Gelléri Andor Endre: A szerelmes ágyfestő
Gelléri Andor Endre: A szerelmes ágyfestő
Pirók ebben a pillanatban fejezte be a vaságy fényezését. Fehér színű az ágy s vékony, csillogó aranyozás díszíti.
- Kész, - mondja magának s kiegyenesedik. Aztán hangosan is elismétli: - No, kész van az ágy, lakatos urak, lehet szerelni.
Ignác, a pufók segéd rögtön hegyezni kezdi a fülét. S gunyorosan odajön: - Ez kész? - Rezső! - hívja a másik lakatost, - nézd ezt a mázolást, ujjé, hiszen ez csupa gödör, mindenhol meglátszik rajta a kalapács nyoma, ez nincs jól kigittölve, Pirók bácsi.
Rezső szőke, mint a rosszul kisült zsemlyék. Vékonycsontú, de kidudorodó izmú legény. Behunyja az egyik szemét: - Köpni való! - mondja az ágyat vizsgálva s rákacag a festőre.
Erre a mókázásra, sunyin abbahagyja a munkát a két szurtos inas is s szépen odasomfordál. Áhá, most húzni fogják a festőt. Szót se szólnak, csak vigyorognak szélesen s lebzselve.
Pirók kezd elkeseredni: - Hogy mondhatják, hogy ez nem szép? hiszen meglátom benne a saját képemet! Nem való ám egy ilyen idős embert mérgesíteni.
- Én nem húzom magát, - jelenti ki Rezső s mint a kórus, a többiek is: - Mi sem húzzuk a Pirók bácsit.
A festő a fejéhez kap: - Ej dehogyis nem, dehogyis nem, azt szeretnék, ha az öreg más festőt hívna, nem engem... de azt megsúghatom: ilyen olcsójános nincs több a városban.
- Mennyit kap ezért, - vallatja Ignác.
- Harminc pengőt össze-vissza! de kérem szépen ezért háromszor sleifolni, kétszer a festést alapozni, mennyi gitt, mennyi fösték. Munkabérnek nem jön ki óránként több, mint ötvenöt fillér.
Egészen kipirult a magyarázgatásba s zöld szemei idegesen csillámlanak. Ötvenszázalékos hadirokkant: gránátnyomást kapott s könnyen dühbe jön, hamar elkeseredik.
- Hát csak vicceltünk, - mondják a segédek s iszkolnak vissza a satukhoz, mert jön befelé a mester.
A mester belép a kalapáló, zörgő műhelybe: lomhán szétnéz benne.
A festő illeg-billeg a fehér ágy körül, kezében nedves szarvasbőr van, szeretné észrevétetni magát, szólni akarna, de nem mer. Azt várja, hogy a mester érdeklődjön nála. Pedig jó volna, ha átvenné tőle ezt a munkát s kifizetné a még hátralékos tíz pengőjét. Gyönyörűség fut át az arcán: mingyárt elmenne a Fischerhez két jó hosszúlépést inni s egy kis kolbászt harapni hozzá rozskenyérrel.
Hanem a mesternek olyan az egész festő, mint az üveg: átnéz rajta, kicsit azért megbámulja a hófehér ágyat, de máris kifelé tart.
Pirók bizonytalanul megszólal: - Bányai úr, tessék már megnézni, úgy hiszem, kész van.
A mester ismét futó pillantást vet az ágyra s megint kijebb hömpölyög: - Majd ha fölszerelték s kijavította, akkor kifizetem a tíz pengőt, - szól vissza.
Pirók nyögdel s mormog valamit. Sietve a mester után lépked: - De legalább öt pengő előleget ad a Bányai úr?
- Mire? - kérdi a mester.
- Hát anyagra, politur-vízre.
Bányai úr kedélyesen nevetni kezd: - Anyagra? borra talán, hogy megint fizethessen mindenkinek, akivel csak összeakad hazafelé, mi?
Pirók a bajúszát huzigálja. Bánja is ő, mire adja a mester úr, csak adja már azt az öt pengőcskét, öt olyan pengőt, amivel nem kell neki a feleségének leszámolni. Ej, szinte érzi a bor savanyú érintését a nyelve alján, a jó zsíros kolbász mintha a szájába csúszna a ropogós héjjú kenyérrel. A kolbász gőzölgős szaga egész betölti s nekibátorodik.
- No de Bányai úr, hát ennyit csak igazán adhat.
- Négy pengőt adok.
- No meg a villamospénzt ráadásnak.
Hanem most a lakás ablakából kidugja a fejét a mesterné asszony: Pirók rögtön összerázkódik. Tyű, ha ez kinyitja azt a fene nagy száját és faggatni kezdi, mire kell a pénz, hogyan, miképpen, aztán fölhánytorgatja, hogy ekkor és ekkor volt berúgva Pirók, s itt meg ott rontotta el a munkát, Jézuskám! - s a festő ijedten tapasztja arcához kezeit, - épp jókor dugta ki ez a sárkány a fejét... de a mester kezében fürgén megcsillannak a Szűz Máriával díszített kétpengősek, a festő elkapja gyorsan s máris alázatosan kezeit csókolomot kiabál a mesterné felé.
- No, a vén iszákos, - hallja magáról az asszony véleményét, de ezen már csak mosolyog. Fő a négy pengő!...
A műhelybe egész sugarasan jön be, szinte gőgösen. Fontoskodva megy a vízvezetékhez s megmossa a kezét terpentinnel. - Úgy-úgy, - gondolgatja s a lakatosok felé pislog, - ti még izzadtok, ti bikficek, s kitör belőle: - Megyek ám már, kamerádok!
- Hova a bús fenébe? - kérdi Ignác.
Ingerkedve kezd nevetgélni a festő: e pillanatban mintha részegség öntené el s máris szopná a pálinkát. Már elképzelni is jó, hát még igazán.
- A te szeretődhöz, te mafla! - vágja oda Ignácnak.
Még folytatná a lakatosok gúnyolását, de pattogó lármát hall keveregni a mester s a mesternő között. Tyű, Jézusom, még rárobban ez a némber s visszacsikarja tőle a négy pengőt. Talán éppen az előlegen veszekednek. Mint a vén róka, szedi a lábait, suttyomban beköszön a veszekedőkhöz, s túl van máris a kapun. Idekinn aztán vidáman szétnéz a nappal öntözött utcán. Hát nem olyan ő, mint egy úr: a lakatosok még lihegnek, ő meg már egyenesen sétálhat a kocsmába. Pödörni kezdi a bajúszát, olyan hegyessé, mint a szuronyt. S mikor elmén arra egy szemrevaló cselédlány, elkapja a lelógó kendője bolyhát.
- Kisasszonykám, ne fusson no, nem kell a vén embert mingyárt kicsúfolni, - s hunyorít hamiskásan, - gyűjjön no, isten bizony fizetek magának egy jó pohár sört.
A cseléd rángatja magát s hessegeti a festő kezét, mert a melle körül lebzsel.
- Vár engem a nagyságám, maga meg föltart, - pöröl a festőre, - még kikapok maga miatt.
- Ne féljen attól, - sustorogja a festő, - majd elmegyek magával én is a nagyságához s megmagyarázok neki mindent. Nem vagyok én olyan akárki, itt festek a vasbútorgyárban.
- Oszt nős maga? - vág bele szavába a lány.
A festő legyint, mint aki azt mondja: az is számít?! de a lány rögtön odább szökik tőle: - Fene egye a vén kakasát, - ripakodik a festőre, aki nem csügged el, sőt cigarettát pödör legényesen s közben büszkén nézi az ujjait. Mégiscsak megtapogatta velük ezt a lányt - ingyen!
Szipkába szúrja a cigarettáját s megy. Már látja a kövér Fischer kocsmárost az ajtóban, s úgy nézi, mint egy bűbájos bálványt. Messziről int neki: jövök s szedi a lábait arrafelé. Fischer meg mint a jó boltoshoz illik, betötyög s mire a festő a kocsmába ér, már készen várja a habzós hosszúlépés.
- Kolbászt is? - kérdi szuszogva a hájas kocsmáros.
A festő vidáman bólint s helyet foglal. Lábait szélesen kinyújtja s a füstöt fujdogálja. Közben a kocsmáros ráengedi a nagy, régi gramofonra a tűt. Valami sváb fúvószenekar csinadrattázik elő a fekete lemezből, s most bejön egy harmincöt év körüli mosónő. Féldeci rumot rendel. A festő csöndesen nézegeti s elég formásnak találja. Mikor a nő fizetni akar a zsebkendővégbe kötött pénzből, a festő gálántul föláll, pohárral a kezében: - Isten éltesse, menyecske, - rákoccint s fölhajt a vörösborból, - megbocsásson, de én szeretném kifizetni a cehjét, a Fischer úr már ösmer engem, megmondhatja, ki vagyok, mi vagyok, - úgy-e, Fischer úr, ösmer régóta? - mert kérem én egy ágyfestő vagyok s most festettem egy olyan díszágyat, hogy mikor a lakatosok megnézték magukat benne, azt mondták, borotválkozni, fésülködni lehet a tükriben.
A mosónő mosolyog s nem csinál nagy dolgot a féldeci rumból, sőt ráadást rendel rögtön. Szép piros orra bizonyítja, hogy megszokta a kocsmagavallérok ajándékait. Meg aztán özvegyasszony is, - jelenti be rögtön a festőnek, aki erre szinte magánkívül kínálja sörrel, borral, pálinkával s kolbásszal. S közben majd megpukkad az örömtől, hogy a csúnya, lettyes felesége otthon ül s dajkálja asszonylányuk csecsszopóját, míg ő itt, mint egy fiatalúr, mulatoz egy idegen, ropogós húsú hölggyel. Rendel megint két pohárkával; koccintanak s megisszák ezt is jóízűn. Aztán a tárcájába nyúl s kiveszi fitogtatásul a katonakorból való fényképét.
- Melyik fronton volt maga? - kérdi a mosónő, - mert az én férjem is a háborúban halt meg.
- Volhyniában, ott kaptam gránátnyomást, ötvenszázalékos rokkant vagyok, kérem.
- S mennyit keres most hetenkint? - firtatja lankadatlan a pár nélküli özvegy.
- Hol harminc, hol negyven pengőt, mikor hogyan, igaz-e, Fischer úr? Nem nagyon sokat, de azért adós én nem maradok, van hitelem mindenfelé, igaz-e? becsülnek engem mindenütt, hiszen annyi rengeteg ágyat festettem én már: virágokkal, madarakkal, angyalkákkal... Egyszer egy szerb hercegnőhőz kellett leutaznom s ott átfestenem az ő ízlése szerint az ágyat, mert máskép nem akart a férjével belefeküdni. Hát meg mikor egy basához mentem le hajón Egyiptomba, olyan volt az, mint egy kövér vörös hólyag, a kis piros sipka mindig a fején, a derekán gyémánttal kivert pisztoly meg kés... én csináltam neki a századik feleséghez való nászágyat. Mindig ott járkált az ecsetem körül s mindig sürgetett: Csabuk effendi, csabuk! (gyorsan effendi, gyorsan) - azt mondta mindig, fene a hasát. De ez, amit itt elmondtam magának, elsőtől utolsó szóig igaz ám, menyecske. Nem szoktam én nagyokat hazudni, úgy-e, Fischer úr?
Fischer bólint.
- Aztán felesége van? - kérdi most már igazán kíváncsin a mosónő.
Pirók szíve megtelik örömmel. Már a második nő kérdi tőle ezt máma. Nem vén ember ő még, most is szebb asszonyt kapna, mint amilyen otthon van. S elönti az efölötti bánat. S kitalálja: - Van nekem feleségem, de nagyon csúnya asszony, foga sincs már, meg mindig felpüffed a lába, - s fintorgatja az orrát, - de a fő baj az elején történt... Annak idején egyik szombat este látogatóba ment egy barátjához, ott ismerkedett meg, sajnos, a feleségével, aki unokahuga volt a barátjának. Ettek-ittak szüntelen, danoltak is, s tudja a nyavalya, hogyan, de berúgott iszonyún. S fényes reggel csak arra ébredt, hogy ott fekszik a feleségével egy ágyban, a felesége két karja a nyaka körül van tekerve s a felesége nénje, mintha semmi baj se történt volna, már javában főzi az alvó társaságnak a feketét. Tyű, képzelje csak el, mit csinálhattam. Meg aztán a zajra fölültek a többiek is az ágyból s elkezdtek mirajtunk nevetni, hogy a Pirók meg az Elza, no né s fölült az én szegény csúnya feleségem is, s elkezdett irtón bőgni, hogy vele mi történt, ő nem tudja, hogy ő ilyen meg olyan rendes lány volt, jesszusom, - s egészen elborul a festő képe, - ki tudja, mennyi szeretője volt előttem, osztán mégis az én nyakamba varrta magát, elvenni elvettem, de szereti a fene.
Néhány pillanatig elnémul, komor az arca, búsulni látszik, aztán lopva a mosónő testét vizsgálja, mint aki így keres vígasztalást a régi szomorúságra s kicsit megszorongatja az asztal alatt combját. A szíve ver, hogy hagyja-e az asszony, s mikor az asszony engedi, egyre merészebb lesz.
- Isten bizony, - suttogja a nő fülébe, - nem viccelek én, elválok még holnap attól a vén kígyótól, el én, ha mondom. Uriember vagyok én, kérem, nem olyan nő mellé való. Igaz?
A mosónő folyton nevet, mert már nagyon csiklandozza a festő.
- Sicc, - nyögi vihogva, fulladozva, - sicc.
- Hun a macska? simogassam? - csintalankodik vörösen a festő s nagyokat nyel izgalmában.
De a mosónő röstelli már magát s folyton a kocsmáros felé pislog. A festő is odanéz... s ah, micsoda esze van hirtelen a mosónőnek. Azt mondja: - Jajh, most jut eszembe, hogy nekem is van egy öreg ágyam, meg kéne aranyozni.
- Megnézzük rögvest, még rózsát is pingálok rá, - játszik vele össze a festő.
- Fizetek, - mondja s igyekszik délcegen állni.
Aztán gálántul karját nyújtja a mosónőnek - s mennek megnézni a mosónő aranyozni való ágyát.
