OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK (1) • I.
OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK (1) •
I.
I.
Bizony, a kis Bakóné haldokolt.
Megérezte, hogy ez a kegyetlen tél elviszi. Valami babonás előresejtés már régebben megsúgta neki: «Nem élheted túl esztendőkben a társadat, aki öt évvel ezelőtt költözött el a hatvanutcai temetőbe. Vagy igazi feleség voltál, vagy csaltál.» A kis Bakóné igazi feleség volt, soha nem csalt, tehát nem szállt perbe a hajlíthatatlannal: tudta, hogy az idén mennie kell. Öt évvel volt fiatalabb az uránál, Bakó Mihálynál; s a viális Bakó Mihály öt éve várja már a boldog feltámadás reménye alatt…
A melle zihált, tüdője nehezen szedte a levegőt, hozzá még sipolt is, mintha a Halál postása jelezné jövetelét.
Hét gyermeke közül három lakott vele az ősi Bakó-házban: Dózsáné Erzsébet, a bába, Mihály, a bérkocsis, meg Jóska, a «magánzó». Szegény Bakóné fiatalságát, vérét, életét, mindenét a gyermekeinek adta – s mióta az «ember» bús özvegységre hagyta, nem volt, aki megfőzze neki naponként a levest; nem volt hét gyermeke közül egyetlenegy, aki a csikorgós téli reggelen befűtsön kis vaskályhájába; nem volt, aki elmenjen neki két bádog vízért a kútra. Magára hagyták, mint az útfélre kidobott rongyot. De hiszen előre megmondta Bakó Mihály: «Csak azon imádkozom a jó Istennek: ne én maradjak hátra; mert aki itt hátul marad – jaj annak!»
A kis Bakóné maradt hátul.
Míg egészsége tartott, azt mondogatta a fiainak:
– Nem bánnám, ha holnap meg kellene halnom. Nem félek a nagy kaszástól. Eleget éltem, meg is untam a saslódást; elromlott a gépezetem – mi várhat még reám? Csak nyomorúság. Jobb a koporsóba feküdni, mint az embereknek lába alatt lenni.
Hanem azért megijedt nagyon, mikor a halál bekopogott az ablakán.
Megfázott szárnyának halálos hidegétől s megrohanta a láz. Fejében malmok zúgtak borzalmas dobogással-kótogással; szíve oly riadtan vert, mint a villanycsengő. Tűz égett az ereiben, folyó tűz, s ez a lángoló patak bevágtatta egész testét, hamvasztotta, elhervasztotta.
Az orvos megnézte a pulzusát, meghallgatta a tüdőjét, szíve verését s azt mondotta Dózsánénak, a legnagyobb Bakó-lánynak a másik szobában:
– Tüdőgyulladás. A szíve nagyon gyenge. Aligha birja… Hány éves? Hetvenkettő? Uramisten, hát mit csináljunk? Itt már csak a csoda segíthet.
Így megtudták a Bakó-gyermekek, hogy édesanyjuk halálán van.
Rögtön különös mozgalom támadt a csöndes házban. A bába, aki elvétve főzött édesanyjának, míg az birta magát: most finom csirkelevest készített a nagy betegnek. De Bakóné már nem tudta megenni. Kovácsné, a táborszájú, Baloghné, az alamuszi, száraz asszony, a másik két Bakó-lány, ideszívódott a haldokló látására. Fölváltva éjszakáztak mellette. Kint az udvaron, vagy bent a Dózsáné szobájában, nagy haditanácsokat tartottak, amelyeken néha részt vettek az estével hazaszálló fiúk is: Mihály, az apja mesterségét folytató fiakeres; István, a vasutas altiszt, Jóska, a magánzó, igazabb szóval: az ingyenélő; sőt néha Bakó László, a legidősebb gyermek, a disznókupec és presbiter is be-bedöccent egy szóra, megszorongatta az öregasszony sárga csontkezét, mondott neki egy-két vígasztaló igét, a bibliából is idézett, azután nagyot sóhajtva továbbállott.
Csak úgy futólag kérdezte Dózsánétól:
– Nem akar végrendelkezni?
– Nem.
– Ne is bántsátok vele.
– Kérdeztem az este; azt mondta: «csináljátok úgy, ahogy akarjátok».
– Jó. Az a legjobb.
Azonban Dózsáné mája reszketett egy kicsit: jaj, hogy is lesz, mint is lesz, ha ez a hét éhes száj megragadja a kis hagyatékot. Szétszedik, mint a farkasok. S lehet, éppen annak jut legkevesebb, aki a legtöbbet érdemelte. Keserűség öntötte el a szívét, mikor magára gondolt; a másik két lány meg a négy fiú megkapta az apai jussát régen, csak ő, Dózsáné maradt ki a világi javakból. S miért? Azért, mert véletlenül beleszeretett a gazdája, Dózsa nemzetes úr, mikor még tizenhatéves alig volt… de becsületesen elvette feleségül, úgy, hogy az esküvő négy héttel hamarabb esett, mint a keresztelő… de mit ér a becsület, ha Bakó Mihálynak a fejére koppant a gyalázat? Soha nem bocsátotta meg Erzsébet asszonynak ezt a vakmerő lépését. Pedig Dózsának háza, két tanyája és gőzmalma is volt Sámsonban – annak idején. Csakhogy az idő eljárt… a sok eszem-iszom, dáridó, cigány, szép asszony meg a zsidó elvitte a házat is, a két tanyát is, a sámsoni malmot is. Sok mindenből kis semmise maradt. Dózsát föld alá vitte a bánat, fiatal felesége ittmaradt három gyermekével meg a diplomájával. Kiakasztotta a cégért: a kis pólyás gyermeket és hazasegített már egynéhány száz gyereket, főképpen a szegény munkásrendből.
Még a jobb napokban célzásokat tett anyjának: milyen jó volna neki az a nagy dunyha, meg az a négy gyönyörű párna, amely az öreg Bakóné ágyában díszelgett a régi szép idők emlékeképpen. A kis Bakóné kedves, szomorkás mosollyal mondta:
– Hiszen a tiétek lesz, csak várjátok meg már, míg meghalok.
Dózsáné várt, de úgy vette, mintha anyja végrendeletben reá hagyta volna már előre azt a remek dunyhát és a négy dagadó párnát.
Azonkívül fájt a foga az öregasszony pár rend ruhájára is, amik ott pihentek a nagy komótfiában. Különösen az a barna selyem izgatta a fantáziáját, amelyet anyja talán csak egyszer-kétszer öltött magára. Nem szerette, röstellte, hogy: «nagyon úrias». A kis Bakóné még tudta: kit milyen ruha illet meg.
Volt még az öreg Bakóné birtokában egy sárgaréz mozsár; pompás, tömör, zengő jószág; ha cukrot törtek benne, úgy szólt, mint a Rákóczi-harang. Ezért meg éppen a nyála csorgott Dózsánénak. Szépszerével elkéregette anyjától s készakarva-akaratlan magánál tartotta, hogy ha úgy jönne sorja; ne is vegyék észre a többiek.
Ugyancsak ilyenforma mindent áhító erkölcs hímezte hugát, a táborszájú Kovácsnét is. Ez kint lakott a Böszörményi-úton az urával, két gyerekével; irtózatos nyelvet kapott a jó Isten raktárából; úgy pergett, mint kilenc dobverő. Esze is volt hozzá: kunkorgós járású és furatos. De nem ismert magánál ügyesebbet és okosabbat; s kegyetlen élességgel forgatta nyelve kétélű jatagánját, mindig és mindenkit sebezve. Hadart szaporán és fülhasogató éles hangon; zengett az utca, ha összeakadt valakivel.
Mikor az orvos megmondta, hogy nem lehet a betegen segíteni, Kovácsné is megszállotta fekete hollóként a halálos házat. Rögtön a dolog közepébe vágott:
– Van végrendelet? Nincs végrendelet? Mikor tesz, ha tesz? Miért nem tesz, ha nem tesz?
Dózsáné farkasszemeket vetegetett reá; sejtette, hogy ez lesz a legveszedelmesebb ellenség. Morogva keringtek egymás körül, mint az egymásba karmolni készülő kandúrmacskák.
Kovácsné Juli azután Mihálynak esett neki:
– Hogy leszünk evvel a házzal heten, ha az öreg beadja a kulcsot?
Mihály, aki nemrégen jött haza Szibériából, hadifogságból, szomorú megvetéssel nézett vissza a nénjén:
– De nagyon siet az ifiasszony. Hiszen maguknak saját házuk van, mit érdekli olyan nagyon a szülői ház?
– Mit érdekel? Nyolcvanezer korona adósságom van, fizetni akarok, mert addig nincs nyugtom, míg …
Mihály sarkon fordult, otthagyta.
Juli akkor bement a haldokló szobájába s nagy hangon végigtekintette a maga elfolyt életét. Hogy ő mindig ebrúdon hányóban volt, az apja utálta, üldözte, boldogtalanná tette; bizony, az anyja sem karolta fel soha. Bezzeg a fiúkat nyalogatták, dédelgették, mintha mindent nekik köszönnének. Nem tudja, hogy adnak majd számot sáfárkodásukról odafent azok, akik felelősök ezért…
Jóska, a humoros magánzó, a nagy, esetlen, tohonya fiú, oldalba döfte a kíméletlen Kovácsnét:
– Ne öblögess már – itt – a halálos ágyánál…
A szegény kis Bakóné pedig birkózott, tusakodott azzal a rettentő idegennel, aki mindenáron meg akarja fojtani. Két száraz karját kétségbeesve nyujtogatta az ég felé, mint a fuldokló. Lihegett, hörgött, jajgatott szakadatlan. Letépte melléről a hideg borogatást; fetrengett az ágyán, mint a széttaposott féreg. Összeszorította szívét a halálfélelem s megható, szinte gyermeki könyörgéssel kulcsolta össze kezét és nézett a gyermekeire:
– Gyermekeim… segítsetek rajtam…
Mihálynak, a háború katonájának, könny gördült ki a szeméből. Rohant, rögtön befogta lovait a kocsiba s vágtatott a doktorért. Az orvos kámfor-injekciókkal izgatta a halálra fáradt szívet, a kis jó Bakóné drága szívét, akinek soha nem volt egyetlen dobbanása magáért: mindig másokért, a hét gyermekért, az uráért…
De ez már csak a kétségbeesés vergődése volt. A ziháló mell egyre nehezebben, egyre rövidebben emelkedett és szállt. A haldokló gyorsan és nehezen szedte a lélekzetet, mintha csak egy tűszálon keresztül jutna a levegő tüdejébe. Arca kékesvörösbe borult a fulladástól. Szeme lassanként megmerevedett. Így zihált a félholt gépezet még órákon át, míg egyszer elakadt, megpróbált újra indulni, egyet-kettőt hörgött még, azután örökre megállott.
A szederjes arc gyorsan halálsápadt színűre vált; az eltorzult száj szépen elsímult s valami hideg, úri nyugalom ömlött el a szép, nemesszabású asszonyfejen.
Dózsáné lefogta a szemeit. Baloghné már nyujtotta neki a kendőt, amellyel felkötötték az állát. Ráhúzták a takarót, eloltották a lámpát és otthagyták egyedül.
Bakó Mihályné meghalt. Élt 72 évet.
