GELLÉRI ANDOR ENDRE: MESSZESÉG
GELLÉRI ANDOR ENDRE: MESSZESÉG
Lehull előttem a hó és én mögötte lépdelek: Munkába megyek. A mellkasom olyan mint a durva, fuldokló hegy, lüktető szivemmel: - miért kell nekem munkába mennem? miért nem nyujt kenyeret a szám felé a föld, hiszen ingyen kapta egykor, ingyen vetették bele a sugaras termést, fölé a fényt, s télidőben ime itt az alom: a hamvas hó.
- Adjatok szabadságot nekem! Fáraszt a robot!
Sietek, s már belépek a mosoda rőtszínű, nyirkos folyosójára, amely a kazánház felé vezet. Itt tompa füst verődik elő lebegve, s a kesernyésen égő papirosok között a fűtő most gyujtja be a kazántüzet.
Fölhúzom víztől nedves bakancsaimat, a fatalp kopog, amint odamegyek a mosókonyhában álldogáló csoporthoz. Jó volna az éjjeli álmainkat elmesélni, hiszen még nem adták ki a munkát, nincs gőz, bujjunk össze néhányan, hadd halljuk, miben izzott éjjel a lelkünk! Hiszen ma az ember fehér virágokat lát hullani a szellők szájából, a felhők erdején át...
De egy lakoma pecsétjeit rejtő nagy asztalterítőt hoznak ki nekem, sürgős munka, el kell kezdenem rögtön. Amint szétnyitom, mintha fölötte ülne torz fényben a hamzsoló, puffadt társaság, amelyik ráloccsantotta a bort. Dühhel ölöm belőle a pecséteket, de a lakoma nyomai még néhol felüvöltenek a fehér terítőről.
Most megkezdődik mindenkinél a munka, s körülöttem a galléroslánykák suhanása; imbolyogva surrannak a sűrű gőzben, olykor földalolnak a magas égig, virágot, szerelmet, Istent festve énekükkel vértelen ajkukra. Egy hiányzik közülük, nyár óta. Áva, a szelid galléroslány. Kék lehelletű szemalja van, s az orra különösen előrenyúlik. Emlékezek rá, emlékezek...
Délidőben történt, süt a nap, s én megnézem erősen. S ni, milyen kövérnek látom, a mellei duzzadtak, s hogy tipeg imbolyogva.
- Mitől lettél ilyen kövér, Áva?
Mintha mélázna, s messzire lesne: nem felel.
Rászólok élesebben: - Mitől lehet meghízni ennyire, Áva?
Jaj, erre szégyenlősen megpiheg, rámemelt szeme vergődik, s kisurran ajkán vakmerőn: - Ha kenyérhéjját rág az ember.
- Hi-hi, ne mesélj!
S innentől bizony sokat mosolygok Áván, alig mer elém kerülni, s nehéz lábaival olyan kínos menekülnie dévaj nézésem elől. S később ha rápillantok, ha más is rápillant: mindig kenyérhéjjat rág, így védekezik a csúfolódás ellen. Rágja buzgón és csakugyan gömbölyödik napról-napra. A hasacskája puffadt, arca szinte a levegőbe szélesedik el, s tipegése döcögéssé válik.
Összebeszélve, unalmunkban, öten-hatan körülálljuk, megállítjuk: - Hát hízol-e még, Áva? Mert nézd csak: én is rágom és sovány maradtam mint a csont!
- Mi is rágjuk és soványak maradtunk mint a csont! - kiáltják a többi csúfolók, s vigyorogva szájukba kapják eldugott kenyérhéjjaikat...
Most elém tünik ez a lány, fáj a vétkem. Lebeg az arca, szeretném, ha megbocsátana, szelíden hajló szempilláit látom, alul biggyedve duzzadó, csöndes szavú ajkait, s nehezen mozgó lépés-zaja a levegőben verdes.
- Áva, te jó lány, hol vagy, szeretlek, jöjj, bocsáss meg nékem! - az ajtó felé nézek, mintha beléphetne, de íme egy kis rém-arc mered onnan rám; elálló fülei vannak, rebbenő szeme, s a fakardja az orrom elé szegeződik:
- Öcsém! facsiga! - kiált rám élesen a házban lakó őrült gyermek - gyere szánkózni! esik a hó!
Ijedten, szétcsapok a karommal, mintha galambrajt űznék a gőzben: ijedten a bezúzott orrú, sárga arcra nézek: - Nem lehet, Róbert, most dolgoznom kell... este várj rám, akkor játszok, isten bizony!
S ő, táncot vetve, lábait botladozón kavarva, fölugorva és lehullva a földre, már kint rohan a hóban. Szúr és vág a fakardjával és kiáltoz, fölveri éles sikongásaival a házat.
Engem forróság ráz meg szörnyű küzdelem lep el; verejték bújik elő a homlokomról, mintha ökrök lennének a csöppek, s az egész életem ekéjét nyomnák az agyamba. Milyen jó ennek az őrült gyermeknek, milyen jó a gyerekeknek, milyen rossz, hogy megnőltem, miért nem maradtam törpe, kicsi, apró bokor? Minek húz fölfelé az ég, s épít alulról a föld a sírveremnek? Miért leszek nagy, elnyúlt hulla; inkább kicsi csomó volnék, alig-alig ember! Minek visz előbbre az élet?
S ez az undok asztalterítő, a lakoma halotti leple, miért kínoz, mit akar, mikor süllyed el előlem, minek vannak lakomák, minek vannak mesterségek, iparok, munkások?
S a forróság után ólom ömlik végig rajtam, vastag teherben, a csontjaim ropognak. Amint a kezem megemelem: látom, nem tudok tovább dolgozni a dühtől; mikor a facipőmmel fordulok: elakad még a levegőben is a fáradtságtól. A nadrágom olyan borzongatóan vizes a combjaimon.
Szökni kell rögtön. Megőrülök!
Reszketek, nem találom a szerszámjaimat! A szemem káprázik. Jaj, csak ne jöjjenek be, s ne kérdezzenek! Ne hozzanak valami veszélyes munkát, mert elrontom! Csak egy félórára engedjenek ki innen, hadd fussak egyet, csak a szivem ne verjen lódobogásként. De kínzó árnyként üzleti kisasszonyok jönnek a párán át, új munkát szórnak a kosaramba és sürgetik: - A tüllt kérjük! a bársonyt! a gyászfestést!
Visszataszítanám őket, semmit se tudok én most csinálni! Vívódva más zúg elő belőlem, új karjaim nőttek, s eldobják a régit, új arcom van; s kitágul körülöttem a mosókonyha nedves fala, kristály lesz, átlátok rajta, fénymáglya ég kint, s én tudom égő hasábjainak a nevét:
- Messzeség, vándorlás, hűs csillagok és röpködő Hold! Tenger, vitorlák rajta, pálmák, s a sivatag szélén vörös sörényű oroszlánfej! Messzeség lobog! vándorlás, szabadság!
- Istenem, segíts ki innen! Ezüstből gyúrt kenyér vagyok. Haraphat belőlem a Nap, adok a tenger halainak, a szegényeknek. Ez az én munkám.
S gyötrődve, az ujjaimat marcangolva könyörgök az Úrhoz. Térdre akarok bukni összetett tenyérrel, s úgy kérni a szabadságot. S fölvillan bennem: - Talán máris őrült vagyok, a szabadság őrültje. Talán jó dolgom lesz, szélnek eresztenek, ingyen eltartanak, engednek csavarogni, nem bántanak, s élhetek a lelkem gyönyörűségének.
- Talán őrült vagyok! Ó, de jó akkor nekem, kacagásba török ki rögtön!
Az ujjaim eszméletlenül kavarognak előttem; mintha kígyók lennének, s az őrültség magját keresnék az űrben, hogy kitépjék onnan, a számba ültessék, s a nyelvem mögül hirtelen, buján, rémítően virágozzék föl! De a fehér, merevarcú lakoma-terítő fölnéz rám a víz alól és susogni kezd bugyborékolva:
- Válassz engem szabadítónak! Nézd meg jól a foltjaimat: bar, hús, gyümölcs, rozsda! Súlyos, zsíros foltok, hiszen értesz hozzá! A legerősebb szerekkel csináld, megsúgom, hajolj a vízhez...
- Klór és kénsav! - hördülök föl belül: fehér por és sárga nedv, megkeverlek benneteket, elegy lesztek, óriásként fojtó rossz szag, megmarjátok a tüdőmet, és én fulladozva dűlök előttetek ájulásba. És akkor kórházba visznek, fekhetek, kialudhatom a fáradtságomat. Aztán odaállhatok az ablakhoz és nézhetem az utcát és mosolyogva gondolhatok akármire. Nem lesz nagy bajom, majd elüldögélek a többi beteg ágyánál, s mesélgetünk az életünkről, s kifaggatom az ittlétük titkát. S marad még egy hetem, talán, amikor rejtve kisétálhatok a folyópartra.
Két hordót penderítek magam elé, s kicsapom a vizüket. Frisset, tisztát öntök beléjük, s elfutok klórért, ládában cipelem ide, a kénsav zöld üvegben ott áll az ablakomban. S mint a szabadság magvetője (hóhullásban) marokról marokra hintem szét a fehér port, belevetem a vízbe; s mormolom a szörnyű kívánságot: - Nőlj gyorsan nagyra, fullasztóra, s emeljen gyilkos gázod túl ezen a helyen, vigyen el a hófelhők alá, a szabadba...
S a másik hordóba, mint a romlott méz, úgy ömlik kezem közül a kénsav. Zsíros színű teste ráborul a vízre, tompán csillogva süllyed a fenék felé, s most karom kavarására föltör zizegve, s keserű szaggal párosodik a vízszemekkel.
Karomra kapom a lakoma terítőjét, lecsurgó vize végigönti a mellemet, de belezuhan a tejszínű klórba, elmerül, alányomom, s fölpuffadtan átvágom a sárga kénsavra, ahonnan sisteregve emelkedik föl a szörnyű gáz. Fölébe hajolva kitátom a számat, mélyen beszívom, a tüdőm teletöltődik vele, s ijedten elakad. Köhögve rázkódok meg, de újra beszívom, a szemem könnyes a kíntól, kiáltani már nem tudok, üres erő van bennem, a szédület kifujta csontjaimat, s csak az eszméletem ingadozik a hordók fölött. Zümmögőn hallom a lányok menekülő sikoltásait, de a szédület fölemelkedik a fejem csúcsáig, eltörli ujjával az utolsó fényes szót is: - Szabadság...
S így, elnyúlva, aztán csodálatos utazni. Az embert ráfektették az üvegtóra, s az lassan, csörgő hullámokkal hajtja előbbre s előbbre az utasát. Kétoldalt néma hattyúk kísérik, csak néha fujnak ezüst párát az orrukon át. Néha felhőket is látok: álom, távolság, a csodák felhőit... de sebesen hajt a hullám előbbre s előbbre. Olyan ez, mintha aludnék, s márványból volna a szemem. De egyszer megreped a hideg szem, s vékony szemhéj emelkedik róla tágan, s izzani kezd benne a kihült szembogár: látom, köröskörül emberek állnak, a vállukon hómadarak ülnek, soknak az orra jéghegy. Susognak... mintha szél járna ki a szájukon... de egyikük hangja közibük vág mint a menydörgés: - Megmérgezte magát a szerencsétlen.
- Meghalt? - visítják a szélszavúak.
Én mélán hallgatom, nem akarok ellenükre szólni, hiszen távozok tőlük. Ringatva emelni kezd az üvegtó hideg lapja, s talán búcsúzón, jólelkűen próbálnék feléjük inteni: - Én már megyek, emberek, a messzeség, a szabadság felé, hattyúk és hullámok visznek.
De amint megmozdulok, megreped alattam a tükör, fuldokló mélységbe bukok, hörögve kiáltok segélyért, s pihegve vergődök föl a levegőre.
Ijedt szememben a kis őrült jelenik meg, fenyegetve rázza most a kardját, a mellembe döf, s toporzékolva süvölti: - Miért nem akarsz játszani tovább?
De a sötét mennydörgés hangja újra megzendül, s mögüle sujtó, villámló kezek zuhognak le a gyerekre, rúgás éri, s a kis tébolyult szűkölve zuhan rám és fölzokog.
S amint estében meglök, megint beroppan alattam az üvegtó, kapaszkodok, de csorbult éle lemetszi az ujjaimat, s a vérem kiszáll a kezeimen át. Már a mélység hinárjában akad meg a lábam, amint süllyedek, s összezárt számat fölrántja a fulladás és beömlik rajta. S tompa fülemet utoljára önti el az őrült gyermek üvöltő, gyászoló sírása.
