ERDÉLYI JÓZSEF: TENGERI
ERDÉLYI JÓZSEF: TENGERI
Betelt az év, üres a tarló,
elhordták a kereszteket,
mint egy lezajlott csata békés
teréről a holttesteket.
Apró, fakó pipacs virul még,
tisztesfű kínál nyári mézet,
de győztesen legelteti
sáskacsordáit az Enyészet.
elhordták a kereszteket,
mint egy lezajlott csata békés
teréről a holttesteket.
Apró, fakó pipacs virul még,
tisztesfű kínál nyári mézet,
de győztesen legelteti
sáskacsordáit az Enyészet.
Szökik, repűl a muzsikáló féreg,
lábam alatt ropog a tors.
Úgy érzem, hogy öreg vagyok már,
felettem is betelt a sors.
Lehorgadt fővel ballagok,
vállamat izzó nap veri;
de a mesgyénél csak megállít,
a hantsok-őrző tengeri…
lábam alatt ropog a tors.
Úgy érzem, hogy öreg vagyok már,
felettem is betelt a sors.
Lehorgadt fővel ballagok,
vállamat izzó nap veri;
de a mesgyénél csak megállít,
a hantsok-őrző tengeri…
…Mesgyésen a halvány tarlókkal,
véggel a katángos dűlőknek,
táboroznak az ég alatt
a bokrétás tengeriföldek;
haragos zölden, zörgő-csillogó,
útrakész gyalogezredekként
várják a zivatart és állják
vitézül az öldöklő napfényt.
véggel a katángos dűlőknek,
táboroznak az ég alatt
a bokrétás tengeriföldek;
haragos zölden, zörgő-csillogó,
útrakész gyalogezredekként
várják a zivatart és állják
vitézül az öldöklő napfényt.
Vagy hadifoglyok? Búsan néz le rájuk
a napraforgó elcsüggedt virága,
cirokpikák és kancsukák között,
indulnak messze, tél-Szibériába. –
Vagy asszonyok tán, fiatal anyák,
mellükön pólyás csecsemő a cső,
szoptatós, koldus, kapás-asszonyok,
várják, hogy essen végre az eső…
a napraforgó elcsüggedt virága,
cirokpikák és kancsukák között,
indulnak messze, tél-Szibériába. –
Vagy asszonyok tán, fiatal anyák,
mellükön pólyás csecsemő a cső,
szoptatós, koldus, kapás-asszonyok,
várják, hogy essen végre az eső…
Az én katonáim, az én foglyaim,
asszonyaim, népeim ők, –
seregtelen vezér, fejetlen katona,
száműzött ember, – mulatok velük,
mint kiskoromban, nyári dél után,
mikor szekerem volt egy dinnyehéj
s hat csutkát fogtam hat ökörnek
a reményzöld álomszekér elé. –
asszonyaim, népeim ők, –
seregtelen vezér, fejetlen katona,
száműzött ember, – mulatok velük,
mint kiskoromban, nyári dél után,
mikor szekerem volt egy dinnyehéj
s hat csutkát fogtam hat ökörnek
a reményzöld álomszekér elé. –
Hurrá! seregem nőtt a földből!
Hurrá! megnyertem a csatát!
Egy hős, nagy, művelt nemzet atyja lettem!
Hurrá! legyőztem a Halált!…
Kürtöljetek ti sárga tökvirágok,
arany kürtök, sikongjatok:
jön a Győző, a Szabadító!
Bársony tökök doboljatok!…
Hurrá! megnyertem a csatát!
Egy hős, nagy, művelt nemzet atyja lettem!
Hurrá! legyőztem a Halált!…
Kürtöljetek ti sárga tökvirágok,
arany kürtök, sikongjatok:
jön a Győző, a Szabadító!
Bársony tökök doboljatok!…
Tiétek a föld, – katonák!
Foglyok, – mehettek szabadon!
Asszonyok, – méhetek gyümölcsét
mind örökömbe fogadom
s lemondok mindenről és elmegyek,
oda ahol madár se jár
és meghalok, hogy győzzön Ő is,
a legyőzött, szegény Halál…
Foglyok, – mehettek szabadon!
Asszonyok, – méhetek gyümölcsét
mind örökömbe fogadom
s lemondok mindenről és elmegyek,
oda ahol madár se jár
és meghalok, hogy győzzön Ő is,
a legyőzött, szegény Halál…
