Erdélyi József: Erdei kaland
hol hűvös ernyőt tartanak
a tölgyfák s a magasból rezgő
álomtallérok hullanak,
mint ősi templom rejtekén,
jársz magad, a levegőtenger
homályos, erdős fenekén,
harkály kopácsol, gerle nyög,
szendereg elméd, de felébred
minden szendergő ösztönöd,
megállsz, figyelsz, önkéntelen,
félsz egy kicsit, pedig tudod hogy
nem környékez veszedelem,
két szemet látsz merőn reád
szegezve, két sötét szemet
s egy orr sötét foltját alább,
magát az egész állatot,
a vörhenyes szőrzetü testet,
csak féligmeddig láthatod,
félénk őrszem, nem fenevad
s akarod, hogy minél tovább
tartson a kedves, szép kaland,
mint egy erdőbetett szobor,
míg szíved az ártatlan állat
szívével egy dobon dobol,
az már szökik, vágtat tovább,
körme alatt egyre halkabban
recseg a korhadt száraz ág…