Erdélyi József: Nyári emlék
zöldelt a trombitavirág,
lehelt a nyár, lengett az ág s peregtek
a tűzpiros kistrombiták,
torkukban arany porral, – olyakat
fúhatnak fenn az angyalok
s olyanok hullnak szívemre, ha gyermek-
koromra gondolok.
hová a nap nem süt soha,
mégis egy kékebb ég ragyog ha nyugton
áll a kút géme-ostora, –
a nagy, mohos öntözőkádba is,
melynek vizét a napmeleg
meglanyhította, hullt s örült neki
négy fürdő kis gyerek.
a csalfa mézillat miatt,
keserü volt, kiköpték, de a szájuk
egy kicsit keserü maradt,
keserü mint a réztrombita hangja,
mikor takarodóra zeng,
hazagondol a katona s pilláján
titkonsirt könny rezeg…
és kacagott rájuk a nap,
majd versenyeztek: ki marad tovább lenn,
a víz alatt – a víz alatt.
Igy játsztak a nemléttel, a halállal,
hogy a lélekzős életet
annál jobban szeressék, tágranyitva
szájukat-szemüket…
mig az idő tovább rohan,
lebukni, mintegy víz alá, a multba
s ott élni vígan, boldogan,
mint egy kútbeli, szebb világban…
Üdíts, te hűvös, tiszta ár,
csodaforrás, letünt kor, ébren álom
és életben halál!…
látni közöttük magamat!
Ó, ha tudnám, hogy olyan lessz az is,
majd a sötét sirhant alatt, –
ha is haboznék, mint mikor először
víz alá buktam, szememet
s orromat zárva, nem tartana vissza
senkisem engemet…
csak azt tudom hogy jó igen:
nem tudni semmit, csak azt ami rég volt,
az élet anyaméhiben:
a gyermekkorban, – hogy ragyog a nap,
locsog a víz és hull reánk,
torkában aranysárga porral, némán,
a trombitavirág.