GELLÉRI ANDOR ENDRE: A TOLMÁCS
GELLÉRI ANDOR ENDRE: A TOLMÁCS
Velencén rőt az este
nem ing a bárka teste
nyugszik halásza mind lámpás sem int.
De ülve esti parton
a bronz oroszlán zordon
s nehéz talpat emel az égre fel.
Musset
nem ing a bárka teste
nyugszik halásza mind lámpás sem int.
De ülve esti parton
a bronz oroszlán zordon
s nehéz talpat emel az égre fel.
Musset
Szkulézi, a tolmács éppen ezekben a napokban emlékezett vissza hivatalos esküjére. akkor – felemelte a két ujját s Vendini bíró sárgán s zsírosan csillogó kopasz fejéről szeme a fekete feszületre tévedt – s valami idegen, csendes hangon: esküdött. Utána rögtön olyan bágyadt lett – mint napokon s éveken át. Leginkább a sétái szórakoztatták – szerette nézni, amint az egyik lába igyekezett elhagyni a másikat; hegyesorrú cipőket viselt s neki úgy rémlett: a cipők nyúlnak formájában is volt valami igyekvés. Néha, zöld szemeivel megnézte a színes palazzokat és a szíve sajnálta, hogy elmúlt a régi idő, amikor az ember tengervízbe merítette le házainak lábát. Tudta – s ebben elütött a többi barna velenceitől –, hogy a legszebb emberi csoda között él – s ilyen bágyadt gondolatokkal telt el Szkulézi tolmács napközi ideje. Csak apró-cseprő ügyei támadtak a bíróságon; néha valakitől pénzt loptak el; minap egy rendkívül kövér, kopaszfejű úr végrendeletet készített; félt a lélegzetet ellopó velencei melegtől és súlyos szívbajától.
Ha lefeküdne ez a kövér úr – villant át a tolmácson – s halva maradna – milyen is lehetne ez neki: a kövér úrnak… belül – minden bizonnyal szörnyen megijedne – karjaival hadonászna – aztán megadná magát – de jajgatna még s kapkodna – a torka egyre szűkebb lenne s ez riadt, sírós szemein látszana – ó, jaj, mintha a tenger nyomná a feneke felé – s aztán feküdne a kövér úr – és semmiféle parancsra, tíz szigorú dozse kincséért sem mozdítaná meg többé akár a jobb, akár a bal kisujját. A bénaság püffedő szobra lenne s az akarat vége…
Igen, akkor átvillant a tolmácson: ha most csakugyan elvágódna… mert eddig még úgyse látott senkit kimúlni.
Aznap még sok más dolog is foglalkoztatta nyugalmat megúnt gondolatait. Mikor a tengerpartra ért, egy szürkeszínű hadihajó futott be, villogó ágyútorkokkal… a Földközi tengerről érkezett s az oly messze volt innen. Szkulézi még sohase hagyta el a lagunák városát. Hosszasan elnézte a mennydörgő hadihajót, aztán a Rialto felé haladt s egy halárus kosara előtt megriadt. Halott halakat látott a halárus vörhenyes kosarában – a halak fekete vérétől szurtos marokkal dobta tetemüket mérlegre az ember – és a sikongó velencei asszonyok tülekedve vitték. Aztán ezek az asszonyok bő táskájukat lengetve elszéledtek Velence konyhái felé. Az egyik cingár asszony a Calle delle Rase felé ment – ahol Szkulézi ebédelni szokott s amitől kissé jobbra – a bő halleves után – méter széles sikátorban az uccanők szürke háza volt található.
Hirtelen összefüggést látott ebben is: itt ebédelek évek óta halott halakat – s nem messze az asztalomtól egy széles ágy áll… magát és a szőke osztrák lányt látta meztelenül – s egyszerre olyan nevetséges volt ez a rendszer: az asztaltól az ágyig – s a lány amint kapkodott s ebédtől kormányozott kedvében igyekezett járni. S olyan nevetséges volt ő is önmagának; a homlokán megfeszült a bőr – nehéz, jajgató sóhajok ömlöttek a száján – miért? – pillanatokra eszméletlen mélyen lehúnyta a szemét – mintha valami álomszerű ragasztószer fogná össze –, aztán megint felnyitotta s levegő után kapott s hogy megmutassa az erejét: ujjai hegyét belevájta az osztrák lány vállába. Ez a sok hadonászás – néha már régebben is, mikor elnyúlt a széles ágyon – olyan fölöslegesnek tünt. De most határozottan nevetséges lett előtte s elvesztette az értelmét.
Úgy rémlett a tolmácsnak, hogy eddig is ilyesmik miatt volt ő olyan kényszeredett az életben. Hiszen mindig útálta a leölt állatok falását – s nem volt igazi vágya szerelem után. Most, hogy megvilágosult benne mindez – erővel töltötte el. Majd nem eszek dögöket és nem szeretek uccanőket. S vígan elhagyta a halárust s a szűk sikátort is a Calle delle Rasetől jobbra.
A király vasárnap délelőtt érkezett Velencébe, hogy megnyissa a Nemzetközi Képkiállítást. A pályaudvart már a hűs hajnalban fellobogózták – nagy vörös bársonyokat aggattak rá és sokan már a szürkületben leültek a pályaudvarral szemben lévő híd lábához és kivárták mígcsak a király fel nem tünt a túlsó parton. Egy pillanatig látták is, aztán díszruhás alakok közrefogták, – az élesen hallatszó csattanásnak, ami belefütyült a levegőbe, az innenső parton senkise tulajdonított jelentőséget –, odaát is csak gyors, kapkodó zsibongás támadt s a királyi motorcsónak villámgyorsan megindult – szinte szökött a parttól s az udvarmester a balkezével gyors ütemben hajtotta a király hajója után a többi vaporettot is.
Valakit odaát gyorsan s dühösen körülfogtak a napoleon-kalapos csendőrök, – aztán még néhány embert a gyűrűjükbe zártak…
Akit a merénylettel gyanúsítottak: nagytestű, pirosarcú ember volt, s leirhatatlan rémület látszott rajta. Elvették tőle a fényképezőgépét – lökték és olaszul szidták, – beszéltek neki, kérdezték, de a fiú semmitse értett s folyton egy idegen nyelven kiáltozott. Magyar volt.
Egy órával később Szkulézi szemben ült már a fiatalemberrel. A fiú nyugtalannak látszott – kapkodva, fulladozva s jajgatva beszélt: ő nem csinált semmit – az istenért – mellette valaki elsütötte a revolverét, ez igaz – de mit tudja ő, ki volt az, hiszen másfél órája érkezett csak Pestről, ahol úgyis annyi baja volt – s most még itt is…
Szkulézi, bár ez nem tartozott a tárgyhoz, azt kérdezte: – Mi volt az a sok baj otthon?
Ellenszenves volt neki, hogy a fiú rögtön elébe dobta az egész életét: – Nem bir otthon meglenni és dolgozni… író, fiatal író… ha tudná Ön, mit tesz az írni… néha hónapokon át semmit, csak a levegőt figyelni… aztán sokat, rengeteget, de ez meg nem ér semmit… folyton reszketni, mindig lesni – mindenütt nyugtalannak lenni… mert hátha most, ebben a percben írhatná meg a legjobbat… s közben nincs pénz… egy olyan lánnyal jár, akit majd el kell vennie feleségül, pedig a szeretője és…
– Önnek jó apja volt? – kérdezte hirtelen Szkulézitől – nekem gonosz apám volt – és mennyi betegség kínozta – és most – most meg merénylő.
A tolmácsot egyre jobban idegesítette a vádlott. Azt kérdezi, hogy nekem milyen apám volt? S tudom-e mit tesz az pénz nélkül élni? S főleg ez az átható jajgatás – egyetlen komolyabb ok nélkül. Szkulézi hirtelen Consina rendőrkapitány felé fordult – s míg olaszul beszélt vele, szinte undorodva látta a fiatalember ijedt, leselkedő arcát. Hogy fél a nyomorult a szenvedéstől, – hogy izzad előre tőle – az arca kényszeredetten mosolyog – majd a tolmács egy-egy mélyebb szavára: összeroppan az egész arc és a fiú nagyot sóhajt.
– Nem tud kielégítő választ adni – mondta tollba Szkulézi a rendőrkapitánynak –, hogy miért jött Velencébe!
– Tudta azt, hogy fényképezőgépet tilos magával vinni, ha a király jön? – kérdezte Consina.
Szkulézi a fiatalember felé fordult: – Nőtlen?
A fiú viharos igennel válaszolt. Bár szívesen nősülne, ha …dehát Velencébe is egyedül kellett jönnie…
– Si – mondta a kapitánynak a tolmács. A fiú tudta, hogy tilos fényképezőgéppel járni az uccán.
Még napokig emlékezett arra Szkulézi, amint a fiú visszafordult az első kihallgatás után az ajtóból a két csendőr közül: – Mi lesz most velem?
A napoleonkalaposok megálltak, de Szkulézi intett nekik s azt mondta: – Néhány óráig még itt tartják, aztán szabad lesz.
Négy napja múlt ennek. Még mindig ül. S ez valamiért nagyon tetszett a tolmácsnak. Ostoba szószátyár fickó, gondolta s mosolyogni kezdett – mégcsak németül se tud –, egészen a kezembe van – egészen a kezemben van – ismételte diadalmasan Szkulézi – tagadhat, kiabálhat, sírhat – Szkulézi csavar egyet a szavain – homályos helyeket hagy majd a vallomásaiban – s majd vergődhet a kövér – majd rémüldözhet, amikor újra s újra megrázzák, ráordítanak és lökdösik – s a fiú újra és újra Szkulézihez fordul – senki más nem érti meg a szavát – és rimánkodik – s ő majd biztatja – mégcsak egy hét és kiderül az ártatlansága…
Mióta Szkulézi az eszét bírta, nem kormányozta senkinek a sorsát. Most igen. Milyen izgalmas és hogy felfrissíti.
Néha, vallatás közben, hosszan elgondolta, mi lesz majd a fiúval – börtönbe kerül – járja a körsétát – emberekkel találkozik, akik ölni mertek, lopni és rabolni. Igazi bűnösök közé kerül – nem a hisztérikus lelkiismeretfurdalás veszi körül, hanem tenyerek, amikkel fojtogattak, szemek, amikkel vagyonokat csaltak ki.
S meglepve figyelte a fiú arcát. Soványabb lett. S csöndesebbnek látszott. A szakálla is kinőtt. S néha, mintha finom derengés öntené el. Csöndes és békés. S néha, amint a tolmácsra néz, szemében nincs az a vad bizakodás, mint azelőtt, hanem a megadás nézése és már nem lesi olyan türelmetlenül az olaszra fordító beszédét, sőt olykor már mondja is csenesen: – Mit tegyek? – és Szkulézira néz – talán jobb így…
Ez a hang már tetszik Szkulézinek, – s míg azelőtt barátságos volt hozzá, most mímelve ellenszenvet mutat – haragosan beszél a fiatalemberhez, sőt tegnap megragadta ő is a vállánál, de a fiú nem bánta, – néha, alig hallhatóan suttogni kezd valamit, aztán erősödik a hangja:
– Hány évet kapnék, ha mégis én tettem volna azt? – kérdi a tolmácstól –, bár nem én voltam a merénylő – teszi hozzá csöndesülten.
Consina kapitány – mintha az idegen beszédből is kiérezné, hogy most fontos, döntő szavak hangzanak el a tolmács s a vádlott között – meg is kérdi: – Mit mondott most ez az ember?
Szkulézi legyínt és figyel: – Semmit. Hogy ártatlan és engedjük őt már végre szabadon.
A fiúhoz fordul: – Három vagy négy évet kellene leülni, ha elvállalja – és ez az idő nem is ártana magának – megtanulna olaszul s tudna végre egy nyelvet, amivel eddig hiába kínlódott.
A tolmács lágyan beszél: – Emberek közé kerülne, akik húsz-harminc évre vannak elítélve – mások életfogytiglan – amazt holnap akasztani fogják két-három év múlva nem lehet magára ismerni…
Lágyan s hízelkedve beszéli rá a bűnre.
A rendőrkapitány érzi ezt. Sürgetően közbeszól: – Mit mond, mit mond – és idegesen figyel mindkettőjükre.
– Nézze – folytatja a tolmács –, mit szólna, ha most azt mondanám: igen kapitány úr, ő volt az – megengedi? gondoljon Krisztusra, aki az egész világért bűnt vállalt. Jó hozzá hasonlítanunk. Magát az eddigi élete nem engedte fejlődni… Csak két évet veszít… ha igen, akkor mondja utánam olaszul.
– Nem vagyok bűnös.
S a tolmács puhán, lágyan figyeli, hogy elvállalja-e?
…Szkulézi aznap este a négy márványvitéz primitív szobrát nézte a San Marco oldalában. Hogy ölelkeznek… Furcsa kalpagos fejük volt s valami megható torz öröm derengett vörös arcukon. Szkulézi mintha az egyik lenne közülök. S első lelki győzelme örömére ölelkezne három másik vitézzel: az akarattal, a játékkal és a szelíd örömmel.
Igen, igen, akkor a fiú magára vállalta a dolgot. De ugyanakkor Szkulézi a napnál is fényesebben bizonyította be Consina kapitánynak, hogy a fiú teljesen ártatlan s mivel bizonyos lapokkal összeköttetésben áll, még kellemetlen lehet, ha továbbra is fogva tartják.
Két óra múlva el is engedték. De a fiút alig érintette. Pedig a búcsúzásnál a szeme közé nézve azt mondta neki Szkulézi: – Ha magára bizonyul a király elleni merénylet, halált kapott volna érte…
És most a tolmács, a torz márványvitézek szobrának támaszkodva, boldogságot érez. «Valamit megváltoztattam végre magamon kívül is.»
Látja a különös érzésekkel küzködő fiút, amint megy és elismétli magának: halál járt volna érte… egy véletlen: s meghalhattam volna… aztán Szkulézin fog tűnődni – hogy is történt – folyton rágódik benne – miért bocsájtották el éppen akkor, amikor bevallotta… Rejtelmes vagyok egy emberben, gondolja a tolmács és nagyot nevet: úgy játszottam valakivel, ahogy a mi tolmácsunk játszik velünk: emberekkel – imáinkat, vágyainkat, reményünket hamisan fordítva le élet s halál között.
S kacagva odébb lódul a tolmács. Kimegy a tengerpartra s nézi a vízjelző oszlopokat, ahova holdtölte előtt, régen, kikötözték az elítélteket. S ha feljött a telitányérú Hold, az ezüsttől csillogó víz a láthatatlan dagálytól emelve megfojtotta a vergődőket… S a dozse pipázva nézte őket bársonykabátban, palotája ablakából.
