RÉVÉSZ BÉLA: MINIATÜR
RÉVÉSZ BÉLA: MINIATÜR
Zümmögj csak szavacska, a tréfás semmiségről, megcsúfolt bohóságról, a cserebogarak halhatatlanságáról.
Tavaszi vonat vitt hazafelé, ablak mellett álltam, a megszaggatott fény, megbarázdált föld forrt mindenfelől és az örvényből fölsodródott elém egy cserebogár, nem tudott szabadulni a vágtató tölcsérből, héjas szárnyait nyitogatta, csukogatta reménytelen s utazott velem haza, a gesztenyések felé, a szigeti zsongás elé, ahol ilyenkor zümmögnek, keringőznek a cserebogártestvérek.
Zümmögj csak szavacska, mártsd meg magad a fűszerekben, hogy súgjad a halhatatlanságot, amikor a fák nedveznek, mert nem birják el csordulásukat, a rügy feszül, mert virágot akar, a füzes fanosodva ontja bősz sörényét, a gyenge ágak sípszavukat zendítik, táncos cserebogár a vonatablak előtt és odahaza a gesztenyések alatt, onnan jön… sülyedt tavaszomból, amikor együtt buzdultam én is a megérintett röggel, megindult füvekkel.
Bevezettek az iskolába, ahol elemibe jártam, semmi sem változott, a szoba épp olyan kicsi, alacsony, a padokat nem cserélték ki, még szegényebb a község, a nebulók csiholt szeműek, mint amilyen én voltam és a tanító ott áll a gyerekek előtt, éppen énekelnek:
«Alkonyodik már a nap
Mindig nagyobb árnyat kap,
Fákon a szárnyas kis sereg
Takarodót csicsereg… .»
Mindig nagyobb árnyat kap,
Fákon a szárnyas kis sereg
Takarodót csicsereg… .»
Megtalált, régen felejtett dalocska, én is daloltam, gyerekszájamon érzem az ízét, a csöppnyi eszem ámulja panorámás fordulóit, herold magamon árad az ének; a zöld fedelű megkarcolt törpe padok, a tömzsi sárga falak, piros vonalakkal a fekete nagy tábla, forgatható zöld tengereivel a földgömb az asztalon, rámköszöntenek, öreg szívem mögött földobog a gyerekéletem, vén csontjaimat rázza a találkozás, temérdek idő konok indái elhajolnak tőlem, apadt húsomat felönti a forró gyönyörűség, hogy mondjam el…… a kisfiúk, leánykák között én is ott ültem, velük rikoltott versenyt a gégém, a kiabálós nyitott szájamon röpködött a nóta, hozzádőlten társaimhoz én is a taktust lestem, a magasban varázsló ujjakkal a tanár úr a hangvillát pendítgette és tanultan és tudatlanul daloltam a jó kedvű, szilaj szomorúságot:
«Alkonyodik már a nap
Mindig nagyobb árnyat kap… .»
Mindig nagyobb árnyat kap… .»
Nem féltem.
A kölyök odapenderült botoló mellém, a szagos ágy nincs már messze és nyitogatják a tavaszi anyaföldet a közömbös magvetők.
Futott velem a lurkó, át az útszegő gödrökön, parázna barázdákon, árnyékba hajló éveken, nem féltem, tetézett életem odakivánkozott a tetézett homályba, amikor elemista se voltam, a keselyű-gondolat még a tünődéssel labdázott, a kalóz-érzés még az ártatlansággal bibelődött, ágak, füvek között tipegtem, friss fejemmel rajló cserebogarak között, melyek kiröpültek a fölhasadt növényekből és sistergett a kavargás, mint amikor elöször meghallottam az esztergomi száz harangot, támadva zümmögött, mint a mesék, amiket ellenem röpítettek szolgáló kis parasztlányaink, dalárdás, halhatatlan cserebogarak, hintő porzók, csurgó csírák a szédült szárnyaikon és odasodorják fölbukkant hajnalomat, várakozó alkonyatom mellé.
Nem félek a haláltól, mert érzem, amikor élni kezdtem.
