SÁSDI SÁNDOR: VAK EMBER A MEZŐBEN
SÁSDI SÁNDOR: VAK EMBER A MEZŐBEN
Szellő sem rezzent. A nap úgy tűzött, mint a nyitott kemence lángja. Néha egy-egy madár hessent el felettük. A pillék is táncoltak, keringtek, mintha valami láthatatlan kéz cérnaszálon rángatná őket. A kocsiút felől szállt a por. Magasra rakott szekér zirgett-zörgött a gyepü alatt. Pattant az ostor, a gyeplőt tartó legény noszogatta a lovakat:
– Gyű, Sári, Rigó, hajrá…
Marci kezében megállt a kasza. Előtte széles rendben terült a levágott búza. A dús kalászok egymásra omlottak a tarlón; fáradtan a kövér szemek cepelésétől.
Marci megtörölte a homlokát. Az inge ujjába, ahogy éppen munka közben szokta az ember. Nem érdemes nagyon veszkődni vele. Alig hajol neki a munkának, újra érzi homlokán a kigyöngyöző verítéket. Ezt még csak könnyű elviselni. Annál bosszúságosabb, amikor kövér cseppé hízik, lefut a homlok meredek partján és csiklandozva gurigázik az arc síma bőrén, amíg le nem esik az áll hegyén. Ilyenkor káromkodik az ember, elfeledkezve nézi, hogyan hullik a tarló közé és issza be a kiszikkadt göröngy. Némelyek azt tartják, abban a barázdában sarjad legfrissebben az őszi vetés, ahová az arató verítéke lecsöppen. Marci nem bizonyos ebben. Ő még csak a tizenhatodik nyarát éri és második esztendeje, hogy összekeveredik verítéke az anyafölddel.
A kévékkel megrakott kocsi egyvonalba ért vele. Három sorba tetejezték rajta a búzát. A rudalló-kötél úgy feszül, mint a bőgő húrja. Nem sajnálja a lovakat a Vendel. Igaz, zabon hízlalják a két szürkét, de ha nem csak a szóbeszéd, még lisztet is kever az abrakjukba a Kámfor Bözse. Keverhet. Akinek a szérűjén három napig dohog a masina, az pazálhatja a lisztet.
Vendel megrántja a gyeplőt. A rengőfarú lovak megállnak. Nemhiába jól abrakolnak, de fényes is a szőrük, mint a pucoké.
– Jó munkát, Marci!
– Részed löhetne benne. Legalább estélig lefogyna.
– Kivöttem én a részemet, ne fédd. Ki is pálott a tenyerem a kasza fájátu.
Marci restelli, hogy amazok már a hordásnál tartanak. Lehet, hogy holnap már a masinát is állítják.
– Úgy számítom, szerdára lefogy a mienk is. Lassan fogy, merhogy magam vágom.
A fonnyadt kis asszony, az anyja, akkor ért oda a marokszedéssel. Frissen járt kezében a sarló. Egy-kettőre összerántotta a rendet, alájafektette a zsupkötelet, meghurkolta és készen volt a kéve.
A két szürke türelmetlenül verte az út porát, csapkodta farkával a poszméheket, amelyek döngve szálltak köröttük.
Az asszony nem szólt, csak a szeme villanása mutatta, hogy rosszalja a naplopást. Hogyne rosszalná! Hamarosan esteledik, futhatnak haza, aztán a búza meg lábon marad. Reggelig jég verheti, szél pocskolhatja.
– Mén a munka, Juli néném? – kérdezi a kocsin ülő legény, éppen csak azért, hogy szóljon valamit.
– Muszáj, édös fiam. A szegény cseléd tisztára megszakadhat belé. Merhogy ketten vagyunk csak hozzája. Nem úgy, mind olyik házba, ahun négy pár is kiáll a búzafődre.
Érti Vendel a beszédet. Érzi a fullánkját is. Ő az erősebb, hát lenyeli. Megsuhintja a szürkék felett a szíjostort. Lassan fordul a kerék, a nyomában meg dagadozik a porfelhő.
Marci kaszája alatt újra dől a kalászrend, villan a napon az acél, a verejték meg kigyöngyözik a tüzelő homlokokon. Az asszony úgy hajol neki a munkának, mintha birkózásba akarna kezdeni, vagy térdeplésbe hajolna, akár az oltár előtt. Vézna kis teste fürgén mozdul, feketére égett karján feszülnek az inak, marka meg szorítja a sarló fáját, mintha sohase akarná elereszteni.
Harc ez. Csöndes harc. Nem nyög belé az ember, csak megtüzesedik az agya, a szeme előtt kifordul a kék ég, tótágast állnak a nyárfák és hajszolja magát előbbre, még előbbre, hogy estélig lefogyjon a széles tábla.
A sarló fáradhatatlan, csak a kasza lankad el. Mintha erőt akarna önteni a fia karjába, úgy mondja az asszony:
– Más má hordi a búzát. A Kámfor Bözse talán a kalácsot is készíti a masinálóknak.
– Hadd készítse…
– Más embör má megszegi az új búzábu sült kenyeret, mink meg tetejezhetünk az asztagot.
Marci megáll és visszanéz a földrekuporodó asszonyra. Olyan, mint valami nagy bogár. Mászik előre, mindig csak előre és kergeti, hajszolja őt, amíg az erejét tisztára el nem szedi a kasza. Mérgesen buggyan ki belőle:
– Ne beszéljön keed néköm ilyenöket. Azt akari, hogy vérös verítékig dolgozzak? Nem ölég, amit töszök? Karomat se bírom má, derekam is kiszakad…
A megfakadt panaszos szó anyává puhítja a szikkadt, morcos asszonyt.
– Nem akarok én, édös fiam, semmit se. Jaaj, mit is akarhatnék? Nincs néköm ellenödbe panasz-szavam. Meg is verne a jó Mária, ha vóna.
– Akkor minek mondi keed a Kámfor Bözsét? Azok hordhatik má asztagba, mert négy kasza vágta a búzát. Azok állíthatik má a masinát, mert nem kettesbe álltak belé a röndbe.
– Jó is mondod. Mert a szegény cseléd tisztára meg is szakadhat a dologba…
Újra elterebélyesedik felettük a csend. Az égalj nyugati felén pirosba gyúlt színek bágyadoznak. A nyárfák tetején megtáncoltatja a gyönge leveleket a kerekedő szél. A szálló nap előtt kövér bárányfelhő habosodik.
– Talán esőt ád az Isten, – mondja az asszony és sietve hozzáteszi: – csak még hónapig meg ne fakadjon a fölhő…
– Kívánja má a kukorica máma is. A Réti-aljba tisztára megsárgult, a levele is fonnyad.
Előrenyujtja Marci a nyakát a keskenyen fehéredő gyalogút felé. Vizslatja, nézi a messzeségből kitakaródzó két alakot.
– Hozi a Mariska a vizet…
Az anyja is megegyengeti percenetre a derekát.
– Hozi ám…
Apró csík-szeme rátapad a közelgőkre.
– Apád is gyün vele. Jaaj, de esztelen az az embör! Még csak ű is mérgesítsön…
Marci hangja meglangyosodik.
– Hadd gyűjjön! Leül az árnyékba, osztán itt lösz velünk. Tennap is el akart má gyünni. Aszondta, ippen csak hallani akarja a kasza muzsikáját.
Már a tarló szélében futó patak hídján át vezette a vak embert a kislány. Az ember hozta a csöcsös-korsót, Mariska meg ugra-bugrált mellette, mint valami vidám kis gida. Messziről kajáltott már:
– Édesanyám, hozunk a vizet…
Bekanyarodtak a gyepü mellett. A vak ember tapogató botja alatt zörgött a tarló. Megállt. Világtalan szeme az ég felé fordult, mintha azt várná, hogy a tüzelő napból valami gyógyító, világosító csepp hull belé. Botorkált előre, míg megakadt lába az összekötött kévékben. Lehajolt és becéző kézzel simogatta, turkálta a zizzenő kalászokat. Szinte remegett a keze, orrcimpái megtágultak és szája szegletén nyúlósan csöppent le a nyál. Leereszkedett a földre és mintha meztelen, forró asszonytest sugározna feléje, szinte nemi vágyban kicsattanva: nekidűlt a rakásnak. Az orra szimatolt, a szája vonaglott és keze kívánón, bujálkodva furadott a kévék közé, beljebb, még beljebb és már marcangolta, tépte a száraz fejeket, amelyekből pattogva hullt a mag.
Aztán hirtelen talpra ugrott és fakó arcát megint az ég felé vetette. Sovány nyakát kibökte az ádámcsutka és arcának két felén széles patakban ömlött a könny.
Az asszony ledobta a sarlót. Futni akart az ember felé, de hirtelen mást gondolt. Elkapta a kislányt és azt tuszkolta az apjához.
– Eredj édösapádhoz. Szorítsd át a nyakát, osztán csak csókold, csókold…
Mert a vak ember mindennél jobban szerette a kislányát. Azután született, hogy ő hazajött a háborúból. Nem látta sohasem a szeme színét, sem a haját, sem az orcáját és annál jobban szerette, mint valami csodát, amit félénk kézzel mert csak kitapogatni. Munkára haszontalan lett a vak ember, de jó volt a gyerek dajkálására. Nem is úgy szerette a kislányt, ahogyan a keményöklű, munkában elgyötört apák szokták, hanem a melletadó anyák túláradó, ajnározó becézésével. Megsötétedett életének sugarat-adó napja volt a Mariska.
De most lökte el magától őt is. Mintha tetemre hívna valakit, úgy kiáltozott és hasogató fájdalmát üvöltve szórta az alkonyi csöndbe:
– Vödd el, vödd el a két karomat! A lábamat is vödd el! Mindönömet vödd el, csak a szömöm világát add vissza. Látni akarom a búzát, aki a fődembe megtermött… Látni akarom, Úristen, hallod-e; látni akarom…
Fenyegetett öklével az ég felé, amelynek kéklő szendergését nem láthatta. Görbére torzult szája mocskos szitkokat hajigált és szeméből folyt a könnyek árja.
A felesége és a fia ott állt mellette, csitító szóval, csillapítani akaró simítással.
– Farkas, legyön eszöd, hallod-e, Farkas…
– Látni akarom, nagyszakállú Uristen, látni akarom…
– Édösapám, gyűjjön keed az árnyékba. Leültetöm keedet…
De csak állt, mint a vonagló fájás, ott a földön, amelyet olyan sokszor hasított az ő ekéje, amelyet olyan sokszor telihullatott a két keze maggal. Valakitől számonkérte most, hogy elvették az élete örömét, hogy kidobták a sorból, amelyben a többi ember halad.
– Vödd el, vödd el a két karomat. Csak eccör láthassam a búzámat. Kévébe kötve, lábon állva, markon heverve, csak eccör láthassam.
– Farkas, gyere innen, Farkas…
– A szömömet add vissza! Mér nem a lábomat hagytam a Doberdón. Mér nem a két kezemet hagytam… A szömömet add vissza… A szömömet…
Csendesült. Már csak rángott a teste, de a kiáltása elfogyott. Mint a megvert kutyából, amelyik félrebujik a fájásával, vinnyogó nyögés szakadozott belőle. Lábszára remegett és botját előrenyujtva, engedte, hogy vezessék a cseresznyefa árnyékába.
A földön pedig megindult újra a munka. A kasza, ha lankadt erővel is, de vágta a rendet, a sarló meg zörgött a nyomában. Piros és sárgaszínű lepkék röpködtek a levegőben, fészkükbe siető madarak szálltak csivogva a nyárfák felé. Hazafelé hajtott a csordás. A bojtár ostora durrogott, a tehenek nyakában meg lustán himbálódzott a kolomp és úgy muzsikált a szava, mintha nagyon szomorú nótát döngicsélne valaki.
