Bohuniczky Szefi: A DIRINÉ
Bohuniczky Szefi: A DIRINÉ
Alighogy elfoglaltam állásomat Csoboron, riválisak lettünk a dirinével. Együtt laktam velük a fiúképzőben, mert irodakisasszony voltam a gazdasági irodában. A prepák konyhájáról kosztoltunk s így asztalnál mindig együtt voltunk: a diriék, én és dr. Fekete, az új tanár. Az asszony, ha meglátta Feketét, fínomabb lett, szorított selyempongyoláján, a válla kibukott s lehajtott nyakkal ilyeneket mondott: – jaj, ma is oly különös álmom volt: Fekete, képzelje ...
S a mese végén lehúnyta a szemeit. Negyvenéves lehetett, csinos molett nő. Engemet négyszemközt Magdának nevezett, sőt, ha kért valamit, Magdámnak, de Fekete előtt mindig kisasszony voltam. Kezdettől nem szerettem ezt az asszonyt. Nekem olyan volt a fínomsága, mint mikor viselt ruhát szagosítanak parfőmmel. Féltem is tőle s csak ravaszkodva dudorászgattam Feketének. Egyszer reggel rajta kapott, hogy Feketéért császkálok a folyosón s akkor délben rám kiáltott:
– Kisasszony, hogy ül? Elfelejti, hogy terített asztalnál van!
Azért nem történt semmi különösebb, míg el nem érkezett a nagy nap: a hagyományos októberi kirándulás Sárosdra.
Sárosd fürdőhely volt, csak akkora, mint egy skatulya. Remek erdője a Csoborig nyúllott s a prepák napok óta arra kacsingattak.
Este a konyhán temérdek szalonnát aprítottak nyársonsültnek s a szakácsnő föl-fölüvöltött: – hónap mulatunk, ihá!
Vénasszonyok nyara volt, izzó kék nap. A kiszemelt erdei tisztáson a mély kékségtől valósággal becsiptek a prepák. Szekerekkel rándultunk ki, csak megálltunk, harsogott a lónyerítés és a vad siheder üvöltés.
Feketén kívül voltak még tanárok, de asszony csak a diriné.
– Jaj, a tanárféle oly furcsán tud házasodni – szokta mondogatni elbiggyedt szájjal. Most rövidujjú sárga ruhában volt; mintha kinőtte volna, gyürötten feszült a szoknya, egészében hasonlított egy kinyílt, de a szélein már perzselődött dáliára.
A diri a tisztás közepén nagyokat csattantott:
– Fiúk! A himnuszt!
És szállt a dal, az erdő zengett s fölöttünk az ég nyári hővel remegett. A prepák széledve bujták az erdőt és száraz husángokkal tértek meg. Hamarosan perzselt illat áradt s a füst, mint sötét pókháló csapott a magasan tüzelő napba. Az olvadó zsír szagára a verebek szürke rajokban lebzseltek a gyepen. Nagy vidámság volt. Aki átugrotta a tüzet, kapott egy brávót.
A diriné nézte egy darabig, aztán a vállán át intett Feketének:
– Elmegyek a fák alá, csak el ne hanyagoljanak!
Ahogy nézett, szép volt, sohse láttam ilyen szépnek! Hintált benne valami játék. Az arca fénylett, mint mikor ízét kinálja az alma, a járása lassú volt, éreztem: kóstoltat.
Rögtön Fekete mellé álltam, de csak rápillantottam és láttam, hogy most ingerlem vele. Csak azért is kötekedve néztem rá s vad bolondság szakadt rám: a prepák közé álltam és lobogó hajjal ugráltam át a tüzet. Feketében egyszerre kifénylett valami: – én is átugrom, – szólt s rémülten néztem, mily ügyetlenül pottyanik át.
A diriné ezalatt maga alá húzta a lábait, mint egy festett kép. Mikor enni hívtuk, álmodozva szólt:
– Menjek? Egyáltalában nem vagyok éhes, dehogy vagyok!
Fínnyált, csak úgy kóstolgatott. Ez a modor ragadós; mindenki fínomabb akart lenni és ezzel vége szakadt a kedvnek. Pedig az urak lenyeltek még egy pintet és izzot szemeikben a kedv. A hús szagára ragyotott a tekintetük és nagyban ropogtatták. A szalonna kifényesítette az állukat, arcukon szaladgált a befojtott móka, mégis mindegyik jámbor történeteket mondott el, amin épülni lehetett.
– Hát, kolléga urak; – szólt igen komolyan a diri, – mulassunk, gyüjtsük az erőt, mert idejében haza kell mennünk: este nyolckor kaszinógyűlés lesz!
A diriné egyszerre eleven lett, hamvas és fiatal.
– Szóval maguk kaszinóznak? Én meg utankozzam – enyelegte és úgy tapadt Feketére, hogy ettől bolondul ütött a szívem. Figyeltem Feketét. Hallgatag volt, csak kicsit leste az asszonyt, de abból kicsilingelt a kedv.
Egy nagy üveg megint elfogyott és párás hővel heveredett el mindenki. A prepákat elnyomta a falás, egyik-másik hasalva horkolt a fűben. Félórácska telhetett el. A diriné legyezte magát s ha kikacagott legyezője mögül, Fekete mélyet lélekzett. Nézte, hogy dől az asszony a fűre s mikor meztelen karjait a feje alá nyomta, nyelt. Tikkadt csend lett, csak a legyek döngtek a morzsán. A halk zajok között muzsikált az erdő. Mikor az első prepa nyujtózkodott, hamarosan sokan követték. Erre itt is, ott is nóta zümmögött. Aztán kergetőztek s egyszerre megint vadul nyerítettek az árnyékon szénázó lovak. Mintha egy kicsit becsípett volna mindenki!
A szakácsné a szolgával kissé messzebb üldögélt s kalimpált a lábaival. A szolga csíphetett, mert a szakácsnő vörös pongyolája egyszerre labdává fordult és szaladó lábszárai a sötét prepagúnyák között villogtak.
– Mentsenek meg – fuldokolta, mire a prepák üvöltve eredtek utána, míg be nem fordult az egyik fiú karjaiba. Zsíros arcán fénylett a mámor s ahogy engedte a prepa, visszabukott rája.
Mindenkinek tetszett, a diriék tapsoltak.
Aztán már azt sem tudom, hogy történt, de egyszerre minden szaladgálunk, engemet a diri kerget, az asszonyt meg Fekete. Láttam, hogy súgnak-búgnak s az asszony guggol s mellei fölé szorítva kezét kiabál: jajjajjaj ... S hogy elkapta Fekete, puha hallgatásba lettek és később az asszony hangja énekelt: – óh, de gyönyörű nap!
Akkor, mint egy bolond elszaladtam tőlük, a prepák közé vegyültem, mire az egyik hegedűt hozott s egyszeriben táncra kértek. Nagyokat nevettem, hogy hallja Fekete és forogtam izzadt ölelésükben.
Csak hazaszedelőzködve a szekéren szakadt rám a szomorúság.
– Mi baja, kislány? – kérdezte az asszony csintalan szemekkel. Éreztem, átlát rajtam s hogy sírva ne fakadjak, a csillagokat néztem hazáig. Csak azon járt az eszem, hogy rontsam el nékik az estét.
– Ha kidobnak, akkor is elrontom – gondoltam. És este, mikor indulni láttam a dirit, az útra osontam várni Feketét.
– Jaj, tanár úr, magát egyenest az Isten küldte, képzelje, borzasztó bajban vagyok!
– Csakhogy most egy kis dolgom van – motyogta ügyefogyottan, mire el kellett nevetnem magamat s rögtön bolondozva röpködtem mellette. Ha összeért az arcunk, ijedten rebbentünk szét.
– Miről van szó – kérdezte kezeimet fogva és így játszottunk előre egy lépést és vissza.
– Csak a szobámban mondom el!
Őszi este volt, vaksötét. Sokat kuncogtam, mintha csak tréfa lenne, hogy hagyom magamat ölelgetni. Ha csókolni akart, szaladtam és kergetőztünk a szobában. Végre beledühösödve szólt:
– Hát, kérem, mit akar?
Még este kiloptam az irodából az élelmezési rovat számadásait, most kétségbeesve mutattam rá:
– Holnap okvetlen be kell adnom s valahol hibát tettem az összeadásban.
Lopva az órájára pillantot s ijedt szökkenéssel az ajtónál termett:
– Most lehetetlen, de holnap szívesen átnézem. Pá!
Akkor odaugorva körülfontam a nyakát. Röpültem volna a csókba, ha nem kellett volna ravaszkodnom, hogy itt tartsam legalább egy óráig.
– Csak egy kicsit üljön le, legalább valamit elmutatok magának – szóltam s kiperdülve a szoba közepére elutánoztam, hogy kurizálgat nekem a diri s vág gyáva pofát, ha rajta csípi a diriné. Aztán az asszonyt játszottam; kacsázva és a lábaim szétrakva ültem le s így fínomkodtam: – jaj, tanár úr, mit álmodtam az éjjel!
Feketét elöntötte a móka, kacagva hevert a pamlagon s tűzzel szólt: – szemtelen!
Ölelt volna, de hirtelen magam elé fogtam a számadásokat: – segítsen az Istenért!
A válla fölé hajolva lestem, hogy fontoskodik; egész komolyan beugrott. S mikor hosszú idő után fölnézett, még mindig csudálkozott: de hiszen itt nincs hiba!
Akkor kacagtam, addig kacagtam, míg át nem látott rajtam.
– Maga betyár, honnan vett ennyi ravaszságot – kiáltott s megint csókolt volna, de kibuggyantak a könnyeim és siettetve mutattam az ajtóra: hagyjon engemet, hagyjon békében! S mikor elment, tovább kacagtam, mert könnyű volt a szívem, bohó könnyű, mintha Isten labdát dobott volna a délutáni ólomsúly helyébe.
Csuda jól aludtam és reggel dudolva szaladtam végig a folyosón.
– De jókedvű kisasszony, pedig ez nem kaszinó, – kiáltott rám a diriné s ahogy karikás szemeire néztem, láttam, olyan hangulatban van, mint mikor az asszony mindenáron nagytakarítást kényszerít a házra. Többször benyitott az irodámba, szaglászta a szobát, aztán megállt az ablaknál s a függöny mögül leskelődött.
A szemközti ablakokat Mari tisztogatta, a konyhalány. Aprótestű volt, paraszt szoknyában akár egy leburjánzott muskátli. Míg ölelgette az ablakokat, szabad mellei mozogtak; vad és tiszta volt, mint egy reggeli harmatból beszaladt erdei őz s ahogy dalolt, olyan, mint egy sutba dobott harmonika, mely rossz napon is táncos vasárnapot juttat az ember eszébe.
A szemközti folyosót tatarozták, kócos suhanc hordozta a maltert s csak meglátta a lányt, beköszönt: – de szépet álmodhatott, kisasszony. Aztán zörgette nadrágján a malterfoltokat, dohányszemetet kapart elő s az első füstfuvallattal behajolt:
– Szívesen segíteném az ablakot dörzsölni!
A lány fittyelt: – Taknyos!
A kócos topogott, mint egy kölyökcsikó:
– Ha a malter aranyból volna, rádburítanám!
Ekkor magából kikelve előlépett leshelyéről az asszony és kihajolt az ablakon: – Mi ezt itt? Kutyavásár? Szállsz le rögtön az ablakról!
A kócos elsomfordált, de a lány makacsosan nyomta a helyét.
– Nem hallottad? – kiabált az asszony.
A lány csavart a rongyon, visszahúzta szemeit és sunyított.
Az asszony elsápadt, reszketve rohant kifelé, de az ajtóból visszaszólt nekem:
– Jöjjön maga is; itt szükség lesz tanura!
A lány elé érve pofonra emelte a kezét: – Szállsz le rögtön!
A lány leugrott, lélekzete tüzelt s fogta a rongyot, mint egy korbácsot. Akkor az asszony jajgatni kezdett:
– Maga hallott mindent, maga látott mindent, maga tanu, hogy ez nekem akart támadni; a szemét, jaj, jaj!
A lány csak állt, mint egy fából faragott királylány, a reggeli fény aranyat söprűzött rá.
– Te, te – lihegte az asszony. – Szedd a sátorfádat, ha negyedóra mulva még itt leszel, rendőrt hivatok!
Nemsokára beállított a lány, tisztára mosdva, tarka gyönggyel nyakán.
– Tessék kiadni a béremet – szólt. Útra elszántan fogta lekötött kosarát.
Az asszony remegő indulatában köhögést kapott:
– Rakd szét a motyódat, hadd lássam!
A pörge szoknyák, kurta ingek közül kifordult egy száraz rozmaringág.
A lány látva szétdult motyóját, duzzadt a színtől, aztán visszadobált mindent, hóna alá fogta kosarát és az ajtóból szemtelenül visszafordult:
– Tudom én, mi a nagysága baja! Pedig hát, nem tehessünk róla, hogy az urak csak nyavalyogják a dolgukat!
Kint verebek rebbentek utána és úsztak a fényben, mint könnyű pelyhek. Akkor a diriné az asztalomra dőlt és sokáig sírdogált.
– Ilyen egy úrinő élete – ismételte többször, míg maga elé meredt; aztán egyszerre eltorzult, fölemelte mutatóujját és hangtalanul megfenyegetett.
