Schöpflin Aladár: Rákosi Jenő halálára
Schöpflin Aladár: Rákosi Jenő halálára
A nagy harcos pihenni tért. Utolsó harcát a halállal vívta, amely csak hónapokig tartó birkózás után tudta leteríteni a nyolcvanhatéves aggastyánt. Ebből a nyolcvanhat évből legalább hatvan harcban telt el. Az első és legkönnyebb harcot az érvényesülésért vívta: még alig volt nagykorú s már ismert író volt, akadémiai pályadíj és nemzeti-szinházi siker tette azzá, s egy – bár rövid életű és nem mély hatású – de mégis új, az egyhangú tespedésbe mozgást és elevenséget hozó hangot vitt a magyar drámába. S már akkor meglátszott: ez a fiatal ember élni tud a szerencséjével, megvan benne hozzá az okosság, az energia és a testi-lelki egészség. Mire harmincéves lett, már igazgatója volt egy maga-alapította szinháznak, amelyet hamarosan sínre állított és elindított, majd később egy folyton növekvő presztizsű és népszerűségű lapnak lett szellemi vezére és tulajdonosa. Olyan életkorban, mikor ma tehetséges fiatalemberek még mindig a publicitásért, a nyilvános megszólalás jogáért küzdenek, Rákosi Jenő már az írói, publicisztikai és társadalmi tekintély tetején állott.
A második harc hosszasabb és nehezebb volt s eredménye kétségesebb. Tisza Kálmán politikája s e politikának szelleme ellen folyt s szívós és a hatalommal bánni tudó ellenfél tette nehézzé. Akkor, a nyolcvanas és kilencvenes években a magyar vezetőosztály sajátságos kettősségben élt. Eszével és érdekeivel a 67-es politikához s az ezzel járó csonka államisághoz volt kapcsolódva, az érzése azonban ellene mondott az Ausztriával való összetartozásnak s az ezzel járó csonkaságnak. Az ország fejlődésével egyre jobban megduzzadó önérzet és nemzeti ambíció minduntalan beleütközött a dualisztikus viszony korlátjaiba és fokozott erővel pattant vissza befelé, az ország belső dolgai felé. A kívülről jövő nyomás reakciója egyrészt a belső politikában érződött, másrészt konfliktus-felületeket keresett Béccsel olyan pontokon, ahol némi kilátása lehetett a 67-es mű tágítására. Ebből keletkezett az a különös lelkiállapot a társadalomnak azokban a rétegeiben, amelyek politikailag egyedül tettek számot: a választásokon mindig a 67-es kormány győzött s a közönség mindig az ellenzékért lelkesedett. Az így kialakult nemzeti romantika ott keresett magának érvényesülési teret, ahol lehetett s éppen lefojtottságánál fogva felhevült egészen a sovinizmusig. Egyik harctere a hadsereg-kérdés volt, mely központjában állt a nemzeti jelszóval irányított támadásoknak, a véderővitától, vagyis a 80-as évek végétől egész a világháború előtti évekig, anélkül, hogy a harcnak lényeges eredménye lett volna. Ebben a harcban, mint egész publicista pályáján mindenben, Rákosi a nemzetben élő érzelmi posztulátumok pártján volt. Nem került át a függetlenségi pártba, nem tűzte ki az önálló hadsereg lobogóját, Apponyival tartott, aki a 67-es keretek kitágításával, egyes részlet-reformokkal próbálta a hadsereg-kérdést nyugvópontra juttatni. Magyar nemzeti szellemet vinni a hadseregbe – ez volt a jelszó, melyet Rákosi Jenő fogalmazott meg a legpregnánsabban s a legnépszerűbb formában. Ami agitációs anyag volt a hadsereg-kérdésben – s az volt mindig bőven, a közjogi fontos problémáktól a tiszti kardbojtok szinéig és a kávéházi kardaffaireokig – azt mind mesterileg felhasználta s időnkint olyan izgalomba hozta a közvéleményt, amely már-már zavarba hozta a kormányokat is.
A másik harctér a nemzetiségi kérdés volt. Itt szabadon élhette ki magát, Bécstől alig zavartatva a nemzeti érzés. A magyarság gyors térfoglalása, a városok polgárságának gyors magyarosodása azt az illuziót táplálta az emberekben, hogy ezt a folyamatot ki lehet terjeszteni az ország szélein élő nemzetiségi tömbökre is. Ez az illuzió elkápráztatta még a józan ítéletűeket is, az egész közvélemény benne élt, olyan energiával, amely kiküszöbölt a nemzeti érzés közösségéből és elnyomott minden ellenkező véleményt, akár Mocsáry Lajos hirdette, akár Jászi Oszkár. S ennek leghevesebb szítója, legmakacsabb harcosa, népszerű argumentációban leggazdagabb agitátora Rákosi Jenő volt. A “nyelvében él a nemzet” jelszavát ő impregnálta bele az emberek köztudatába. Az ő politikája a nemzeti vágyak sodrában haladt s ezért óriási volt a hatása. Harca a modern publicisztika minden eszközével folyt, komoly argumentum, hazafias páthosz, gúny, irónia, személyeskedés egyaránt fegyvertárába tartoztak s ezeket a fegyvereket Rákosi nálunk addig példátlan erővel tudta forgatni. A vezérszólamot a közérzületből vette, de a partiturát ő szerelte hozzá és az ő karmesteri pálcája után játszotta az egész közvélemény.
Ez az idő, a millennium körüli évek ideje, Rákosi aranykora volt. Ő az ország első publicistája, legnépszerűbb embereinek egyike, lapja a legnagyobb, majdnem kizárólagos publicisztikai hatalom, amelyben egész társadalmi osztályok hittek csaknem naív bizalommal. Amit a nyilvánosság embere elérhet, azt Rákosi mind az ölében hordotta. Ő, a dunántúli kis gazdatiszt fia, szellemi vezére volt az egész magyar úri középosztálynak. Tekintélye döntő volt nemcsak politikai, hanem irodalmi és társadalmi kérdésekben is.
A huszadik század első éveiben új harctér nyílt meg: a közéletbe belevetődött a demokratikus haladás kérdése, mely az általános titkos választójog követelésében formulázódott legélesebben. S Rákosi Jenőnek akkor teljesen megváltozott a harci poziciója. Ő, aki egész életében ellenzéki oldalon harcolt, most egyszerre a konzervatív oldalra, Tisza István mellé került és a természetében rejlő élannal vetette magát az általános-titkos ellen. Ő a demokráciában, ahogy az nálunk aktuális követelménnyé kezdett válni, a radikalizmust és szocializmust látta, amely ellen tiltakozott alapjában véve konzervatív lénye. Féltette tőle a nacionalizmust is, amely egész pályáján bálványa volt. S konzervatív volt az ő speciális közönsége, a magyar úri középosztály s Rákosi minden légköri nyomás iránt fogékony szellemére nem maradt hatástalanul közönségének ez az atmoszférája. Itt azonban egy különös fordulat történt. Tagadhatatlan, hogy a magyar úri középosztály a választójog kérdésében – még a függetlenségi pártiak nagyobb része is – Tisza István oldalán állott, a választójogi reform ellen. S mégis Rákosit, aki ép olyan tűzzel és ép olyan gazdag fegyvertárral vívta ezt a harcot, rövidesen elhagyta a publikuma. Lapja lehanyatlott, nem volt többé az a nagy hatalom, ami azelőtt. Nyilván az derült ki ebből a feltünő fordulatból, hogy a magyar sajtó közönsége megváltozott, – az ujság rezonancia-felülete nem volt többé az a réteg, amely büszkén nevezte magát történelmi osztálynak. Egy új réteg sereglett a lapok mögé, a városi polgárság újonnan alakult rétege, amelynek liberálisabb szelleme nem állott oly mereven szemben a demokratikus követelményekkel. A régi publikum megritkult, az újnak a szelleme már nem a Rákosi Jenőé volt. Magyarországban ujságíróra nézve mindig veszedelmes dolog kormánypártinak lenni s ezt a veszedelmet még Rákosi Jenő sem tudta kikerülni.
Egyre merevebb konzervativizmusa átterjedt minden térre, elsősorban arra a térre, amely mindig szenvedélyesen érdekelte: az irodalomra. Politikai frontja mellett egy mellékfrontot is állított fel: harcot az új magyar irodalom, elsősorban Ady Endre ellen. Éppen olyan vehemenciával ment bele ebbe is, mint a politikai vitákba és ezekből hozta eszközeit is. Támadásainak kiinduló pontja az volt, hogy az új irodalmi mozgalom a politikai radikális mozgalom átterjedése az irodalmi térre s ezért argumentumai túlnyomórészt politikai természetűek voltak. De ezen túl is meg lehet érteni, hogy neki, az ötvenes évek neveltjének, az eredeteiben romantikus szellemnek nem volt fogékonysága az új irodalom megértésére s nem érezte magában azt a rokonszenvet sem, amely szükséges minden irodalmi ujság méltányos megítéléséhez. A harc a Nyugat frontja ellen folyt, a polémiát Rákosi ellen Ignotus vezette s ha aktáit ma akár elfogult szemmel nézi is valaki, meg kell állapítani, hogy a Nyugat polemikusai sohasem mentek benne a személyeskedésig. Adynak, Babitsnak, a Nyugatnak sok tekintetben ártottak Rákosi támadásai, megnehezítették a kontaktusba jutást a közönség egy nagy rétegével, Adyt messzebb szorították balfelé, mint amennyire maga is szerette volna – de végső eredményben Rákosi sem tudta megakadályozni az új költők érvényesülését s polémiái hozzájárultak az irántuk való figyelem felébredéséhez és a körülük habzó eszmék tisztázódásához. Az argumentáció, mellyel Rákosi politikailag és irodalmilag diszkreditálni akarta Adyt, nyomatékot adott az ellen-argumentumoknak és mélyítette az új irodalom rezonanciáját. Az ostor, melyet valamikor ő forgatott, azóta gyenge kezekbe került s ma már csak pattogni tud, sujtani nem.
A háború katasztrófája árkot húzott Rákosi pályájába is. A forradalom utáni ellenforradalmi zűrzavarban neki is, mint mindenkinek, revideálni kellett egész eszmevilágát, a roppant atmoszféraváltozásban nem maradhatott ő sem a háború előtti pozicióban. S ekkor csodálatraméltó látványban volt részünk. A 80-ik éve felé járó öreg ember az elsők között volt, akik az ellenforradalom zűrzavarában tájékozódtak s jóformán az első naptól fogva az egyedül helyes pozicióba lépett. Az ellenforradalom forradalmi jellegét leszerelni, az úgynevezett kilengéseket erélyesen elfojtani, a felizgatott tömegszenvedélyeket lecsitítani, a nemzeti egységet a társadalmi és felekezeti jelszavak bomlasztó erőinek paralizálásával helyreállítani, hogy minden erő a nagy nemzeti célok szolgálatába állhasson, – ezeket a posztulátumokat követelte és hirdette az első naptól fogva, szemben a kormányon levő és a kormányt körülvevő politikusokkal, akik még jóideig benne úsztak az ellenforradalmi árban. Rákosi visszautasította azt a kezet, melyet konzervatív szellemét félremagyarázva felé nyujtottak az úgynevezett kurzus exponensei s nem a kurzus mellé állott, hanem a nemzeti becsület, az igazság és a nemzet gyógyulásának egyetlen lehetősége mellé. Politikai ítéletének époly diadala volt, mint igazságérzésének, mikor a magyar politika a viszonyok kényszerénél fogva azokra az utakra tért, melyeket ő és Apponyi már 1919 őszén kijelöltek. S ifjabb éveinek nacionalizmusa lobogott fel újra, mikor napirendre került a revizió gondolata. Ő lett a vezérharcos, ebben a harcban nemcsak régi ideáljait találta meg újra, hanem régi népszerűségét is. Ez utóbbi években népszerűsége szinte példátlan, a Kossuthéval vetekszik, írása a közérzés egyetemének kifejezője. Így távozott a hadszintérről az örök nyugalomba, egy nagy eszme glóriájától körülsugárzottan. Szép pályájának a befejezése volt a legszebb.
