem Öntől és ez az utolsó kérdés, Szivikém!… – kezdtem el újra.
– No? – Csak ki vele! – Ne féljen, tanár Úr!
– Mi a bűn, Hermióne, – mi a bűn? – Így talán jobban foghatjuk meg a kérdést! – Mi a bűn, arra feleljen, kérem! – Újra hahotázni kezdett.
– Ha Ön folyton csak nevet, Hermióne…
– Hát mit csináljak?
– Azt könnyű… Én pedig nem azt várom Magától, ami könnyű.
– És ezt Ön kérdezi tőlem, jogtudományi bölcsész Úr?
– Ön az egyetlen nőismerőseim között, aki ismeri könyveimet…
– Nagyon élvezem azokat…
– Azt reméltem tehát, hogy nincs oka gúnyolódnia felettem. – Bátor voltam azt kérdezni, mi a bűn? – Hermióne megint kipirult. Az a nemes pír borította gyönyörű arcát, amelyet csak a hév, a meggyőződés heve, csak a jogosult harag képes rávarázsolni emberi arcokra.
– Ismeri Ön Liszt Ferenc életét? – kérdezte váratlanul.
– Ne kerülje meg a kérdést!
– Jó fiú volt, – jót akart, – de aztán abbahagyta az erőfeszítést, – tudja? – Gyerekei lettek, – örült nekik. Az élet elsodorta őket tőle, – mit tehetett?
– Hogy mi a bűn, azt kérdeztem…
– A jóság egyszerű, – igaza van, jogtudományi bölcsész Úr… csakhogy az nem is gyötri magát, azon kezdi…
– Tévedés! – kiáltottam. – És Krisztus? – kiáltottam.
– Az gyötörte magát? – az embertelen volt magával? – sikította. – Hisz akkor maga nem érti Őt, – ember! – Itt Hermióne már fel is ugrott a pamlagról s az arcom előtt hadonászott oly módon, mintha hiszterikus rohama volna.
– Krisztus? – kacagott. – Krisztus… – s fel-alá futkosott a szobában, hol eltakarva arcát, hol összecsapdosva kezeit… Majd újra leült. Az arca váratlanul megszelidült aztán.
– Istennek ez a virága, – mondotta lágyan. – Ez a csodálatos virág – és erre hívatkoznak Önök? – Nem érzik megbocsátó szelídségén, hogy Ő volt az egyetlen a milliók között, aki nem szenvedett, akinek a lemondás nem volt gyötrelem? – Az utánzók, – azoknak igen, – azt már elhiszem, – mondá megvetőn, halálos undorral.
Majd, – mintha gondolatokba akarna merülni: lehúnyta szemeit. Én úgy éreztem, hogy ez a pillanat a tél mélye. S hogy e szobán túl a határtalan feketeség kezdődik.
Hermióne végre cigarettára gyújtott.
– Krisztus! – ismételte meghatottan s a szemei megteltek könnyel. – Ő volt a jóság, – éppen sajátmagával lett volna embertelen? Hisz aki magával az, másokkal is az! – Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, – többre én se vagyok kötelezve, – nem Uram! – kiáltotta, újra szenvedélyre gyúlva.
– Jut is, marad is, Hermióne, – nem kell féltenie magát… – próbálkoztam, – csak éppen hogy egészen el ne süllyedjek.
– Hogy mi a bűn, nem tudom – és ezt mondja meg a diákjainak is, hogy nem tudom. Csak azt tudom, hogy bűn nélkül nincs élet – és hogy előidézni hogy lehet? – még azt is tudom. Azzal lehet legjobban, tanár Úr, ha már a kihágást is szigorúan büntetjük. – Írja ezt fel magának, kérem… – S ezzel beburkolózott selymeibe. Sokáig dideregve hallgatott.
– Mit csinál a felesége? – kérdezte később.
– Az én feleségem kövér és szőke, – feleltem eltűnődve.
– És ezen kívül? – nevetett.
– Nagyon szeretem őt, – mondtam udvariasan és felálltam.
– Az úgyis való, – biztosított Hermióne alig észrevehető, gúnyos mosollyal. – Most pedig megy is szépen haza a feleségéhez, tanár Úr… – mondotta.
– És ha nem mennék? Mi volna akkor, Hermióne?
– Fogadjon szót. Magának nem való itt énnálam… És máskor ne vállaljon ilyen küldetéseket… No menjen szépen!
– Dehogy megyek! – kiáltottam.
– Én estére vendéget várok, – mondotta ekkor puhán, melegen, – s a szemeiben kíméletet kérő, bizalmas fény villant. Olyan volt most ez a dáma, mint egy bűnöző kölök.
– Egy feltétel alatt megyek, – jutott eszembe. – Ha megvallja szépen és becsületesen, hogy kit vár?
– Névszerint?
– Úgy-úgy! – Természetesen!
– Na ne mondja! – nevetett. – És az ilyesmi, kérem, hogy jut eszébe?
– Azt nem tudom, kérném. De viszont ragaszkodom ehhez.
– Mindenesetre nagyon kitüntető már maga az érdeklődés is – rejtélyeskedett ő.
– No mondja már meg, – mondja már meg, – unszoltam kiszáradt torokkal, – Isten tudja mért? – Veheti észre, hogy egyátalán nem szégyellem magam Maga előtt, – folytattam. – Ez épp a Maga nagy varázsa…
– Talán irígykedni akar, öreg Úr?
– Öreg Úr?
– No igen, igen…
– Nézze, igazi öregember én belőlem úgyse lesz soha… Azonfelül pedig, Maga nekem úgyis mindig megmondott ilyeneket… Honnan e nagy titkolózás épp most? – kérleltem. – A szívem hangosan dobogott. – Igen, igen, – ez a bűn mérge! – állapítottam meg.
– Báró Magas Rezső honvédhuszár-ezredes urat várom, – jelentette ő ki s két szemét, mint két nyugodt lámpást határozottan és közönyösen irányította felém.
– Mi? – hüledeztem én egész megzavarodva. – Ne tréfáljon, Hermióne…
– Azt hittem, nem is újság…
– Hát azért van Maga ilyen jól informálva felőlünk? – ámuldoztam.
– Természetes, természetes. A sógora a szeretőm. Kedves nejének az unokatestvére. Ugyanaz. Nehogy félreértés legyen köztünk: mert van még egy másik is ebből a fajtából, úgy tudom…
– És ő rendezte be Magának ezt a kis paradicsomot?
– Hát még ha mindent tudna! – villantak gonosz szemei.
– És szereti legalább azt a szegény fiút?
– Majd az is kiderül, Lajli Bácsi!
– Úgy, úgy, úgy!… – Akkor én mindent értek, – sóhajtottam. – Akkor a Rudinak csakugyan vége van, Angyalom, – tettem hozzá. – És tökéletesen igaza van szegény mamájának, ha kétségbe van esve…
– Az Idus néni! – bólintott Hermióne jelentősen.
– Maga sem Istent, sem embert nem ismer, Hermióne, – az a Maga nagy baja, Fiam!… – tünődtem fel-lejárva.
– Hát hogy Istent nem ismerem, – azért talán nem is tehet éppen szemrehányást Lajli Bácsi… – kiáltott utánam, majd a tükör felé fordulva hátrasimította hamúszőke haját…
– Hát ezt már megint hol hallotta, ezt az undok elnevezést?…
– Már mondtam Önnek, hogy én mindent tudok! – kacagott. – Majd felugorva hirtelen, pici tenyereivel lerázta ruháját. – Szalagjai és csokrai körül két kis puha, fürge keze oly óvatos könnyedséggel tevékenykedett, mint két pillangó.
– Maga kis angyal, fekete szárnyakkal, – mondottam neki s enyhén megöleltem őt. – És most még egy kérdést, ha megengedi, – tettem hozzá.
– No?
– Hol lakik most a Rudi?
– Egyátalán nem titok… Mért ily ünnepélyesen?
– No?
– Hotel Belvedere, – első emelet hét.
– Köszönöm. A magam részéről azt izenem neki, hogy ma éjszakára ugyanott nyittatok magamnak szobát. A célom az, hogy holnap reggel tíz órakor tiszteletemet tegyem nála. – Felírjam?
– Felesleges! – mondá és bágyadtan nyújtotta fehér kezét. Úgy csókoltam meg, mint a szentséget, aztán zavartan, tévetegen, tehetetlenül botorkáltam kifelé.
(Folyt. köv.)

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi