ÚJ MAGYAR OPTIMIZMUS
ÚJ MAGYAR OPTIMIZMUS
Kint voltam a napokban Lányfaluban, ahol egy kis kertem van, búvóhelynek a csönd áldott ölén. Panaszkodik a kerti emberem, hogy rengeteg terménye van, zöldségfelesleg, amit szeretne eladni, de nem veszik meg, nincs ára.
Megnézem a rengeteg terményt; csakugyan kosárszámra van ott a sárgarépa, petrezselyem; vékonyszárú, de sok. Azt mondom neki:
– Az a baj, hogy nem elég szép, nem elég sok és nem elég ritkaság.
Azt felelte rá, hogy ő ennél szebbet, jobbat, többet nem tud termelni; ha nem vagyok megelégedve, ám próbáljam meg magam, hogy azon a földön, ilyen időjárás mellett, ezekből a magvakból, amit kap, lehet-e különbet produkálni.
*
Ezt akarjuk most Babits Mihállyal, ketten, megpróbálni, ebben a másik kertben, a magyar irodalom virágos kertjében, amelyben már több mint két évtizede termünk: a Nyugatban.
Szegény drága barátunk, a magyar irodalom hű kertésze, az elvek fanatikusa, az élet kivételes héroszainak egyike, akit ismernem adatott, az irodalom táplálója, mindnyájunk szeretett Osvát Ernője, itthagyott bennünket – és íme, most árván, mi kerti palánták próbáljuk meg önmagunkat gondozni, ha lehet.
Vállalkoztunk rá, hogy mi írók végezzük a Nyugat kollektív munkáját.
*
Én azért vállalkoztam rá, mert bennem az utolsó években valami csodálatos új magyar optimizmus sarjadt fel.
Ez az optimizmus a nemzeti pesszimizmus legmélyebb pontjáról emelt föl. Néhány évvel ezelőtt elmentem az elszakított területekre. Véreresztő kétségbeeséssel léptem át a trianoni határokat s megújhodva, megfiatalodva tértem vissza a megszabdalt kis Magyarországba.
Odaát találkoztam a magyar őserővel. Szememnek, fülemnek nem akartam hinni, mikor azt láttam, hogy a magyar fajta, az én véreim, idegen uralmak alatt, elnyomva s megalázva, életerővel tudnak dolgozni. Termelni tudnak, teremteni tudnak: élni tudnak a babiloni fogságban. Láttam azt a fiatalságot, mely ott nő fel s meg voltam rendülve, az általuk lángoló arccal és szívvel hirdetett lelkes életakarástól és életbizalomtól.
Mikor hazajöttem, körüljártam ezt a kis országot újra meg újra s itt megint egy új csodával találkoztam. A magyar föld kimeríthetetlen termőképességével s különösen egyes vidékeken rendkívül meglepő gazdasági fellendüléssel. Megtaláltam a föld népét, amely egészen más, mint az a falu volt, amelyet a háború előtt ismertem s amelyet régebbi regényeimben pontosan írtam meg. A háborúviselt generáció kultúrában s erőben magasan felette van az apák korának. A technika, a gazdasági tudás, a szociális érzék hallatlanul fejlődött. Láttam ismeretterjesztő előadásokat, ahova tódul a nép gyermeke s ahol csillogó szemmel és odaadó szívvel hallgatják az exakt előadásokat s voltam a népkörökben, ahol magasabb nívójú viták folynak, mint a legmagasabb politikai testületek színe előtt. Láttam, éreztem, hogy itt nemzetépítés indult meg. A mélyből feláradó erők tudattalanul veszik kezükbe magyar jövő irányítását s megszilárdítását.
Ültem a tanyákon a béresek és tanyai magyarok, kisgazdák körében, kik ma rádió mellett űzik a téli estéket s a repülőgépről és többtermelésről vitatkoznak s láttam, hogy a traktorok százezrei szántják a magyar ugart s valami csodálatos új kultúra építi a magyar glóbuszt.
Tele vagyok ma bizalommal a magyarság szellemi fejlődésével szemben s egyre inkább vallássá kezd bennem lenni, hogy a magyar jövendőt örömmel lehet várni.
*
Mindezek után lehetetlennek tartottam, hogy el ne fogadjam a Sors intését, hogy ezt az immár harmadik évtizedét élő magyar folyóiratot a magyar nemzeti koncentráció irodalmi közlönyévé kell, mert lehet azzá tenni. Meg kell menteni ezt az irodalmi szérűt a magyar írásnak.
Irodalmi szérű. Ide hordta egybe az én generációm termésének a legjavát s ide kezdi behordani a második és harmadik írói nemzedék a maga termését.
Hadd maradjon tehát ez a folyóirat s hadd legyen egy hely, ahol az írói munka politikától mentes helyen, egységesen és egészségesen fejtheti ki áldott erejét.
Babits Mihállyal mi ezt jól megbeszéltük s teljes lélekkel elszántuk magunkat rá, hogy hivatást vállalunk ezen a téren, ugyanúgy, ahogy hivatást teljesítettünk, mikor ő a versben, én a regényben, dolgoztunk a magyar irodalom számára. S Gellért Oszkárral, aki Osvát mellett már egy évtizede szerkeszti a Nyugatot, hármasban, a legszebb és legjobb érzéssel indulunk a nehéz útra. A Nyugat eddigi voltában irodalomtörténeti jelentőséggel állott, ezt továbbra is így akarjuk tartani.
Nevezhetjük irodalmi szérűnek, ahova az írók legjava összehordja az «életet», ahogy a nemes búzát nevezi a magyar nép. Nevezhetjük virágos kis kertnek is, ahol a legszebb és legnemesebb magyar virágokat fogjuk ezután is plántálni. Nem félvén attól, hogy a címünkben levő jelszó ereje tovább hasson, hiszen az első magyar király óta Nyugatra néz a magyar, kultúráért, s amit onnan kap, magáévá nemesíti.
A politika soha egy sornyira sem fog bejutni a mi kertünkbe. A napi politika. Mert a mi politikánk csak a századok politikája lehet.
Mert költők és írók nem vezércikkben írják meg gondolataikat s nem a politikában végzik el cselekedetüket, de azért mégis csak befolyással vannak a nemzet lelkiéletének irányítására.
Egy új magyar optimizmus fog szállani ezekről a lapokról a magyar olvasók felé s reméljük, hogy isten segítségével nem lesz méltatlan a munkánk a magyar faj sorsszabta rendeltetéséhez.
*
Azt akarjuk megcsinálni, amit kertem hű munkásának elvül szabtam: a legszebbet, a legjobbat s a legnemesebbet, a ritkaságszámbamenőt termelni ki a magyar irodalom e virágos kis kertjében, a Nyugatban.
