FENYŐ LÁSZLÓ: ELŐSZOBA
FENYŐ LÁSZLÓ: ELŐSZOBA
A szegényeknek élete
a becsületes tárna és
a föld, a gyár, az iroda:
a munkahely –
de kinek minden ajtót félve kell
kinyitnia?
mert ami sorsa lett:
előszoba, előszoba.
a becsületes tárna és
a föld, a gyár, az iroda:
a munkahely –
de kinek minden ajtót félve kell
kinyitnia?
mert ami sorsa lett:
előszoba, előszoba.
Ismered az előszobákat?
Ha gazdagoké is, kopárak,
síma a fal s mállani látod,
itt is, ott is a közömbös butor
mintha fordulna sarkaiból
s szemed elől elfogná a világot.
Itt múlnak napjaid, küszöb küszöbre
s előszobára előszoba
s lelked, ez az előszobázó lélek,
százszor ellankad és megéled
míg nyílik a benső szoba,
hol arany és bársony között
ül zsöllyéjén a Hatalom
s szivarfüstjében nőni kezd,
mikéntha kékhasú felhőkön
emelné valami zene:
tárcájából a pénz
kicsapó zizzenete.
Ha gazdagoké is, kopárak,
síma a fal s mállani látod,
itt is, ott is a közömbös butor
mintha fordulna sarkaiból
s szemed elől elfogná a világot.
Itt múlnak napjaid, küszöb küszöbre
s előszobára előszoba
s lelked, ez az előszobázó lélek,
százszor ellankad és megéled
míg nyílik a benső szoba,
hol arany és bársony között
ül zsöllyéjén a Hatalom
s szivarfüstjében nőni kezd,
mikéntha kékhasú felhőkön
emelné valami zene:
tárcájából a pénz
kicsapó zizzenete.
Ismered az előszobákat?
Volt hogy bementél mint barát
s úgy hagytad el, hogy «sohatöbbé»
a szobát, az előszobát,
rohantál, soha-sohatöbbé!
cipelve párás szégyened,
a zavar és dűh foltjait
mint járványkiütéseket;
jaj, ha éles hóba márthatnád
meggyalázott homlokodat,
ajtófélfához szoríthatnád
remegő halántékodat!
Volt hogy bementél mint barát
s úgy hagytad el, hogy «sohatöbbé»
a szobát, az előszobát,
rohantál, soha-sohatöbbé!
cipelve párás szégyened,
a zavar és dűh foltjait
mint járványkiütéseket;
jaj, ha éles hóba márthatnád
meggyalázott homlokodat,
ajtófélfához szoríthatnád
remegő halántékodat!
Előszoba, remény tornáca
és út a temető felé : . .
takard el arcod, hajtsd fejed le,
tudod, azért nem halsz belé.
és út a temető felé : . .
takard el arcod, hajtsd fejed le,
tudod, azért nem halsz belé.
Hát mindig így lesz… vándorol csak
kilincsről kilincsre kezem
s szabadságba, valami tágba
sohse tör fel, kilincstelen?
Meddig kell még viselnem ezt a
félszeg mosolyt, ügynök-álarcot?
Mikor mutathatok felétek
meztelenül egy igaz arcot?
Arcot, amelynek tiszta-rajzú
kemény, nyilt gúny a mosolya,
nem ily szárnya-szegett mosolygást,
melyet alacsony röptüre
nyomott le az előszoba.
kilincsről kilincsre kezem
s szabadságba, valami tágba
sohse tör fel, kilincstelen?
Meddig kell még viselnem ezt a
félszeg mosolyt, ügynök-álarcot?
Mikor mutathatok felétek
meztelenül egy igaz arcot?
Arcot, amelynek tiszta-rajzú
kemény, nyilt gúny a mosolya,
nem ily szárnya-szegett mosolygást,
melyet alacsony röptüre
nyomott le az előszoba.
Elmúlik az élet – lassan – így
vénség, te leszel utolsó
előszobám:
ülök majd falaid közt
és hull a vakolat
szürke, rideg hava rám,
de tán, mielőtt a tető
viharzón rámszakad:
kopogtatok és
uram, kiszólsz:
Szabad.
vénség, te leszel utolsó
előszobám:
ülök majd falaid közt
és hull a vakolat
szürke, rideg hava rám,
de tán, mielőtt a tető
viharzón rámszakad:
kopogtatok és
uram, kiszólsz:
Szabad.
