ÁRKÁDIA
ÁRKÁDIA
«A Nyugat ismételten kikezdett bennünket Sajtószemle s Árkádia című rovatában. Gondolták, ha egyéb nem akad, jó lesz ezekkel a piszlicsár dolgokkal. Nos, nem követjük ezt a módszert. Nem bújunk szignálatlan cikkecskék mögé. Megvolt a bátorságunk ítélőszéket tartani önmagunk s végzett kétéves munkánk fölött. Hátbadöfés helyett tehát kiállunk és hirdetjük: le kell már egyszer számolni a magyar irodalom fekélyévé nőtt Nyugattal s azzal az egész körrel, amely mímeli az életet, mikor a béka levágott lábához hasonlóan reflexmozdulatokat végez, holott az élethez való köze s az élet maga, már rég elszállt tőlük s nem is tér vissza soha.» (Független Szemle.)
*
Hasonlatok a sasról (Magyarság, 1935 II. 2, A sas című vadászati cikkből):
A földön egy ló hullája hever, a sas rá száll a hullára. «Ez, a dinamikája folytán hatalmas jelenség a hollóknak is imponál. Azonnal odébb állanak, hogy a madarak királyának a terített asztal mellett helyet csináljanak. Szemmelláthatóan nincs okuk, hogy az új jövevénytől féljenek, mert az a kis hullarablókat szempillantásra sem méltatja. Csupán az erő és a fölényesség megnyilvánulása kényszeríti őket arra a tekintélytiszteletre, mely szerény félreállásukban nyilvánul meg.»
Hát ez úgynevezett úri világszemlélet. A sas király, tehát hatalmas, a hollóknak imponál, a hollók kis hullarablók, van tekintélytisztelet, melyet az erő és fölényesség vált ki, a hollók nem gyáván húzódnak arrébb, hanem szerényen állnak félre. A természet is hierarchikus, az író, sőt leíró, tiszteli a legfőbb urat s vele azonosítja magát.
A sas azonban, ha tekintélye csorbát szenved, – zsidóvá válik. Ime:
«De a nagy ragadozómadár abban a pillanatban, amint tulajdonképeni elemét, a levegőt elhagyta, az ember szemében elveszti nimbuszát. Ez már nem a levegő királya, aki a teret mindhárom irányban fölényes biztonsággal uralja. A tollpáncél, melyet a levegő repülés közben szorosan a testhez sajtolt, meglazul és összeborzolódik. Ennek a nagy madárnak a ruhája már nem lovagi vért.»
És most válik királyból zsidóvá a sas:
«Ez inkább hasonlít Shylok kaftánjához. A mozdulatok is a velencei uzsorást juttatják eszünkbe, midőn sántikálva, ugrálva, nehézkesen imbolyogva közeledik a ló teteme felé.»
*
Halott szerkesztő a szerkesztőségben (Társadalmunk, Sértő Kálmán naplója):
«Bementem a Pesti Napló szerkesztőségébe. A megboldogult Miklós Andor elé vezettek.»
*
Mintha bizony máskép is lehetne:
«Nő volt. Személyes köze volt az élethez.» (Népszava, Nagy Karola Lángolt és elhamvadt címen megjelent poszthumusz könyvéről.)
*
Mikor a kritikus is «zenélni» akar:
«Vannak valóságregények, melyek zenélni akarnak. Valóságregények, melyek a téma primitívségében megsejtik a szunnyadó kottát és görcsösen, fegyelmezetlenül magukhoz kaparintják és megerőszakolják.» (Korunk, Szlovenszkói könyvek című kritika.)
*
«A jó regény epikai hömpölygése széjjelfeszíti a színpad kőmedrét, kicsap belőle, árvízével elborítja a dráma formáit, túlharsog a szinpad vászonfalain.»
Semmi hiba, egész könnyen elképzelhető olyan kőmeder, melyet vászonfalakkal vesznek körül. (Magyar Kultúra, Színházi Szemle, A kőszívű ember fiai-ról irott kritika.)
*
Szép, szelid erkölcs:
«Szembetűnő a túltengő akt-kultusz. Az érzéki, festett meztelenség nem egyszer a jóízlés határát túllépi» (dombos az oldala lett) «és így nem annyira a kritikus, mint inkább a művészeti rendőrség ítéletét provokálja. Az arcképek tömege silány ábrázolás – és itt főleg a kokett női portrékra gondolunk…»
*
Mire ragadja a költőt a műveltség vágya? – (Az «Ünnep» hetilapból Emőd Tamás verse: Levél Adyhoz.)
És mint a tök berúgva,
dülöngve, bőgve végig
döngetni kint a rollót
a régi Zöldfa-uccán…
És sírva és dadogva
vitázni: lesz-e «holnap»
új művelt Magyarország
és emberséges élet?
dülöngve, bőgve végig
döngetni kint a rollót
a régi Zöldfa-uccán…
És sírva és dadogva
vitázni: lesz-e «holnap»
új művelt Magyarország
és emberséges élet?
