Zelk Zoltán: Három nap
Zelk Zoltán: Három nap
Ez hát a nyár.
Telthúsú földeken
zihál a forró, fulladt szerelem.
Az erdő zöld kendője lángban áll,
tűzzel harap, tűzzel ölel a nyár
s melyek lágyan vigyázták arcodat:
fölégeti a bújó árnyakat.
S a szél, a szárnyas, perzselten lehull
s a porban verdes, mint ki megvakul –
Forró és barbár ez a szerelem,
lánggal vonaglik testes földeken!
Telthúsú földeken
zihál a forró, fulladt szerelem.
Az erdő zöld kendője lángban áll,
tűzzel harap, tűzzel ölel a nyár
s melyek lágyan vigyázták arcodat:
fölégeti a bújó árnyakat.
S a szél, a szárnyas, perzselten lehull
s a porban verdes, mint ki megvakul –
Forró és barbár ez a szerelem,
lánggal vonaglik testes földeken!
Zápor után
puffadt falevelek
kortyolják még az esőcseppeket.
Két gyönge csepp a levélről lehull
és gyönggyé válva a gallyon gurul:
tátott szájjal várja alant a sár –
szuszogva, telten elalszik a táj.
puffadt falevelek
kortyolják még az esőcseppeket.
Két gyönge csepp a levélről lehull
és gyönggyé válva a gallyon gurul:
tátott szájjal várja alant a sár –
szuszogva, telten elalszik a táj.
Mint tenger fenekén
járunk az alkonyatban,
süpped a délután s a fák között kilobban
ezernyi apró lángja. Dagad, nő az iszap
s bogozza sűrű inda a hajló ágakat.
És futva, mint menekvők a drága kincseket,
gyíkok viszik szájukban az elhullt perceket.
járunk az alkonyatban,
süpped a délután s a fák között kilobban
ezernyi apró lángja. Dagad, nő az iszap
s bogozza sűrű inda a hajló ágakat.
És futva, mint menekvők a drága kincseket,
gyíkok viszik szájukban az elhullt perceket.
«Az már ott a határ» –
emeli kurta karját
s mutatja a favágó a folyó lenge utját.
«Az már ott a határ…» Igy köszön jóesténkre
s felénk köszön villózva, törött fénnyel fejszéje.
S indul. Dúsgőzű alkony emeli óriásra:
az égi fák közt csapkod, verekszik már baltája!
emeli kurta karját
s mutatja a favágó a folyó lenge utját.
«Az már ott a határ…» Igy köszön jóesténkre
s felénk köszön villózva, törött fénnyel fejszéje.
S indul. Dúsgőzű alkony emeli óriásra:
az égi fák közt csapkod, verekszik már baltája!
Ez már
ott a határ…
Reánk esteledik:
meglessük most a táj
estéli színeit!
S ki tudja, tán a fák,
ha az erdő izen:
a tulsóparti fák
átszöknek a vizen…?
ott a határ…
Reánk esteledik:
meglessük most a táj
estéli színeit!
S ki tudja, tán a fák,
ha az erdő izen:
a tulsóparti fák
átszöknek a vizen…?
A cigány-
gyerekek
sohasem alszanak?
Nézd kedves, ez is itt
már elébünk szalad!
Az apját várja tán?
Nincsen apja neki.
Az anyját várja tán?
Anyját sem ismeri.
gyerekek
sohasem alszanak?
Nézd kedves, ez is itt
már elébünk szalad!
Az apját várja tán?
Nincsen apja neki.
Az anyját várja tán?
Anyját sem ismeri.
Fekete, mint a föld,
a földből nőtt ki ő,
két karja, mint a fű,
a földből bujt elő.
S miként a szomju fű
kér esőcseppeket,
ugy nyul felénk keze:
«Fillért és kenyeret…»
– Ez itt már a falu,
menjünk kedves, haza –
gyümölcsfákat ölel
a cigányéjszaka.
a földből nőtt ki ő,
két karja, mint a fű,
a földből bujt elő.
S miként a szomju fű
kér esőcseppeket,
ugy nyul felénk keze:
«Fillért és kenyeret…»
– Ez itt már a falu,
menjünk kedves, haza –
gyümölcsfákat ölel
a cigányéjszaka.
Hogy tudsz örülni
minden kis virágnak,
leguggolsz hozzájuk s beszélsz velük.
Körötted duzzogva, irigyen állnak
a fák s rázzák, csörgetik levelük:
hogy őket is vedd észre már, csodáljad
kövér derekuk, izmos karjaik…
s te nevetve gügyögsz egy szarkalábnak,
mely rádnyitja sötétkék szirmait.
S nem hal meg, hogy letéped: ugy piheg
kezedben forrón, mint egy kis csibe.
minden kis virágnak,
leguggolsz hozzájuk s beszélsz velük.
Körötted duzzogva, irigyen állnak
a fák s rázzák, csörgetik levelük:
hogy őket is vedd észre már, csodáljad
kövér derekuk, izmos karjaik…
s te nevetve gügyögsz egy szarkalábnak,
mely rádnyitja sötétkék szirmait.
S nem hal meg, hogy letéped: ugy piheg
kezedben forrón, mint egy kis csibe.
A hajnali mezőn
varjak tipegnek.
Még csak városban láttál varjakat:
a vacogó, dermedt téli ligetnek
panaszolták a legyilkolt nyarat.
Nézzed, milyen komolyan lépegetnek,
tudják, kihuny a hajnal és a nyár,
mindent tudnak már e szomoru bölcsek
s szavuk virágnak, fűnek mondja: «Kár.»
Még csak városban láttál varjakat:
a vacogó, dermedt téli ligetnek
panaszolták a legyilkolt nyarat.
Nézzed, milyen komolyan lépegetnek,
tudják, kihuny a hajnal és a nyár,
mindent tudnak már e szomoru bölcsek
s szavuk virágnak, fűnek mondja: «Kár.»
«Kár nyilni, nőni: jő a pusztulás…»
Hajnali mezőkön tipeg a gyász.
Hajnali mezőkön tipeg a gyász.
A faluból
kis kék fazékban
tejfelt, túrót hoztunk ebédre
s az ételszagra már körénk gyűl
a nyár kolduló szárnyas népe.
Legyek s darazsak vad haraggal
a fazék száját körüldongják:
lásd, édesem, még itt is minden
idézi a szegénység mocskát!
kis kék fazékban
tejfelt, túrót hoztunk ebédre
s az ételszagra már körénk gyűl
a nyár kolduló szárnyas népe.
Legyek s darazsak vad haraggal
a fazék száját körüldongják:
lásd, édesem, még itt is minden
idézi a szegénység mocskát!
Mozdulatlanul
csak feküdni,
feloldódni a sürü tájba’,
amig az értelem elzsibbad
s nehéz sorsunk, mint illó pára
az égre száll. A fákra gondolj,
gondolj a kotyogó patakra,
lásd élnek ők: színnel, dús nedvvel,
habár célját egyik se tudja.
Hát céltalanul, csak feküdjünk,
oldódjunk fel a sűrű tájba’,
amig az értelem elzsibbad
és elszáll sorsunk, mint a pára.
csak feküdni,
feloldódni a sürü tájba’,
amig az értelem elzsibbad
s nehéz sorsunk, mint illó pára
az égre száll. A fákra gondolj,
gondolj a kotyogó patakra,
lásd élnek ők: színnel, dús nedvvel,
habár célját egyik se tudja.
Hát céltalanul, csak feküdjünk,
oldódjunk fel a sűrű tájba’,
amig az értelem elzsibbad
és elszáll sorsunk, mint a pára.
Hazám ez,
kedves, ez az én hazám…
Hazám… Oly furcsa… még sohase mondtam…
Remegve bocsájtja utra a szám
a szót, mely szállana, de lásd, megtorpan.
Miért e szorongás, e dúlt szemérem,
hogy vallani és szállni fél a szó?
«Hazám…» Talán már a visszhangot félem,
mely vércseként lecsap reá: zsidó…?
kedves, ez az én hazám…
Hazám… Oly furcsa… még sohase mondtam…
Remegve bocsájtja utra a szám
a szót, mely szállana, de lásd, megtorpan.
Miért e szorongás, e dúlt szemérem,
hogy vallani és szállni fél a szó?
«Hazám…» Talán már a visszhangot félem,
mely vércseként lecsap reá: zsidó…?
Falvak gyülnek körém
s csontos szegények
s körém gyűl hajnal, dél és alkonyat.
Szaladnék innen? Láncnál is erősebb,
mik e földhöz kötöznek: a szavak.
«Pa-tak» – csattogja felém a futó viz
s a hulló levél azt nyögi: «A-var»,
«zsa-rát» – sziszegi az ellobbanó tűz…
Hazám a vers: s ez a haza magyar.
s csontos szegények
s körém gyűl hajnal, dél és alkonyat.
Szaladnék innen? Láncnál is erősebb,
mik e földhöz kötöznek: a szavak.
«Pa-tak» – csattogja felém a futó viz
s a hulló levél azt nyögi: «A-var»,
«zsa-rát» – sziszegi az ellobbanó tűz…
Hazám a vers: s ez a haza magyar.
Három nap…
Arcunk őrzi
s leheletünkben ring már,
leheletünkben hajlong
a lankán minden füszál.
Három nap… nékünk is nyilt
egy csöppnyi rés az évben –
hangod szelíd futását
rejti a táj szivében.
Arcunk őrzi
s leheletünkben ring már,
leheletünkben hajlong
a lankán minden füszál.
Három nap… nékünk is nyilt
egy csöppnyi rés az évben –
hangod szelíd futását
rejti a táj szivében.
Megyünk haza
szekéren,
por füstölög a tájon.
Búcsúzik a vidék már,
hogy lágy emlékké váljon!
Nézz vissza, kedves, s nézz fel
a varjufellegekre:
károgva, lomhán szállnak
tul, a határ-hegyekre.
szekéren,
por füstölög a tájon.
Búcsúzik a vidék már,
hogy lágy emlékké váljon!
Nézz vissza, kedves, s nézz fel
a varjufellegekre:
károgva, lomhán szállnak
tul, a határ-hegyekre.
