IMECS BÉLA: A FÖLD KÖNNYEI
IMECS BÉLA: A FÖLD KÖNNYEI
Együtt nő a könny és a szem. Kitárom tágult könnyeim,
Tükrözni minden szenvedést, azt is, mely messze elkerül,
Csak könnyét küldi el felém, mélyítni könnyeim vizét,
Vetítni rája mindig új és elmosódó árnyakat.
Könnyet hivok, mert sír a fű és sír az ég, s felsír a föld,
Mikor elringat lelkeket, kiken felpattannak szemek,
S túllátnak minden zárt szobán, népek elmúló harcain,
Túllátnak minden könyvön és elsírják a föld vágyait.
Tükrözni minden szenvedést, azt is, mely messze elkerül,
Csak könnyét küldi el felém, mélyítni könnyeim vizét,
Vetítni rája mindig új és elmosódó árnyakat.
Könnyet hivok, mert sír a fű és sír az ég, s felsír a föld,
Mikor elringat lelkeket, kiken felpattannak szemek,
S túllátnak minden zárt szobán, népek elmúló harcain,
Túllátnak minden könyvön és elsírják a föld vágyait.
Akit a földsirás elért, nem lát halált és sirokat,
Felejt elfoszló életet s elnéz a gyors tavasz fölött,
Nem sirat egy-egy pusztulást, az egész földért felzokog,
Együtt sír minden fájdalom keresztül égő könnyein.
Felejt elfoszló életet s elnéz a gyors tavasz fölött,
Nem sirat egy-egy pusztulást, az egész földért felzokog,
Együtt sír minden fájdalom keresztül égő könnyein.
Óh, még keveset sírtam én, hogy a föld minden dallamát
Átremegtessem magamon, a könnyek végtelen vizén,
De nyersen, szürkén, daltalan, mégis tépőn, marcangolón,
Az egész világ képe már hiánytalan elémragyog.
Ha kínnal, jajjal látlak is, nekem szép vagy, szép vagy világ,
Bünök, gyalázatok reád árnyékot sohsem hintenek,
Én csak jóságot, tisztulást, tünő, vergődő lelkeket
Hiszek rügyes tavaszidőn, hulló, haló levélzenén.
Mert rosszaság nekem nem él. Itt-ott fellengő lángjait
Könnyem lassan növő tava a föld arcán nem tükrözi,
Minden kicsinyes vágyat és minden élettelen erőt
Szivem előre dobbanó segélyével porrátörök.
Átremegtessem magamon, a könnyek végtelen vizén,
De nyersen, szürkén, daltalan, mégis tépőn, marcangolón,
Az egész világ képe már hiánytalan elémragyog.
Ha kínnal, jajjal látlak is, nekem szép vagy, szép vagy világ,
Bünök, gyalázatok reád árnyékot sohsem hintenek,
Én csak jóságot, tisztulást, tünő, vergődő lelkeket
Hiszek rügyes tavaszidőn, hulló, haló levélzenén.
Mert rosszaság nekem nem él. Itt-ott fellengő lángjait
Könnyem lassan növő tava a föld arcán nem tükrözi,
Minden kicsinyes vágyat és minden élettelen erőt
Szivem előre dobbanó segélyével porrátörök.
Óh föld sírj, sírj, zokogj tovább. Egyre több könnyet adj nekem,
Büszkén, boldogan várom és diadalmassá ápolom.
Nem hull vérért, halálokért, üres fényével meg nem ejt,
De felviharzik, hogyha kell, s minden vágyat széppé füröszt.
Sírj rajtam át, föld. Mennyi kín várja megtisztító erőd,
És hány kiszikkadt sziv rohan hűsitő lidércfény után,
És más vizekben nem merül ronggyá kanóc, gyújtózsinór,
Hallelúja, csak te viszel előre könny, könny, földsirás!
Büszkén, boldogan várom és diadalmassá ápolom.
Nem hull vérért, halálokért, üres fényével meg nem ejt,
De felviharzik, hogyha kell, s minden vágyat széppé füröszt.
Sírj rajtam át, föld. Mennyi kín várja megtisztító erőd,
És hány kiszikkadt sziv rohan hűsitő lidércfény után,
És más vizekben nem merül ronggyá kanóc, gyújtózsinór,
Hallelúja, csak te viszel előre könny, könny, földsirás!
