Füst Milán: A szakadék • (REGÉNY)

Full text search

Füst Milán: A szakadék •
(REGÉNY)
A köd lecsapódott az úttestre, aminélfogva az úgy csillogott, mint a fekete tükör. Az Andrássy-úton botorkáltam lefelé, a liget felé, – vonzott az út széles feketesége.
– Mi volna, ha a lövöldébe mennék? Egyszer, – végre?! – jutott eszembe. (Akkoriban még volt Pesten egy kitünő lövölde is a Kis János-utcában. S mióta vágyom én ide! Gyerekkorom óta!) Máris határozott léptekkel indultam tehát útnak. A nagyobb biztonság kedvéért azonban mellékutcákba tértem.
A pompázó Andrássy-út közvetlen közelében sötét nyomortanyák falai mentén osontam tova. S amit ott aznap láttam, nem hárítottam el magamtól többé, ahogy eddig szoktam. Különösen a szerelmes párok érdekeltek.
Egy villamoskalauz például oly görcsösen szorította babáját a kapualjhoz, mintha fából faragták volna indulatait. Ilyesmi azelőtt szégyenkezéssel töltött el: azt szégyeltem, hogy ember vagyok s átkoztam a sorsot, hogy még velem sem tett kivételt…
Ma viszont, hogy egy pillantást vetettem feléjök: forró meleg öntötte el az agyamat tőlük. Akkoriban kezdték nálunk a macsicsot… Ez a néger zene indult el, áramlott bennem: a szivemből a fülem felé… mint az egyre növekvő villamos-áram patakja, úgy remegtetett s lassanként betöltötte egész valómat. A zene mindinkább elhatalmasodott felettem s olyan volt már, mint az isteni kinyilatkoztatás. A szemeim előtt határozott, nyugodt világosság állott, mely olyan volt, mint a földöntúli napsütés.
Elnyújtott bőgés volt az Isten szava bennem, – gyilkos, hörgő bőgés: a bikáé. A céltalanságot hirdette az alaptörvények szigorával, – továbbá a kéj fájdalmát, valamint: hogy mi áldozatai vagyunk annak, amit az élet követel tőlünk. – S hogy ez jól van így!!
– Akkor adj még egy szerelmet, Uram, – imádkoztam erre, – hogy azt mondhassam végre: én is éltem! – Mert én megváltoztam Uram! Alázatos lettem Uram!… – Igy imádkoztam.
– Vajjon elég bátor vagy-e csakugyan? Elvetettél-e minden egyebet magadtól, – vizsgáljunk csak meg téged! – tolakodott fel bennem ekkor az az örök zavargó, – akit már annyira megútáltam. A dűhtől tajtékozva állottam meg. Ha módom lett volna rá: ebben a percben biztosan eltaposom magam, mindenestől.
Ekkor váratlanul egy másik lágy, édes dallam nyugtatott meg. – Homályos érzés szállt fel bennem arról, hogy én már valaha éltem. Ott szebb volt és jobb, – ott a szív megnyugvást talált, – ezt éreztem. Olyannyira kísértett ez az érzés, hogy nem tudtam tovább menni: ott kellett fel s alá járnom, egy gázlámpa tövében percekig. Végre beértem hát egy rég elfeledett olvasmány újra felmerülő emlékével.
– A szenang, – igen a szenang! – jutott eszembe. Hogy is van csak? A malájoknál minden szentesítve van, amit az élet az embertől követel! – Ezek a boldogság törvénye alatt állanak, – igen! Jól emlékezem!
– Miről van szó tehát? Arról, hogy mindent felforgatni, széttaposni és elpusztítani, amit ez a hazug kultúra produkált. Igen! És egy új erkölcsi világrendet ide! – A kutya Istenit! Le fogsz ülni tehát valami szegény hotelszobában és egy nagy művet fogsz írni… – A Staatswissenschaftliche Bibliothek posta útján úgyis rendelkezésedre áll, – a kutya Istenit! A címe pedig ez lesz: Szodoma és Gomorrha.
A szívem hangosan dobogott.
– No-no, no-no, – mi ez megint? – riadoztam saját magamtól, mint a tébolyultak.
– Előbb élni, élni és fütyölni! – ordítozott bennem az ujjongás s oly kiszakadó erővel, hogy az iszonyat forrósága öntötte el tőle egész testemet. – – – Reszketni kezdtem.
*
Hogy ez a félelem hajszolt-e, – vagy valami megmagyarázhatatlan szédület? – vagy nagyobb bátorságot akartam-e meríteni e rendkívüli elhatározásból? – Hogy hogy történt, – nem tudom ma már. Tény az, hogy egy pillanatban befordultam a Nagymező-utca sarkán levő pálinkamérésbe s ahogy parasztapám szokta volt egykor, – így szóltam:
– Egy porció rosztopcsint kérek rúmmal. – S letettem négy krajcárt a bádog-lapra. Azt vártam, hogy hitetlenül fognak rámbámúlni, vagy nevetnek, vagy elutasítanak kérésemmel: jóságos mosoly és fejbólogatások közben, – hogy hát mégse tegyem őket ennyire bolonddá! – De nem így történt.
– Azonnal! – mondotta egy fiatalember, aki ingújjban volt s a söntés-asztal horgany-lapját dörgölte hatalmas ívekben s változatlan lendülettel. Mikor berendezkedtünk házasságom előtt: a politúrozó munkásokat láttam ilyfélekép dolgozni. – Azonnal! – ismételte egy közönyös pillantást vetve rám s még vadabb erővel nyomta ki köreit… Közben valami folyadékot is csöppentett a kékes felületre, – óvatosan, ujjával fogva le a csöppentő-palack nyakát – s aztán újra nekilátott, mintha a világon se volnék. Körbe-körbe… mondhatatlan buzgalommal. – – Szerényen vártam soromra tehát s körülnéztem ezalatt.
– Milyen rend van itt s mily tisztaság! – Mint egy klinikán! – állapítottam meg.
Odébb egy öregasszony a tompán csillogó érc-lapon csirkét boncolt. A zuzája, mája már ott feküdt előtte, – most törte éppen az apró lábak izületeit. Belevágott késsel, aztán eltörte. Mögötte egy katlan zubogott, barátságosan. – A csirke belseje rózsaszínű volt, – a húsa fehér, – a zuzája pedig a gyöngyház szivárványszineiben, feszesen fénylett. – S minden csillogott körülötte, különösen a ragyogón tiszta üveg-kupicák… Ezek vizesek voltak még. Ott állottak egy csap mellett, amelyből nagyon csendesen víz bugyogott, nagy hólyagokat vetve.
– És csakugyan? Ez a vén banya fogja megenni ezt az üde kis csirkét? És mosolyogtam. – Megpróbáltam eldönteni, vajjon melyik ér többet a kettő közül? És egyre csak mosolyogtam.
Végre a fiú is odadobta rongyát. – Tessék! – mondá hivatalosan és betöltött.
– Arcanum vitae, favillas tuas faustus elidere valeo! – mondottam én most magamban mosolyogva és felemeltem a poharat.*
Élet rejtelme, boldog vagyok, hogy szikráidat kicsiholnom, van erőm!
Lassan ittam a pálinkát. Nem nyeltem le kortyomat azonnal, – hanem előbb körülöblögettem vele számat… hogy élvezetéből semmi se vesszen kárba. S mihelyt lenyeltem, figyeltem hatását magamon. Boldogság öntött el tőle csakugyan.
– Szopogatom az életemet én is, – úgy ahogy mások –, vigasztaltam magam s majdnem elöntött a könny!
No de a pálinka is ugyancsak erős volt. Nehogy szégyent valljak s zokogni kezdjek tőle, körülnéztem tehát: igyekeztem elszórakozni. – A pálinkák a polcokon különbözők voltak: némelyiknek olyan színe volt, mint a víznek, csak csillogóbb, nehezebb. Olyan, mint a víz s mégis, micsoda titok rejlik benne! Más pálinkák harsogón pirosak voltak, vagy oly tökéletesen zöldek, hogy nem is emlékeztettek már létező dolgokra, csakis a festékre. S mindez bűvösen csillogott.
– Most már tiszta fehér pálinkát kérek, amely olyan színű, mint a víz, – mondottam a fiúnak. – Ez alkalommal nem váratott. Ravasz mosollyal öntött össze kétféle üvegből valamit s elém csúsztatta.
– Így keresgél a boldogtalan, így, így! – bólogattam. A birkák, valamint az erkölcs őrei és letéteményesei mind így válogatnak. A fontoskodók, az igazságosztók, az élet berendezői mind! Akik azt mondják: ez kérem közönséges, vagy azt: maga nem helyesen él! A prédikátorok, igen, igen, akiket minden cselekedetüknél kiver a hőség: – hogy hát mi lesz így a társadalommal, ha mindenki ily gyalázatos merészségre vetemednék…
– Az ő egészségükre! – suttogtam halálos megvetéssel s egy hajtásra leengedtem ezt a második egész porciót.
Mint az olvadt tűz, szaladt szét bennem. Megeredt a könnyem is végre. Sírtam. Hogy figyelmet ne keltsek, a pápaszemem után keresgéltem mindenfelé, – azt törülgettem, – majd elkészülvén vele, zsebrevágtam újra.
Közben még jobban kimeresztettem a szemeimet, hogy lássak, nézzek s ne gondoljak semmire.
– Bizony, bizony, – kezd a dolog komolyra fordulni, – éreztem. De semminemű fenyegetés nem hatott most már reám. – Állok elébe! – feleltem azonnal a kötekedőnek. – Forró voltam s el voltam szánva mindenre.
A forróság egy tébolyító rohama után aztán tompa nyugalom következett. S én felhasználtam ezt a nyugalmat. Jól megnéztem még egyszer mindent: a csirkét, az öregasszonyt, a rőthajú, tevékeny, tisztaságkedvelő fiatalembert… mérlegeltem a kettőjük viszonyát… S élveztem, ami élvezhető. Főként a csendet, ezt a csodálatos csendet, amelyben minden apró nesznek oly jóleső jelentősége van… Különösen a katlan egyenletes dörömbölésében találtam nagy gyönyörűségemet, továbbá abban, mikor olykor-olykor a gázlámpa lángja hirtelen pislogni kezdett. Valahogy úgy, mint mikor a szél fujja a szabad tüzeket. Nászutamon a Vezuv krátere előtt néhány lépésnyire hallottam hasonló gonosz settenkedést.
A szorgalmas és rendkívül tevékeny fiatalember időközben végre leült egy sámedlire. S mintha egy pillanatot sem akarna elveszíteni élete izzásából: buzgó és merev, mondhatni szorgalmas tünődéssel bámult kifelé… tartotta számon a fényes ajtóüveg előtt elsuhanó utcai járókelőket. A fejét olykor fel-felkapta, mint egy ló, amely valami rendkívülit vesz észre. – Fényes cilinderemet még megemeltem feléje s mentem kifelé, hogy én is elsuhanó utcai járókelő legyek. Az öregasszonynak külön bólintottam. – Köszönöm! – mondtam kissé túlhangosan, nagyokat koppintva sarkammal a kemény keramit-kockákon.
– Részeges előkelőség! – jegyezték meg biztosan a hátam megett. De én evvel nem törődtem. Megcsapott a hideg.
S ahogy megcsapott odakinn, abban a pillanatban rettenetes nevethetnékem támadt.
– Ez hát a szabadság? – ámuldoztam. Ennyire viszed a szabadságoddal? – Erre vagy képes, mikor megszabadítottad magad? Erre képes az ember, mikor megszabadította magát? – Ember fia! Te utolsó állat! Egy butikban pálinkát ittál? – rohantak meg a kérdések s oly erővel, hogy ott az utcán hangosan hahotázni kezdtem.
De aztán hirtelen leráztam magamról mindezt.
– Nem, nem megyek a lövöldébe, – nem én! – határoztam könnyelmű lengeséggel. S vidáman, félrecsapott cilinderrel énekelni kezdtem ott a tág mezőn… a Nagymező-utcán. Csak úgy áradt belőlem a dal. Szemeim is nyilván boldog és tébolyodott benyomást tehettek, mert sokan utánam fordultak, – illetve: úgy mentek el mellettem, frontot csinálva, tisztelgőn, mint a katonák.
– Szegény! – mondotta reám egy drága, édes, jószívű teremtés az édesanyjának.
– Hogy fogsz te csodálkozni, majd ha megnyílsz, mint a kráter és fiad születik, – hogy csodálkoznak a nők, mikor fiuk születik! – feleltem én neki magamban elragadtatva. – S végre megnéztem magam egy kirakat tükrében.
– Csakugyan, – hiszen olyan vagyok egészen, mint egy tébolyult operaénekes! – állapítottam meg jókedvűen. – Cilinderben énekelni az utcán! Te, te, te, te, – becéztem magam s kukorékolni szerettem volna, vagy más ehhez hasonlót.
*
A jókedv, persze, nem sokáig tartott. Rest lettem, lomha a nagy hidegtől, – aludni szerettem volna megint.
– Isten teremtette ezt a földet, de nem egyszersmind a házakat is, – pedig az már mi lett volna neki? De ő ezt ránk bízta, – különös szeszélyből. Ami annyit jelent viszont, hogy nekünk dolgozni is kellene néha…
– Mi lesz holnap? – így morfondíroztam.
No de a munka és kötelesség puszta gondolatára is az öngyilkosságig menő harag öntötte el egész valómat.
Megigazítottam félrebillent cilinderemet s már éppen azon tanakodtam, hogy újabb adagot veszek be valahol, mikor egy alak szembejött velem a Síp-utcán.
– No nézd! – kiáltottam boldogan. – Te vagy az Pötykös? S a szívem rögtön megtelt meleggel. Hangosan kacagva rázogattam a kezét.
– Mondom én, – mondom én, mihelyt az ember rábízza magát a véletlenre, – az biztosan helyes irányba tereli, – magyaráztam neki. – Hogy vagy cimbora? Milyen az életed színbora?
Egykori iskolatársam volt, Pötykös Albert, aki, mint hallottam, festő lett s nagy sikerei voltak a Műcsarnokban.
– Jókedvű ember lettél, – mosolygott Pötykös szakadatlan rázogatásomra.
– Hogyne, hogyne! – feleltem én. Hát te?
– Én rosszkedvű ember lettem, – jelentette ki nagyon nyugodtan, szívélyesen. – Végignéztem rajta: csapzott, zöld felöltő volt szegényen.
– Ejnye, ejnye Pötyköském, – drága fiam, – csak nem szomorítasz meg te is, mikor úgy szerettelek, – áradoztam. S belekaroltam azonnal. – De ő nem akart jönni.
– No mi a baj? – Csak nem vagy beteg?
– A kétségbeesés végül mégis csak boldogsággá válik, – és most kezdek én erről meggyőződni, – felelte ő jelentősen nézve reám. Éppen egy gázlámpa alatt állottunk.
– Pedig ezt nem hittem el eddig még a szenteknek se, – nem én, tette hozzá és nagyot nevetett. Hatalmas megsárgult fogai, mint a kronométer mutatták az időt, mely elmúlt, elröppent felettünk édes ifjuságunk óta.
– Kétségbeesés? – Mi az? – tréfálkoztam.
– Hallod, ne ácsorogjunk itt, mert hideg van, – figyelmeztetett. – Nekem nincs olyan bundám, mint neked…
– Akarod a bundámat? – jutott eszembe.
– Ugyan ne bolondulj!
– Kabátot cserélünk, no! Annyi az egész. Ha akarod, sorsot is! – hadonásztam.
– Hallod-e! Ne nyúlj hozzám! – dühösködött. – Ezt pedig mindenekelőtt! – Szegény emberrel különben sem tanácsos tréfálni, – tette hozzá fenyegetőn.
– Majd még beszélünk. – Hát gyere, – legyen úgy! – határoztam el magam s belekaroltam, – akárcsak ifjúkoromban, egykor.
Szótlanul haladtunk így egy ideig.
Majd mégis: emlékeket próbáltam legalább felidézni benne, – kérkedve persze emlékezőtehetségemmel is… Téli délutánok hazátlanságát – s benne végnélküli sakkozásainkat. Mintha úgy az asztalra hajolva s egyre csak ugyanazt a mezőnyt figyelve ki akartuk volna próbálni magunkon: vajjon mennyi gyűlölet gyűlhetik össze valakiben egy délután? – Míg aztán csakugyan el nem csattant egy pofon.
Ő, – Pötykös Berci ugyanis akkora pofont adott nekem egyszer, hogy két napig fülzúgásom volt utána. Akkor én azonmód a konyhába futottam, kést ragadtam… csak hogy hát hiába! Miután Bercinek az a nagy képessége volt, hogy hatot ugrott a lépcsőn lefelé – s én viszont vastag lábaimmal mindössze hármat. – Így aztán el is tünt előlem az Opera mögött.
Ilyfélekép mulattattam régi barátomat, nagyokat nevetve. De ő bizony nem igen figyelt rám. – Néha mosolygott ugyan, de szórakozottan.
– Mi lett a te foglalkozásod? – kérdezte végre.
– Hát nem tudtad? – kiáltottam fel boldogan. Várva vártam már ezt a kérdést. – Egyetemi tanár vagyok! – vágtam ki büszkén. S ránéztem. Ettől a pillanattól tettem függővé ugyanis, hogy mit gondoljak felőle. Otthagyom-e, vagy megyek vele tovább?
– Úgy? – felelte ő közönyösen s újra elmerülve.
Még csak nem is gúnyolódott tehát.
– Ez aztán a nekemvaló ember! – ujjongtam ekkor. Mintha csak az Isten maga küldte volna! – Még szorosabban karoltam belé.
– Te szabad ember vagy, úgy látom legalább! – mi okod lehet neked panaszra? – kérdeztem tőle. De nem felelt. Szemmel láthatóan mindez nem igen érdekelte. Tévetegen bámult maga elé s duzzadt arca teli volt aggodalommal. – Nagy szemei ide-oda rebbentek, mintha keresnének valamit.
Egy percben végre megállt. Kocsma előtt voltunk.
– Én ide bemegyek, – mondotta csendesen. Felnéztem a cégérre.
Kóser vendéglő. – Mért éppen ide? – tettem fel a kérdést.
– Jó palesztinai bor van, – magyarázta s ravaszkásan hunyorgatott hozzá. Szemeiben teljes megelégedést olvastam e pillanatban.
– Palesztinai? – csodálkoztam. – Hát olyan jó az?
– Tudja az ördög! – Egy valami bizonyos ebben, édes Barátom, – felelte ő, – hogy a palackon jó öreg zsidók akkora szőlőtőkét cipelnek, hogy csak úgy roskadoznak alatta. – És az tetszik nekem.
– Jól élsz! – jegyeztem meg ekkor élesen, szinte szemrehányón.
– Te, gyere be egy snapszlira, – indítványozta hirtelen.
– Mi az a snapszli?
– Kocsisjáték, – kártyajáték…
– Nem tudok én kártyázni, Fiam…
– Akkor is gyere be, – nimolizálunk egy kicsit, – az csak jobb, mint akármi! – ajánlotta egyre lendületesebben.
– Hát te is olyan vagy, mint Wollák Dóri? – mosolyogtam.
– A Wollák Dóri! – kiáltott fel ekkor. Ragyogott az arca. – Mit csinál Wollák Dóri? – Nem ez az az ünnepélyes bácsi, aki a te nevelőd volt?
– …Az az! Az hát!
– No lám, milyen jó még a fejem. – Nincs semmi baj! – mondá legyintve, mintegy bátorítva magát további kitartásra. – Mennyit sakkoztunk mi együtt, – kiáltott fel újra. – Mit csinál Wollák Dóri?
– Meghalt, – feleltem én, – amire barátom karonfogott s bevonszolt magával a kocsmába.
*
Egy szép feketehajú lány szolgált ki minket a különszobában. Szép lány volt, igényes, kiteljesedő, – olyan, mint ama bizonyos álombéli csillagom ma éjszaka. Mihelyt benyitott, meglepve bámultam reá s az első perctől fogva sakkban tartottam őt tekintetemmel. Szemei fekete mélyén egy kis rőt tűz játszadozott, mint bizonyos bársonyfajták színében. S e szemek most hálásan gömbölyödni kezdtek, mosolyogni kezdtek figyelmemtől. (Ezek is, mint a fekete csillagok!) – – Kifejezésük megítélése dolgában mégis óvatos maradtam, – tudván, hogy az ily szemek beszéde aszerint is változik, hogy hogy esik reájuk a fény. – Nem mindent ő gondol, amit mond! – mosolyogtam barátom felé. – Isten mondja helyette. – Nevettünk.
A lány is nevetett, anélkül, hogy egy hangot is értett volna beszédünkből. A tányérokat rakta fel keleti lomhasággal s azok nagyokat koppantak az asztalon. – Állandóan őt néztem, mint a megbabonázott – ő viszont nem nézett egyenesen vissza reám, csak mellém, de oly mosollyal, mintha máris mindent tudna rólam. Mikor kiment, így szóltam barátomhoz:
– Mi volna, te, ha én most fognám magam és mennék a fészkes fenébe evvel a lánnyal? – Mit álmélkodol? Mért ne? – Megmutatni ennek a kutya világnak, még ha hetven éves leszek is!… és ha beledöglöm is!… No látod! – kiáltottam.
– Mivelhogy bátor vagyok a figyelmedet felhívni, hogy én távolról sem vagyok ám az a régi megalázkodó többé, akit ismertél… no nem! – arról szó sincs Bercikém! Inkább éppen ellenkezőleg! – És itt most mondok neked valamit. – Mihelyt nekem ez a büdös világ botránkozni kezd… – az már valami nekem édes, jó Barátom, – meg vagyok értve? – Ott én már szaglászni kezdek, hogy mi van itt? – No no! – nézzük csak! – magyaráztam neki.
– Vagy ítéld meg Te magad! – Nem ott kezdődik minden? – Mikor ők botránkozni kezdenek? – Az élet, az öröm és minden egyéb? –
Pont úgy szónokoltam, söröskriglivel a kezemben, mint az a szegény. S hallgatóságom is ugyanúgy bóbiskolt. Pötykös az étlapot tanulmányozta és semmit se szólt.
– Éhes vagyok, – éhes vagyok! – gügyögte mégis maga elé éppen a periódus végén…
Kiderült, hogy ő is csak most kelt fel és hogy rettenetesen éhes. Ennélfogva egy pompás kóser ebédet ettünk együtt: halkocsonyát s utána egy felmelegített, zsíros, hatalmas tésztát, amilyet még nem is láttam. Borssal készült tészta volt s valami olyan állagú, mint a meleg agyag, – részben, – mert másrészről viszont forró homokra is emlékeztetett. Száraz volt és zsíros amellett, – tikkasztó, perzselő és dühítő. Mint a vadak haraptuk mind a ketten. Észrevettem, hogy Pötykös is elmerülve vizsgálgatta olykor fogai nyomát a rugalmas masszában. Ebből a tésztából öt adagot ettünk meg együtt. – De a palesztinai borról se feledkeztünk meg.
Kiderült az is, hogy barátom alkoholista volt s mint festő: e kocsma törzsvendégeinek szállítójává lett. – Itt nekem korlátlan a hitelem, Barátom! – magyarázta mintegy büszkeséggel.
Műalkotásai délben és este, de főleg este, a vendégek között kézről kézre jártak. – S néki tegnap is például nagy sikere volt itt… – mesélte.
Mindez a dicsekvés bizonyos ravasz megvetéssel együtt született meg benne. A szája dicsekedett, – a szemei nevettek.
– Már a korona kidolgozásán is látszik, hogy igazi, valóságos művészet! – kiáltott fel tegnap itt egy Keresztessy nevű tanító s a zsebébe nyúlván, rögtön ki is fizette a kép árát: öt koronát. – Be is rámáztatja, – még erről is biztosította barátomat, annak kezeit símogatva.
– Miféle korona? – kérdeztem ekkor Pötyköstől. Nem felelt rögtön. – Te koronákat rajzolsz? – firtattam csodálkozva.
– Úgy van.
– Koronákat?
– Úgy van. – Mostanában a szent korona legendáját szeretem festeni, – magyarázta barátom nagy méltósággal, miközben szemei a bortól még csintalanabbul kezdtek fényleni.
– Ez aztán az okos ember! – gondoltam én magamban. – Püffedt fekete arca eközben egészen szétmállott. Szemei azonban csak most kezdtek igazán élni, – mintha megtalálták volna azt a látványt, amelyet oly soká kerestek s amely nékik az életet jelenti.
– És ki az a Keresztessy? – firtattam.
– A vendéglős fiának iskolai tanítója. – Ingyen kosztolhat, hát kósert eszik, – világosított fel barátom. – Ugy-e védangyalom, igazam van? – fordult oda a fekete lányhoz, aki éppen belépett az ajtón. Kérdésére a kisasszony elpirult s valamit hebegett. Olyan volt most ez a lány, mint egy árnyékban álló lugas, amelyre rózsák borulnak s szinességük enyhén ködleni kezd a homályban.
– Szívesen szerelmes volnék Önbe! – mondottam néki s meg-megsimogattam puha kacsóit. S harsogva nevettem hozzá.
– Meghiszem én azt! – kiáltott udvariasan a festő.
Hogy melyik szavunk lehetett mégis, amely megdühítette ezt a jótét-lelket: nem tudom. Mindeddig mosolygott ugyanis, de aztán meggondolta magát s arca hirtelen haragosra lobbant. Mint egy megbántott egér, táncikált ki a szobából.
– Ámde, – csak ezt vártam én! Itt volt ugyanis a végső pillanat, hogy mohó kiváncsiságomat kielégítsem. Sietnem kellett, miután barátom kezdett pityókossá lenni.
– Szóval tegnap délben eladtál egy képet Keresztessynek.
– És mi volt aztán? délután? – Mi történt? – unszoltam beszédre.
– Tegnap délután? Az már igen! – mondotta. Furcsa-furcsa szép délután! – áradozott.
– No meséld!
– Mihelyt a pénzem megvolt, a zsebemben volt, – felmentem valahova. Mert oda csak pénzzel megyek, – mesélte barátom. Mentem is, mindjárt ebéd után. Már a villamosban is furcsa dolgok történtek, – de ez mellékes! – Felmegyek a lépcsőn, – hát barátom, a konyhaajtó nyitva van… és amellett egy vékony gyerekhangot hallok kántálni. A falhoz lapultam, hogy a gyerek meg ne lásson, – erre a következőket hallom. – Fel is írtam, idenézz!
S ezzel barátom elővette vázlatfüzetét, okulárét vett és olvasni kezdett:
Köd-anyó, köd-anyó,
Gyere be az ólba,
Ne edd meg az almákat
Ne k...ld össze a folyosót,
Ne szürcsöld úgy a ká-á-vét,
Ne csücsükélj a korláton, mert leesel,
Ne vegyél ollót a kezedbe… heberebebe!
Aztán csend lett. Már majdnem előbujtam leshelyemről, mikor még egy energikus kiáltás is szakadt belőle:
Köd-anyó! Hallod?
S újra csend lett. Erre kissé előredugtam a fejem, hogy legalább lássam a gyereket. Ott állt az ajtóban, – szoknyácskája széles körben szétállt tőle, mint egy apró ballerináé. Előredőlt, – haragos arccal, – két keze csípőjén. A semmiséggel pörölt, mint egy pirinyó ténsasszoy. – Mikor még jobban előrehajoltam a fal mellett, – egyszerre meglátott.
– Ahá! – kiáltotta megszégyenülve és elpirult. Ekkor egy nagy lépéssel odaléptem hozzá és felkaptam a magasba. Öreg fejemet odaszorítottam mellecskéjéhez.
– Te az én gyerekem leszel… és én most elviszlek magammal, – jó lesz? – dudáltam beléje.
– Nem, nem, nem, nem, nem, – tiltakozott a gyermek.
– Te az én gyerekem leszel! – erősködtem.
– A-a-nyus! – sikította ekkor. Amire megnyílt az ajtó. S itt Pötykös szomorúan elhallgatott.
– No és? – érdeklődtem nála egy idő múltán.
– Kijött Szűz Mária, az angyalok mosolyával, – felelte Pötykös Albert s ő is átszellemülten mosolyogni kezdett.
– No és? – kérdeztem újra.
– Semmi egyéb, semmi egyéb, – biztosított a festő, majd boszúsan legyintett utána.
– És hol történt mindez?
– Messzi. – Kinn a kültelken, – felelte reménytelen tekintettel. – Megint hallgattunk, megint ittunk. – Ő cigarettákat sodort sárga ujjaival, egyiket a másik után, én buzgón szivaroztam.
– Te azt mondod, hogy beteg vagy. – Mi bajod? – fordultam egy pillanatban oda hozzá. – Rámnézett, majd lomhán böfögve nevetett. Mint az alkoholisták rendesen: gyorsan berúgott szegény.
– Paranoia! – mondá ki szeliden s a szemeiben büszke fény villant. – Alkohol-betegség, – tette hozzá, – de nem baj!
– És mikor dolgozol?
– Éjjel.
– És hol?
– Itt. – Innen pedig átmegyek a Kék-kancsóba, a Dob-utca elejére, – ott reggelig nyitva van. Nagyon szeretem ezt a bizonyos kocsmát. – Egy mélyszín-kék üveg van ott vas-pánttal a falhoz erősítve. Mindjárt a bejáratnál látható, – de belül, benn a helyiségben. Azt mondják, ősrégi kancsó… igazán! És lehet is, mert a színe gyönyörű! – kiáltotta barátom. Azt nézem, közben rajzolok is – és kortyolom a bort. Tudod, az a csendes kortyanás és ez a kék üveg-szín, valahogy összevágnak. – Már maga az, hogy üveg – figyelmeztetett – és amellett a reflexeknek ez a kék mélysége benne… remélem értesz?! – Az ember nézi és majd hogy bele nem szédül… – Elhallgatott.
– No igyunk! – pattant fel aztán elmélyedéséből.
Miután megint ittunk – s a hangulat is egyre édesebb, zümmögőbb és barátságosabb lett, – erre én, mivel se törődve, hirtelen fordulattal áttértem valami másra. Legnagyobb szenvedélyem tárgyát: az erkölcstant ráncigáltam elő, annál is inkább, minthogy magam is érezni kezdtem megint az ital hatását magamon. – Az arcom tüzelt.
– Tibicines! – tudod mi az? – vetettem fel nagy lendülettel. Vendégcölöpök, – ideiglenes támasztékok, – magyaráztam. S nékem az a különleges tehetségem van, hogy egy-egy ilyen szón, mint “kék kancsó”, vagy “kortyongatás”, – nekem mint egy látomás nyílik meg a szakadék, a mélység, az az űr, amely felett mi táncolunk. És látom azokat az ideiglenes cölöpöket is, amelyeket építettél magadnak föléje…
– Mit nevetsz Barátom? – tüzeskedtem. – Függsz az űrben, épp úgy, mint más… Vagy Te kivétel lennél talán? – Egészen ki voltam kelve magamból.
– Ez a profétizmus középső foka! – állapította meg kicsinylőn a festő.
– Mit profétizmus! – mondottam haraggal. Mit profétizmus! – Mondom én, hogy jók legyetek? Ha valaki jó, vagy rossz, – mi különbség legtöbbször? Egy kis szín-különbség, semmi más, – nem érzed? És ez a szín az, amit szeretünk talán! No már most: vedd csak azt, ami fontos! Jobbak a cselekedetei? Lehetnek jobbak a cselekedetei? Eltűri azt ez a bonyolultság, hogy valaki szembehelyezkedjék vele és kikiáltsa: én igenis ilyen akarok lenni!!? Mert kettős bonyolultságot kell itt értened édes, jó Barátom, – a külsőt és a belsőt!…
Itt elhallgattam hirtelen. A részegség boldogsága öntötte el egész valómat.
– És mindaddig nem lehetünk mi jobbak édes, jó Barátom, míg szervezetünk a ránk terhelt kötelességek súlya alatt át nem idomul… Épp úgy át nem alakul, mint a hangyáké! – És vedd ezt a szavamat úgy, mint a kinyilatkoztatást, – kiáltottam. – A festő fölényesen mosolygott.
– A profétizmus középső foka, – maradt meg állítása mellett.
– Hát mondtam én, hogy jók legyetek? Valaha? – Mondtam én? – tajtékoztam a dühtől. – Ha például egy nő hamis, – vegyük csak ezt a példát! – nem tudod elképzelni, hogy annál szinesebb, annál nőibb, annál ragyogóbb? – ordítottam. De barátomat lehetetlen volt elméleteim igájába hajtanom.
– Nők! – mondotta megvetőn. Csak éppen hogy nem köpött egyet utána. S reménytelenül bámult maga elé: mintha valami olyas után nézne, ami elszökött előle.
– Isten bizony igaza van Szokrátésznek, – tört ki belőle a panasz. – Hát nem? Hát nem? – lelkendezett. – Egy nőt mutass nekem, akivel érdemes beszélgetni! – kiáltotta és az asztalra csapott. – Hát nem inkább a barátaival üldögél az ember? – No lám! – Homoszexuálisnak kéne lenni, – tette hozzá panaszosan s mégis valahogy: sóvár, soha ki nem elégíthető vágyakozással.
– Igazad van Barátom, igazad van, – kiáltottam lelkesen. A nők soha az életben el nem érhetők, – egy szóval szólva: elérhetetlenek. És amellett buták. – No de mégis, – no de mégis! – énekeltem, – én el fogom érni őket! S a szemeim diadalittasan és banzsítva fénylettek bizonyára.
Valahogy így beszélgettünk egy ideig. Egyszóval: nagyon jó kedvünk volt. Koccintottunk, ittunk, szivaroztunk. Néha még ettünk is újra, ha eszünkbe jutott. Az én arcom egyre jobban tüzelt.
– Mi itt ingoványon járunk, csakugyan, – ebben is igazad van, – folytattam egyre hevesebben. Nem tudjuk, merrefelé igazodjunk, – Szűz Mária felé-e, ahogy az előbb mesélted, vagy hozzunk-e létre ez ellen az egész ellen egy olyan szövetséget, szkizmát, amelynek még az elképzelése is rettenetes!!? – Szinte ordítottam, oly hévvel magyaráztam mindezt. Egész testem remegett a szenvedélytől. – Ekkor aztán más hangnembe tértem át hirtelen.
– És mégis! – és mégis! – danoltam, mint egy áriát… Idesüss édes, drága, jó Barátom, – kérleltem őt egészen ellágyulva. S szavalni kezdtem:
– “Hiszen ezt az életet ilynemű biztonság nélkül még csak elképzelni sem lehetne. Híveim! Amit pedig elképzelni sem lehet, az egyszerűen nincs! – kiáltom én!! Vagy csak nem hiszitek igazán, hogy, amiben oly otthonosnak érzitek magatokat: az örökélet biztos érzése, – hogy ez is csak a pokol átkozott játéka és játékos bűne velünk, – ha már oda is dobunk annak minden egyebet, ami ég és föld között testeteket és lelketeket gyönyörködteti? Ámen.” – szavaltam széles ívben.
De itt elhallgattam. – Barátom arca ugyanis nem nagyon tetszett nekem. Savanyú volt, elégületlen, olyan, mintha készülne valamire.
– Hát ez mi? – tudakolta megvetőn.
– Ez egy angol hitszónok húsvéti beszédéből való, – feleltem kissé lehangoltan.
– Úgy? – kérdezte barátom s gúnyosan bólogatni kezdett.
Általában: minél többet ivott, annál fölényesebb és leereszkedőbb lett irányomban. S ami még megdöbbentőbb: én magam is úgy éreztem, hogy igaza van… mert mindenkinek igaza van, aki megvet! S mégis: dühíteni kezdett ez a változás. Odakinn a ködben én egy szegény, didergő alakot szólítottam meg – s helyette most egy duzzadt és komor oroszlánnal ültem együtt, – unott oroszlánnal, aki megszokta ketrecét.
– No lám! – ez már a szesz alchimiájának csodái közé tartozik, – gondoltam magamban.
Egy pillanatban aztán mégis csak belémharapott hirtelen.
(Folyt. köv.)

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi