FORGÁCS ANTAL: ELÉGIA
s kavargatja a táj sűrű porát,
az ember végre ide is elér,
lassan megunja hallatni szavát.
Ha szólna is, ugyan mi célja már?
az életét is fáradtan viszi,
mindennap többször mondja, hogy: halál,
s ami hihető, már azt sem hiszi.
mint árvának a messzi temető,
amelyben rég halott apja pihen.
Egyedül élek itten nevető
elleneim között, langyos homály
burkol, miként pólya a kisdedet,
jaj merre menjek? utra hol talál,
aki pihenni sem lel szögletet.
akit küzdeni küld feljebbvaló,
de aki fegyvert nem fogna soha
önszántából, mert a harc nem való
oly férfinek, aki csak szótlanul
nézi, hogy tiszta és szép élete,
mint nyári felhő gyorsan elvonul
és senki nem törődik már vele.
nevemet hallva kérdezi: «ki ő?»
a sok-sok ismerős mind kinevet,
s elhúz fölöttem a fénylő idő.
Úgy nézek minden után, ami szép,
némán, merengve és kissé sután,
mint nyomorék az után aki ép,
mint vasutas a gyorsvonat után.