GELLÉRI ANDOR ENDRE: TALÁLKOZÁS SZÁZ ÉVVEL
GELLÉRI ANDOR ENDRE: TALÁLKOZÁS SZÁZ ÉVVEL
Az országúton jött felém. Csavarogni voltam, szabad vasárnapjaim egyikén. A méhészetet akartam megnézni Gödöllő mellett; rossz helyen szálltam le hozzá; s a szikkadt, fénytől zsizsergő úton egy útitársam támadt, aki száz éves. Nem nézett ki többnek hetvennél. Kezében egy nagy fokost mimelő bot volt. Azon óvatos parasztbetükkel rovátkák.
Megtudtam, hogy ez a bot a magával hurcolt sírfája. Íme, rajta áll az ő neve: Bárány János. Születési éve (1834 január 17), világrajöttének helye: Kál.
S így hosszában a boton ez a vésés: Isten kegyelméből élő.
Beszéde meglepően gyors, egyszerű s elég mélyhangú.
Nem millió ránc halmaza az arca. Csak a tekintete körül ülnek mélyebb barázdák, az idő ekéje hasította a bőrébe. S mintha az ajka elkopott volna, vékony a sok beszédtől és sóhajtozástól.
– Ezzel a bottal biztosítom magam, ha leesek valahol az úton, hogy tudják, nem kutya döglött meg, hanem ember.
– Tudom én, mondja s végigpillant rajtam, hogy a fiatalurat érdekli, miként értem meg a száz esztendőt. Azt hiszem, nincs ennek titka: eddig elkerült a kaszás.
– Ennek a mondásnak meg, hogy Isten kegyelméből élő, megvan a maga történése.
Három vármegyét járt be koldulva az öreg. Ezt a nagy földet úgy ismerte, mint a saját tenyerét. Egyszer, hallotta, hogy kidobolnak egy szép hold szöllőt, amin valami kunyhó féle is állt. Elment a főjegyzőhöz s megmondta: megveszi. Kérdezte tőle a főjegyző: Honnan van magának ilyen sok pénze. – Három vármegyét koldultam végig húsz év óta, innen van. – Mert, mondja a főjegyző, ide be kell vezetnem, hogy miből él, azaz miből szerezte ezt a sok pénzét.
– Gondolkozott kicsit a főjegyző úr, aztán belévágta a tollát abba a tentás flaskójába s azt írta be foglalkozásnak: Isten kegyelméből élő. S most szokott paraszti fordulatot vesz az élete.
Fiával együvé költözik s a menye nem bírja az öreget.
– Nagyon fájt a szívem a szép földért, gondoltam ott fogok én meghalni, dehát hovatovább odakerültem volna az ólba a malacok mellé. Meg aztán, talán ez a hosszú élet titka, sohase bírtam a zsörtölődést. Így ha vándoroltam, a hegyek semmitse szóltak, meg az utak se civakodtak… a menyem meg folyton és mindég… fogtam magam s elmentem újra a főjegyző úrhoz. Adjon ismét ki nekem egy kolduló levelet.
– Hohó, mondta a főjegyző, maga itt harmincmillió koronáért szöllőt vett. Hohó, az ilyennek nincs kolduspasszus.
– De már nézze csak meg nagyságos főjegyző úr, hogy miből vettem én azt: Isten kegyelméből, úgy áll az ott. Én nem birok a fiammal veszekedni, meg a menyemmel. S ha meg ki akarnám űzni őket onnan, még elemésztenének, hogy rájuk jusson. Mert a fiam úgy szereti azt a földet, hogy még a port is sajnálja, amit elfúj róla a szél. Ezért hát gondolom, hogy megintcsak nekiindulok s járom majd a három megyét. S az Isten kegyelméből nem akarok én már szöllőt, csak egy kis koporsóra valót, meg, hogy eljöjjön a pap.
– Nincs énnékem azért panaszom. Csak éljen a fiam a földön s ne mondja, az atyám nem hagyott rám semmit. Ha ő olyan hitvány, hogy el bírja venni a százéves atyjától ezt a kis földet, legyen neki. Maga úgyis azt csinálta, nem lesz az újra nehéz, mondja… így küldött el koldulni… de nincs énnékem mégse annyi bajom, mint a fiamnak. Ad nekem a fiatalúr is úgy-e ezért a kis beszédért valamit a koporsómhoz? aztán majd találkozom másokkal is, ki ád valamit, ki nem ad semmit.
És szétnéz a tájon. Fönn az égen, szelid bárányai legelnek: a felhők. A fákon nesztelenül nőlnek a gyümölcsei. Amott lassú harapással fejős barmok bolyongnak előbbre: odabotoz hozzájuk s a kis kék lábaskába tejet kap tőlük. A hegyek hallgatnak körülötte, az utak nem civakodnak a lába alatt.
Ott meri hagyni száz éves fejjel azt a vagyont, amit száz év alatt szerzett meg: a hold szöllőt. Száz éve koldus, de mégis szabadabb minden gazdagnál.
Isten kegyelméből élő, igazi, bátor emberfajta.
Szóródó, hintődő, mint a fenyőfák virágpora; csak élni akar, lélekzeni, amíg csak lehet. Nem spekulál fegyverrészvényre s nem izgul, hogy a lakói fizetnek-e; ősidők embere, kései nyom, ritka, édes példány. S az ember feléjük lehelli az isteni igét: Szaporodjatok és sokasodjatok mint a tenger hala és az ég csillagai.
S amire olyan kíváncsi volt az ember a nyüzsgő, zsongó-bongó méhek társadalmára… ez az igyekvő fajta ellenszenvessé lesz, értelmetlenné, nem tetszik, a kicsinyesség, az emberi zsugoriság mintaképe, a sok-sok ezer méhhel teli kaptár. A méhzümmögés emlékeztet a gépek búgására; a fejük tompa mint a dum-dum golyó; szorgalmuk: kufárok ijedt harácsolása, az ember gyávasága, pénzgyüjtő mohósága.
S köztük ragyogva jelenik meg nekem: a százéves, az Isten kegyelméből élő koldus, aki bátor, igaz, mint maga a felelőtlen élet. Sóhaj és tünemény bennem. A valóság álma. Száz éves? Tízezeréves vágya az embernek, aki látja, hogy a rend, a hossz és a bessz, a kereskedés, a zsugorgatás kapkodása, véres háborúkon rángatja át az életet, amíg fájdalmaitól s természetellenességétől meg nem őrül az egész emberiség.
