Reichard Piroska: Nővéreim
Reichard Piroska: Nővéreim
Ámuló gyermek
állt ablaknál sötét szobában,
nézett sóvárgón fel a csillagokra
s mesélt magának:
– Minden csillagon
van egy ilyen szoba,
ilyen szobában, ilyen ablak mellett
ilyen kislány néz fel a csillagokra…
állt ablaknál sötét szobában,
nézett sóvárgón fel a csillagokra
s mesélt magának:
– Minden csillagon
van egy ilyen szoba,
ilyen szobában, ilyen ablak mellett
ilyen kislány néz fel a csillagokra…
Magános gyermek
megbujva sirt, sirt heves zokogással
sötét szobában
s apadó könnyei közt mondogatta:
– Minden csillagon
sir az a kislány,
nővérke millió
sir, sir velem…
És megeredt a könnye újra.
megbujva sirt, sirt heves zokogással
sötét szobában
s apadó könnyei közt mondogatta:
– Minden csillagon
sir az a kislány,
nővérke millió
sir, sir velem…
És megeredt a könnye újra.
Mint befüggönyzött, zárt szobában,
(régi-régi gyermekszobámban)
oly mélyen aludt ez az emlék
és most felébredt.
(régi-régi gyermekszobámban)
oly mélyen aludt ez az emlék
és most felébredt.
Talán mert úgy simogattad meg a hajam,
mint valaki egyszer kislány koromban;
szavad oly lustán évődik velem,
mint gyermekkel a felnőtt
s nevetsz, ha elborul szemem;
ha meg szemedben lelkedet kutatja,
fellobbanó pillantásod elől
alélt fejem szivedre menekül
s messzebb vagy tőlem mindörökre,
semhogy sóvárgó könnyem értenéd,
magános könnyem, melyet együtt sirok
millió ismeretlen nővéremmel
a fénytelen, szomorú csillagon.
mint valaki egyszer kislány koromban;
szavad oly lustán évődik velem,
mint gyermekkel a felnőtt
s nevetsz, ha elborul szemem;
ha meg szemedben lelkedet kutatja,
fellobbanó pillantásod elől
alélt fejem szivedre menekül
s messzebb vagy tőlem mindörökre,
semhogy sóvárgó könnyem értenéd,
magános könnyem, melyet együtt sirok
millió ismeretlen nővéremmel
a fénytelen, szomorú csillagon.
