Illyés Gyula: A cselédleányra gondolok
Illyés Gyula: A cselédleányra gondolok
A kis cselédleányra gondolok, aki hajdan
e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban
szaladgált napestig, hol most oly elfogultan,
oly szorongva állok, ahogy talán ő állt
ijedten szoritva szülőanyja karját
a legelső napon, mikor megfogadták.
e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban
szaladgált napestig, hol most oly elfogultan,
oly szorongva állok, ahogy talán ő állt
ijedten szoritva szülőanyja karját
a legelső napon, mikor megfogadták.
S ahogy ő nézhetett akkor itt a jövőbe,
oly félve nézek én is vissza a mult időkbe.
Hogy bántak itt véle? Alig volt tizenötéves.
Hogy készült szegényke az első lefekvéshez?
Első éjjére az idegenek között,
kik ugy néztek rá, mint morc mezei vadra.
A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött,
mutatja az asszony, aki megfogadta.
oly félve nézek én is vissza a mult időkbe.
Hogy bántak itt véle? Alig volt tizenötéves.
Hogy készült szegényke az első lefekvéshez?
Első éjjére az idegenek között,
kik ugy néztek rá, mint morc mezei vadra.
A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött,
mutatja az asszony, aki megfogadta.
Ismerem ezt a házat, tudok én sokat róla.
A nagyok szavait, mikor már bóbiskolva
hallgattam estente egy drága, édes keblen
ez a ház úgy fénylett félszendergésemben
mint a mesebeli próbáltatások tornya,
maga az idegenség, az aláztatás pokla,
hol rémek kinoznak egy ártatlan kislányt.
Papuccsal ütötték, ha egy bögrét elhányt.
A nagyok szavait, mikor már bóbiskolva
hallgattam estente egy drága, édes keblen
ez a ház úgy fénylett félszendergésemben
mint a mesebeli próbáltatások tornya,
maga az idegenség, az aláztatás pokla,
hol rémek kinoznak egy ártatlan kislányt.
Papuccsal ütötték, ha egy bögrét elhányt.
Nem láthatott ő senkit hetekig, mert vasárnap
délután is kötött vagy varrta a harisnyákat.
Elképzelem szegénykét, ismerős szelid arca,
hogy torzulhatott félve kénytelen-mosolygóra.
S félve hogy derülhetett, ha ünnep reggelente
a szép mesterlegények a főtérre mentükben
bekiáltottak hozzá, megálltak tán egy szóra,
tréfáztak s mentek is már, szép nádpálcát forgatva.
délután is kötött vagy varrta a harisnyákat.
Elképzelem szegénykét, ismerős szelid arca,
hogy torzulhatott félve kénytelen-mosolygóra.
S félve hogy derülhetett, ha ünnep reggelente
a szép mesterlegények a főtérre mentükben
bekiáltottak hozzá, megálltak tán egy szóra,
tréfáztak s mentek is már, szép nádpálcát forgatva.
Mit gondolhatott ő? Ó, ha tudhatta volna: eljön
egyszer egy ifju nővel egy férfi, hogy bejárja
minden lábanyomát s mit ő súrolt, e lépcsőn
szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára.
Arcára, mosolyára, igy foszlányonként gyüjtve
e földről már örökre elröppent drága lényét.
Könnyezik s rángó ajkkal hallgatja a mögötte
csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését.
egyszer egy ifju nővel egy férfi, hogy bejárja
minden lábanyomát s mit ő súrolt, e lépcsőn
szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára.
Arcára, mosolyára, igy foszlányonként gyüjtve
e földről már örökre elröppent drága lényét.
Könnyezik s rángó ajkkal hallgatja a mögötte
csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését.
Mert ez, ez még él itt. Tekintget nyálkás szemmel.
Pillog, feszeng mintha bírája előtt állna.
Ez verte hát. Ez volt. Nézz reá mégegyszer;
Vérivó. A mesék csonttörő boszorkánya.
Öreg már, félbolond már, mit hányhatsz már föl néki.
Nem bűnös ő, – hallod. Ó ki is bűnös itten!
Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki,
de bocsánat mégsem lesz hetediziglen.
Pillog, feszeng mintha bírája előtt állna.
Ez verte hát. Ez volt. Nézz reá mégegyszer;
Vérivó. A mesék csonttörő boszorkánya.
Öreg már, félbolond már, mit hányhatsz már föl néki.
Nem bűnös ő, – hallod. Ó ki is bűnös itten!
Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki,
de bocsánat mégsem lesz hetediziglen.
