RÉVÉSZ BÉLA: OSVÁT
RÉVÉSZ BÉLA: OSVÁT
Úgy érzem, hogy Osvát Ernő halálával egy darab élet szakadt le rólam.
Mindenképen, mindenfelől összebogozott volt a dolgom, sorsom Vele.
A «Magyar Géniusz», a «Figyelő» volt az én orgánumom is, amikor, felajzott útrakészen, megszerkeszteni, megírni akartuk a felfedezett világot.
A lángolásoktól homályos időszakban már megkezdtük a vitázó beszélgetéseket, mindketten gyérebb szavúak, de ha összekerültünk, az eltakarított tereferét átadtuk egymásnak, nemcsak irodalomról, de emberekről, politikáról, bizalmasságokról is.
Hogy is tudnám latolni, felmérni, felemelni a leszakadt életet rólam!
Osvát Ernő megrendezte a «Nyugat» elindulását, éppen Párisban voltam, Ady Endrével bódorogtunk a világuton, Osvát utánunk küldte a kiáltványt és a nevek koszorújában, ott volt a miénk is, hogy megalapítottuk a «Nyugat»-ot. Már itthon voltam és a rest, akadályos tollamat Osvát megösztökélte, hogy az első számba kéziratot adjak. Megírtam a novellát, szimbolumokkal dúsan és egyhelyütt megjelenítem a mozdulatot, amint a szegényke hős keze tévetegül kitapintgatja a törzsén, hogy levágták a lábát. Az írást talán elfelejteném, de Osvát nyugtalanságát nem, ahogyan kérdezősködött, beszéltetett, egy-egy hallatlanul értő megjegyzésével felszította a szíves büszkélkedésemet és soroltam, vallottam a csínját-bínját annak, miket rejtegettem a szavaim mögé, a «tónust», hogyan szűröm össze a novella közepén az írás elejével, az a «lereszketés» az amputált csonkig, merrefelé nyitogatja a perspektívát és így tovább... csak azért memoriálom a hajdani különösséget, mert most, amikor felnyalábolnám az életet, ami leszakadt rólam, úgy látom, hogy a különösség vonala mindig rajta volt Osváton, az újságos kíváncsisága, bármit írtam, résen állt, a beszélgetést úgy irányította, hogy felelnem kellett, szélesen, nekihevülten, ám én is tudtam adresszálni a kérdést és Osvát értelme, képzelete úgy hullott rá tünődéseimre, témáimra, mint a meleg eső a csirázó anyaföldre.
Gondolom, ez a különösség, küldöttség, elválasztottság volt a legnevezetesebb vonala Osvát egyéniségének; ez a különösség mindig megérintett, ha más emberek után Vele találkoztam és most, amikor rendkivüli alakjának titkait fürkészem, elmondom Róla utolsó emlékeimet; élmények, amelyek rávilágítanak Osvát lelkületére és elgondolkoztatnak a tragédiáról is.
A kis Ágnes utolsó esztendeje, már hozta a biztos halált. Minden szomorúságba beleölelkezett Osvát, tudta az igéretet; erőszakosságokat próbált, a fonnyadt életecskét még műtéttel is kísérelte megmenteni; a leánykát hazahozták a szanatóriumból, Osvát melléje telepedett, féltésnek, gyengédségnek éberségével mindig körülötte volt; ő maga testileg is betegen mindinkább lerokkant; a gyász, mely nem enyhülhetett a feleség halála óta, növekvő súlyait emelte rá a boldogtalan emberre és Osvát szerkesztett, írást, írókat vizsgált, artisztikum, psziché a fekete gondjai között friss, töretlen gondja volt. Erről van mondanivalóm.
Fél évvel a szerencsétlenség előtt, a lakásán látogattam meg Osvátot. Ő kérte, hogy itt találkozzunk. Szokatlan megtanácskoznivalónk volt. Sűrűn fordultam meg Osvát hajlékában, de ezuttal inkább akartam volna a kávéházi találkozót, mert nagyon is tudtam, hogy mi készülődik, ott, a másik szobában, ahová Osvát odakötött volt, minden figyelmével, idegszálával, reménytelen skepszisével. El kellett fogadni az invitálást, átvenni a megbeszélnivalót, nem volt kitérés. Soha nem próbált matéria került elénk.
Osvát Ernő visszaadta egy kéziratomat. Nagyon érezhette a furcsaságot, mert a szavaival elém jött:
- Kézirat dolgában köztünk soha nézeteltérés nem volt. Legnehezebb pillanataim közül való, amikor most egyetlen egyszer, először, azt kell mondanom neked, hogy tedd félre a kéziratodat, nem akarnám közölni...
Megütött az Osvát izgatottsága, megütött a szava: a nehéz pillanatáról és óh, de mennyire emlékszem, rágondoltam az éktelen kegyetlenségre, ami odabenn ólálkodik a kórágy körül, a másik szobában,
de Osvát elhajolt a párnától; ami hátamögött volt a karosszékben, felemelkedett a lankadtságából, pápaszeme mögül rámlobogott a kérdezősködő szeme, jó ideig ő beszélt, én, szorongva, mindent értve, a hallgatást erőszakoltam,
de Osvát, a tragédiákra kijelölt, szigonyos fájdalmakat felgyüjtő ember, az írásról beszélt, kritikai tanulmányféléről volt szó, egy íróról mondtam el a véleményemet, határozattan: a talentumról, akiről bizonytalanul hangzottak a bírálatok, én nem fukarkodtam a bátorsággal és óvatoskodás, fösvénység nélkül írtam ki ebben a kéziratban gondolataimat, Osvát túlzónak találta a hangomat, erről akart meggyőzni, provokálta a vitát, bolygatta a hallgatásomat, beszélni kellett és kellett, hogy summázva közöljem barátommal, ha pedig a «Nyugat» nem közli le a kéziratomat, vegyék le a nevemet a «Nyugat» főmunkatársai közül és nem írok többé a lapnak.
Irodalomról volt szó, Osvát sem puhább, mint én, a bejelentésemet tiltakozva fogadta és mondta, mondta:
- Írni fogsz...
Mily könyörtelenül igaza volt és amikor, íme, újra írok a «Nyugat»-nak, Őt keresem a folyóirat körül, az Ő alakját akarnám visszateremteni a kézirataink mögé.
Nehéz, a kifelé makulátlan plasztikussággal ható, befelé legeslegbonyolultabb lélek vezetővonalát megmutatni.
Az elébb érintgettem a feszült változatot, mely szembeállított bennünket és elmondom az ismeretlenül szép és ijedelmes utolsó találkozások befejezését.
Változhattam-e én Osvát Ernővel szemben, ha visszaadtam is díszeimet a «Nyugat»-nak és a patkót sem kíméltem, ha már így összezörrennünk kellett?
Egészen az Övé voltam, sorsának kísérője és rettenéssel ügyeltem, mi történik az Aréna-úti hajlékban. Nem találkoztunk. Az idétlen összekocódás nem is terelt össze bennünket, de nővérétől, az embereitől felszedtem a híreket, a fogyó kis Ágnesről és mentem volna a Barátom felé, ám utamban el-el akadtam.
Történt, hogy irodalmi bonyodalmak keletkeztek körülöttem; szövevényesek, kenyérválsággal is kapcsolatosak és immár nemcsak arról volt szó, hogy dolgozom-e a «Nyugat»-nak, de egyáltalán kérdezgettem magamat, hogy szabad-e nekem az inséges pazarlást mívelni: írni? A literatúra megválasztott gyóntatójával, Fenyő Miksával beszélgettem dolgaimról és Fenyő közölte velem, hogy Osvát kér arra, hogy látogassam meg Őt.
Hét nappal Osvát halála előtt, a lakásán jártam. Már alig ment el hazulról, kendőkbe burkoltan dőlt meg a karosszékben, földszínű volt az arca, amilyennek most a koporsóban gondolom Őt, apatikus, szívelszorítóan leromlott volt, mondtam is neki, mindig mellette vagyok, amikor csak akarja, de most, talán, nem fárasztanám a beszélgetéssel,
de Osvát felcihelődött, kérdezősködött, aktualitásaimat vizsgálta,
ott, benn, a másik szobában már alig pihegett a halálos gyermek és Osvát, aki roskadó életén vitte a holt asszony életét is, aki beléöltötte magát a leányka elszakadó életébe, érthetetlen fegyelemmel, az én ügyeimről beszélt, a könyveim megjelenését sürgette, írásterveimről kérdezősködött,
földszínű arculattal, amilyennek az arcát most álmodom, pápaszeme mögül a rámtekintéssel, a dacos villogással, mely rámlobogott a különösséggel, a meg nem törhető lélek erejéről, ha írásról, íróról, irodalomról volt szó.
Meg kellett igérnem, hogy négy nap mulva újra felkeresem, akkor - tovább tárgyalunk...
Három nappal a szerencsétlenség előtt, újra Osvát lakásán jártam. Osvát, alig hogy beléptem, rögtön a dolgaimról beszélt, vélekedett, irányított, koncentrált odaadással a maga irgalmatlanságaitól elfordult, a telefon megcsengett, Osvát a kagylót a füléhez emelte, kiáltásszerű félszavakkal fogadta a másik beszélő szavait, szegény rom-ember, ott, előttem, kihámlott a plédjeiből, a teste felvonaglott, értettem, hogy onnan, a távolból az orvos mondja el a szentenciáit, Osvát újra-újra belekiáltott a telefonba és borzongva tudtam én is az orvos válaszát; soha el nem felejthetően rángott, kínlódott, sikoltva barázdált az Osvát mindig csendes arca.
Osvát viszahanyatlott a karosszékbe.
Valahogy mondtam:
- A kislány?...
Osvát a szemével intett.
A befejezés megérkezett.
Valahogy mondtam:
- Nézd, majd máskor beszélgetünk, most elmegyek...
Osvát a hideg kezével megkulcsolta az enyémet és felém fordult:
- Nem... Maradj...
Kémlelve a rejtőzködő nagy életet, ami Osváté volt és elvonult az én életem mellett is, a legutolsó félévnek jeleneteit részletezem, mert ezek a legmagyarázóbban éreztetik a különösséget, ami különválasztotta Osvát alakját, a többi emberektől.
Elnehezült utolsó idejében, amikor tetézve került reá a megpróbáltatás, a lelki, idegzeti, képzeleti krizisnek hanyatló pillanataiban, Osvát erősen, csorbulás nélkül megállt, ha írásról, írókról, irodalomról volt szó.
Ezt a szabályfeletti, rendkívüli tulajdonságát akarom meghangsúlyozni.
Sorsom találkozott az Övével, újra és éppen akkor, amikor döntötték életét a szörnyűségek.
Elémfejlett a speciális karakteressége és rávilágított a hosszú útra is, amelynek uralkodó eseményeit mindig az irodalom adta; példátlan s önzetlensége az egyetlen önzéséből, az írás szeretetéből származott; a legritkább művészfajta volt, aki az alkotás összes képességeivel figyelte, érlelte, várta a mások alkotásait; ilyen konstrukcióval, a megértés zsenije volt, a szerkesztő volt, aki a zsenit is hozzámért, tévedhetetlen rezonálással és alázatos tisztasággal fogadta.
Megrajzolom, így, Osvát alakját, mert félénken, de leírni akarom a hitemet, hogy Osvátot meg tudtuk volna menteni a magunk számára, ha ott a második haláloságynál, a brutális elkarolás elkarolta volna, a földig, a síri földig sujtott férfiút.
Ki mer birokra kelni a halállal?...
De elgondoljuk, ha az összeomlás pillanataiban szívvel és szívtelenül Osvátot őrizték volna, szomjú akaratát megtörték, megakadályozták volna, ha a vigasztalanság napjaiban elvezettél volna az ocsudásig - szétütött életének halottaiból feltámadott volna, a mérkőzni tudó, legigazibb élete, az írás szeretete.
Én tudom a legjobban, milyen szövetség kötötte Őt, a feleségéhez. A tragédia idején volt, aki vigyázzon reá, a kislánya; érte: maradni kellett.
Ez a gyász a lelke közepéig felhasította a szerencsétlen embert és vérezve, soha meg nem enyhülve, lassankán, ocsudva, újra szerkeszteni kezdett; írók zsengéit, kalászosait ügyelgette, mogorva, öreg súlyokkal magán a legfiatalabb irodalmat ápolta, sütkérezni tudott a legfrissebb nevek szépen bontakozó fényében; hatalmas, nagy volt, mert merészen sikereket rendezett a csúfolt, vitatott újakért lapjának hasábjain... hiszen, nem lett volna hűtlen az övéihez; az olyan értelem, szenzibilitás számára, mint amilyen Osváté volt, rokkanó lett volna a további mendegélés útja; de én hittem volna a fölserkentő világosságot a borulatban: a metaforás tündéreket, a zsongó ritmusokat, az írás föllihegő káprázatát, ami az Ő lélekzetvétele is volt.
Feleségének halála után írta meg Osvát Ernő a passzusait.
Nem tudnám e feljegyzések műfaját meghatározni. Aforizmák? suta skatulyázás, a monumentalitások számára, ahogyan Osvát csudálatos mondataiban elhelyezte tömb-gondolatait, csillag-csillámló révüléseit.
A taglótól, testiekben, Osvát megmenekült és felemelte a lelkét; a teljes tündöklés, ahogyan ránkfordulnak, a passzusai.
A kicsi Ágnes, Ági, ágacska, fonnyadt ágacska... vele dőlt a fája.
Ha a kegyes, brutális karok elsodorták volna az embert a vigasztalanság ágyától és itt marasztalták volna közöttünk, hogy vonszolja nyitott sebeit az engedélyezett határig, hiszem, a boldogtalant feldörömbölte volna a betű, lelke mögött megzúgott volna a másik lelkisége, hogy éljen az övéiért úgy is, akik fabuláznak, írnak...
